Szabad Nógrád. 1954. június (10. évfolyam. 43-50. szám)

1954-06-19 / 48. szám

W54 június 19. SZABAD wSgrXd 5 A Szabadságharcos Szövetség Kiállítása A Magyar Szabadságharcos Szövetsége megyei és városi tit­kársága rendezésében a párt­oktatók házában június 22-től július 4-ig nagyszabású képso­rozati kiállítást és előadásokat fog tartani Salgótarján dolgo­zóinak. A képsorozatban bemutatják Hunyadi János harcát a hala­dásért. 23-án előadás lesz Rá­kóczi szabadságharcáról, amit filmbemutató követ. Lejátszás­ra kerül a Rákóczi hadnagya című film. 26-án előadás lesz a Tanácsköztársaságról. Majd filmbemutató következik. Júli­us 3-áil Néphadseregünk fej­lődéséről, eredményeiről lesz színvonalas előadás. Utána az Ütközet békében című film kerül bemutatásra. A kiállítás ideje alatt a Szabadságharcos Szövetség lö­vészetet rendez, ahol résztve- het minden dolgozó. A kiállítás megtekintésénél az 5—10—15 ezredik látogató értékes jutalomban részesül. Június 24-én és 25-én tartják a behatásokat ai általános- és középiskolákban Az általánosiskolák és a középiskolák osztályaiban a vizsgák és összefoglalók június 17-én fejeződtek be, majd június 23-án rendezik az álta­lános- és középiskolákban a tanévzáró ünnepélyeket. A beiratásokat az 1954/55. tanévre június 24-én és 25-én tartják. Az óvodákból az álta­lánosiskola I. osztálya'ba ke­rülő gyermekek együttesen mennek majd az iskolai beha­tásokra. A középiskolások kö­zül sokan vállalkoznak a nyári szünidő megkezdése után ter- neveiőmunkára építkezésekhez vagy a mezőgazdaságban. Választváró kérdések A meleg nyarat és a mozit egyformán kedvelő sok salgó­tarjáni dolgozó választ vár a következő kérdésekre: 1. Mi az oka annak, hogy a „November 7“ filmszínház­ban az esti előadáson nem a patak felőli ajtókat nyitják ki ahonnan a jó levegő jönne be, hanem azokat gondosan bezárják és helyette a fo­lyosóra nyíló ajtókat nyitják ki, ahonnan csak rossz leve­gő jön be? 2. A filmszínház vezetősége végig ült-e egy kétórás előadást, már bent a terem közepén csukott ajtók mellett és ha igen, akkor a filmen kívül más gondolatok foglal­koztatták-e őket? 3. A mozilátogató közön­séggel most akarják-e bepó­toltatni a hosszú hónapokig elszenvedett meleghiányt? — egy mozilátogató — A gépállomások gazdálkodásáról A társadalmi tulajdon védelme gépállomásainkon A társadalmi tulajdonról Sztálin elvtárs azt mondja, hogy az „rendszerünknek alapja“, azaz a szocialista társadalmi rendszer egyik leg­fontosabb tényezője. Ha a tár­sadalmi tulajdon rendszerünk alapja, ebből következik, hogy ezt az alapot úgy kell védel­meznünk, hogy abban senki kárt ne tehessen. Komoly értékű, sokmillió forint értékű vagyont bízott a párt és a kormány gépállomá­sainkra, vagy mondjuk úgy: egy-egy gépállomás igazgató­jára. Törvényeink írják elő ennek a vagyonnak, a társa­dalmi tulajdonnak megőrzését. Ezek a törvények mindenkire vonatkoznak, gépállomásaink­ra is. Sokmillió forintot érnek azok a gépek, amelyek a gépállomások kezelésében segitik a mezőgazdaság szocialista átszervezését Nógrád megyében. Hasznos segítőtársaik ezek a termelőszövetkezeti és az egyéni dolgozó parasztságnak, de magának a traktorosnak is. aki azzal dolgozik. Mégis nézzük meg, hogyan is vigyá­zunk mi erre a nagy vagyon­ra? Szinte furcsán hangzik, hogy amikor leltárt készítünk egy-egy gépállomáson, szinte minden esetben egy-egy, vagy több gép, nem is kicsi gép, hiányzik, vagy több van belő­le. Vájjon hogyan lehet az, hogy Érsekvadkerten csupán gyűrűshengerből hat darab, vashordóból 76 darab, Erdő- kürtön két darab erőgép, egy darab villanymotor és négy darab utánfutó pótkocsi hiány mutatkozott, amit szabálysze­rűen jegyzőkönyvbe is vettek. Ugyancsak Erdőkürtön három darab traktortöbbletről is ké­szítettek jegyzőkönyvet. Váj­jon miért van ez? Hogyan le­het több, vagy kevesebb és mindegy-e, hogy több, vagy kevesebb van egy-egy gépből a gépállomáson: vagy a nép­gazdaság szocialista szektorá­ban? Aligha! Mit jelent mé­gis ez a tény? Azt, hogy gépállomásainkon még nem érlelődött meg az a követelmény, hogy a nép vagyonával, a gépállomás felszerelésével el kell tud­ni számolni. Nem fogynak el a traktorok és nem is születik új a semmi­ből! Csak az kell hozzá, hogy a nyilvántartások és a való­ság azonos legyen. És ezt a munkát hiába várjuk az „iro­dától“ és hiába várjuk a „mű­szakiaktól“. Közös erővel kell itt rendet teremteni. Egysze­rűen: el kell tudni számolni a felszerelésekről. Hiányos tehát a nyilván­tartás, de elmondhatjuk: még hiányosabb a számbavétel. Vagy elfogadható-e az érsek­vadkerti gépállomás leltáro­zása, ahol közel 40.000 forint hiányt állapítanak meg, s amikor vizsgálatra kerül a sor, egészen másként alakul a helyzet. A megállapított elté­rések tisztázása elmarad. Ha történik is valami, az csak for­ma. Elfogadható-e a pásztói géoállomás jegyzőkönyve, amely a hiányként kimutatott négy darab magtakaró boro­náról szólóan, ezt tartalmazza: „három a leltározás után idő­közben a tari földművesszö­vetkezettől beérkezett a gép­állomásra“. Ha tehát bejött, nem hiány, s ez esetben is: mi van a negyedikkel? Az ilyen formai „megoldások“ semmit sem érnek. Ehelyett meg kell teremteni az összhangot a valóság és a nyilvántartás között. Az eltéréseket nem jegyző­könyvelni, hanem tisztázni kell. A nyilvántartást nem azért kell vezetni, hogy azzal is több legyen a munka, ha­nem annak alapján el lehes­sen és el kelljen számolni. De ez csupán a gépek elszá­molásáról. Menjünk azonban tovább. Hogyan áll a gépek kezelése, karbantartása, ápo­lása? Erről beszélhetnének so­kat azok a cséplőszekrények, amelyek a tavaly őszi behuza- tás után sokáig álltak a szé- csényi gépállomás sártengeré­ben, azok a mázsák, amelyek az érsekvadkerti raktárban egymás hegyére, hátára dobál­va várták az új javítást, vagy azok a vontatógumik, amelye­ket csak úgy „sacera“ fújtat­nak fel egyes gépállomásokon, mert feszmérő volt ugyan, de nincs. És még többet beszél­hetnének azok a traktorok, amelyeken a kötelező meg­előző karbantartásokat sok esetben csak papíron végzik el, mert ezért a munkabért az államtól megkapják, csak ép­pen „igazolni kell“, hogy az el van végezve. A társadalmi tulajdon vé­delméről szóló törvények elő­írják a mulasztásokért felelős személyek felelősségre vonás át' Ez nem történik meg, s ha igen, akkor is ez csak amo­lyan „formai“. A pásztói gép­állomáson jegyzőkönyvet vet­tek fel egy elvesztett felvonó­szíjról, amelynek elvesztésé­ben a traktorost hibásnak ta­lálták, ezért az okozott kár öt százalékának megtérítésére kötelezték, ami 65 forintot tett ki, s ezt is három hónap alatt kellett megfizetnie. De ugyanitt a március 31—i leltá­rozás során, többtízezer forin­tos raktárhiányt állapítottak mee, amit azonban kimutatni nem tudtak. Ezért felelösség- revonás se... történt, sőt a raktárost szabadságra enged­ték, s távollétében minden átadás nélkül, a minden szak- képzettség nélküli gépírót bíz­ták meg a raktár kezelésével. Ilyen körülmények között, ilyen felelőtlen gazdálkodás, ilyen hanyag elszámolás mel­lett magunkra vehetjük, amit Sztálin elvtárs a társadalmi tulajdon ilyen felelőtlen keze­léséről mond: „Megtűrni a társadalmi tulajdon lopását és fosztogatását és szó nélkül menni el ilyen felháborító el­lenforradalmi jelenségek mel­lett: annyit jelent, mint előse­gíteni a szovjet rendszer alá- ásását“. A társadalmi tulajdon lopá­sát és fosztogatását jelenti az is. hogy a gépállomás nem számol el és nem tud elszá­molni a reá bízott gépekkel, anyagkészlettel, ha nem vég­zik el a gépek karbantartá­sát, (és kétszeres lopást je­lent ha ezért még jogtalan munkabért is vesznek fel!), vagy ha nem érezzük mind­ezért a felelősséget. Mi tehát a megoldás? Első­sorban tudjunk elszámolni. Legyen megbízható az a nyil­vántartás, amelyből mindig pontosan tudjuk, minek kell lennie a gépállomáson. Aztán: vigyázni erre a felszerelésre, mert erre vigyázni szent kö­telességünk. És a cél érde­kében kerüljenek végre közelebb egymáshoz műszaki és számviteli vezető dolgo­zóink. Ne legyen, mert nem lehet öncél a műszak gépjavítása és a könyvelés nyilvántartása. Mindig szem előtt kell tarta­nunk azt, hogy ez a vagyon a nép vagyona, s ezt nem fe­lejtjük el sem akkor, amikor a hordóból a tankba öntjük az üzemanyagot, sem akkor, amikor az irodában számokba öntjük mindezeket. Megvan a biztosítéka a helyes gazdálko­dásnak, s mindezen keresztül közvetve, va •— közvetlenül az önköltségcsökkentésnek, a nép va*vona növelésének, az életszínvonal emeléséhez szükséges újabb tartalékok képzésének. Anialfy István, a gépállomások megyei igazgatóságának főkönyvelője Kellemes csalódás... A Központi Színjátszók előadásán A bba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy alkalmam volt megnézni a Somlay Arthur Központi Színjátszó Csoport salgótarjáni bemutató előadását, a Volponét. Elöljáróban mindjárt meg kell állapítanom, hogy igen, de igen kelleme­sen csalódtam. A kellemes csalódások sorozatából szabad le­gyen kiemelnem néhányat. Az előadás pontosan megkezdődött. Az előadás alatt ajtócsapódást, ajtónyikorgást nem hallottunk. A késön- jövők székzörgésével járó és azoknak lepisszegésével tarkí­tott szokásos zaj elmaradt és így sem a közönséget, sem az előadást a legkisebb mértékben sem zavarta. A változások igen rövidek és ami nagyon lényeges, teljesen zörejmentesek voltak. Kalapácsolás, szaladgálás, dübörgés, hangos beszéd egy pillanatra sem zökkentette ki a közönséget hangulatából. Most pedig magáról az előadásról és magukról a színjátszókról szabad legyen néhány szót, amit legelsősorban kellett volna említenem. Nem vagyok színházi szakember, színházi kritikus, szakmai képzettségem ezen a téren nincs és ennélfogva nincs is jogom a szereplőkről egyenként véleményt alkotni és azo* kát megbírálni. Nem is lehet cél, hogy egy-két szereplőt a másik fölé helyezve kiemeljek, szerény véleményem szerint ez talán nem is lehetséges. A szereplők mindegyike egyenként és összesen, igen nagy felkészültséget, fegyelmezettséget, hoz­záértést, finom — részleteiben is — kidolgozott, kifejező mű­vészi alakítást nyújtott. Úgy gondolom azonban, nem köve­tek el hibát, ha egy ember munkáját mégis kiemelem. A ren­dezőjét. Az előadás legkisebb mozzanatában is meglátszott, érezhető volt a színpadtechnikáját, művészetét ismerő rende­zői kéz ragyogó munkája. Azt hiszem, neki köszönhető, hogy az előadás végig megragadta, felszínen tartotta a közönség feszült érdeklődését. A nívó, a mozgalmasság, a hangnem soha sem esett, az mindig a kellő mértékben csillogott. Egy­szóval minden összegezve: egy igen kellemes, művészi élmény­ben volt részünk. A benyomás olybá tűnt, mintha nem is egy vidéki műkedvelő, hanem egy nagyvárosi színház előadásán vettünk volna részt. tr zekután joggal feltehető a kérdés. Dacára a kitűnő előadás­nak, a közönség érdeklődése mégsem volt teljes, a szín­házterem jóformán félig sem telt meg. Mi ennek az oka? Fel- szabadulásunk óta kormányzatunk igen nagy mértékben és nagy áldozatok árán lehetővé tette kultúránk egyik legfonto­sabb ágazatának, a műkedvelő színjátszásnak fejlesztését. Ennek kulturális értéke, nevelőhatása jóformán felmérhetet­len, felbecsülhetetlen. Csak egy súlyos hiba kísért hosszú éveken át. A műkedvelő előadások tömkelegé — tisztelet a kivételnek — az átlagnívót sem ütötte meg, annak igen-igen mélyen alatta maradt. A rendezők hiánya, illetve hozzá nem értése, a szerep pemtudása, a fegyelmezetlenség és még sok­sok minden hiányosság rányomta bélyegét az ilyen „műked­velő“ előadásokra. Nem csoda tehát, ha a közönségben hosz- szú évek során kialakult egy olyan vélemény, mely az ilyen előadásokkal szembeni teljes érdektelenséget eredményezte. Ezt a súlyos hibát lesz hivatva kijavítani a most létrejött Somlai Arthur Központi Színjátszó Együttes Salgótarjánban. Az ö nehéz feladatuk lesz a közönséget újra megnyerni, újra ■megszerettetni a műkedvelőelőadásokat. Éppen ezért örömmel kell üdvözölnünk ezt a kezdeményezést, amely fényesen meg­mutatta a helyes utat és amely a „műkedvelő“ előadásokat a szó igaz értelmében műkedvelő, művészetkedvelő előadásokká emeli. f Ti iztos vagyok abban, hogy az a kevésszámú közönség, mely a Volponét megnézte, igen jó véleményt fog táp­lálni ezekután az ilyen műkedvelő előadásokról és ez a jó vélemény olyan mértékben fog a közönség körében növekedni, hatalmasodni, amilyen mértékben a művészi csoport a to­vábbi munkáját, feladatát végezni fogja. Kérjük ezért az ille­tékes szerveket, adjanak meg minden lehető erkölcsi és anyagi támogatást ennek a csoportnak, hogy a megkezdett úton, zökkenőmentesen tovább haladhassanak. Ez nemcsak a cso­port, hanem a nagyközönség elsőrendű érdeke is. Borsányi Mátyás Nagybátony A szóbeszéd, meg a tanácsülés A/ a SZÓfecSíéd járja Karancs- !ét' mindenki ű2y látja egy fej­alján — igaz, hogy csak úgy íe! nagyobb nála. A szava úgy súgdfülembe egymásközött — va^' akar a robbanó gránát, hogy a tanács vezetője Romasz Az nem igaz, hogy Karancs- Gyula egy kicsit rátarti leit és alján, ebben az északi közép- ha valaki nem úgy cselekszik, hegység peremén megtelepült ahogy neki megfelelő, úgy fel- községben nem szeretik a ke- pajtan, mintha tűvel szúrnák mény embereket. Tán másformát ''‘'"Az efajta pattogások aztá'n "em4 is énének maguk között, forralják az emberekben az indu- , az fi?* megkeményítette latot. Különösen manapság, ami- okek A múlt rendszerben olyanok kor nem kisebb helyen, mint a voltak, mint az űzött vadak. Az- kongresszus színe előtt kimond- táh amit eddig tettek— már ták. hogy málrpedig aki úgy lát- amióta megfordult a világ sorsa ja, hogy nincs egyenesben a kor- — nem tudnak akármilyen tedd- mányrúd, csak igazítsa meg, ide-teddoda emberek megtenni, ezért még a haja szála sem gör- Mert ha dologról van szó, ha se­bülhet. hol málsult, de itt megy. A kul­Hogy aztán ebben a szóbe- túrotthonukat is úgy építették szédben mennyire van igazság, fel közös erővel és nem is akár- azon nehéz eligazodni. Van milyet. Olyan az, hogy kisebb azért valami, ami a szóbeszéd várost is kielégítene. Aztán, mellett tanúskodik. Ezek a ka- hogy harcoltak a Szabadság- rancsalji emberek mindig igaz- telep villamosításáért is. Azt mondóak voltak. Aztán a mun- mondták: „ha már építtetünk új ka is kedves társuk, mert úgy telenet, legyen ott villany is!” nő közölük a sztahanovista, a Es lett is Hogy kifogytak volna kiváló mezőgazdasági dolgozó, az igényekből? Azt már nem. no meg az új vezető ember, mint Építettek egy napköziotthonos a jó esztendőben réten a fű. óvodát, de ki tudná még mi min­Egyszóval: egyenes, jófajta em­berek. Ez a Romasz Gyula meg, ami­óta tanácselnök — hogy a nagy elfoglaltságtól kapott idegesség teszi-e, vagy valami más — olyan, mintha másünnét csöppent dent. Úgy, hogy az évek nem teltek náluk sem semmittevéssel. Ami igaz. az igaz. Romasz Gyula mindebben jól elől jálrt. Csakhogy a baj ott van, hogy a sűrű mende-monda már eze­ket eltakarja. Valahogy úgy volna közéjük. Pedig mindig ott van, hogy a sok egér végül a volt. Nem is rég még a szenet macskát is megeszi. No de mit varrta. Kemény, akár a szikla, adunk itt a „súgdfülembe — Kicsi ember, a haja is ritkul már. meghallom mond hangosan nem de ha kőzibük áll és kitolja mei- hallom”-ra. Ott a tanácsülés az majd megmutatja, mi igaz, mi nem. A KarailCS felől sűrű Viharfel­hők tornyosultak. Itt-ott villá­mok hasították az eget. De a vihar nem tudott felülkerekedni, mert a domb felől áramló köny- nyű szél szétkergette a felhőket. A tanácsházán a titkár még egyszer átszaladt a beszédváz­latokon, aztán tanácsokkal lát­ta el az elnökhelyettest, mivel hogy Romasz Gyula a törvénye­sen megválasztott tanáfcselnök szabadságát tölti és az első napirend beszámolóját tartja. Aztán Mencelnével, meg Szőllős- nével vonult félre és súgdolódz- ni kezdtek. Mindezzel, mikor megvoltak, irány a kultúrház. Az emberek is lassan szállingóz­ni kezdtek. Fél tíz lehetett, ami­kor a titkár megállapította, hogy a 32 tanácstagból 18 jelent meg. Megkönnyebbülten felsóhajtott és kimondta a határozatképessé­get. Rendje, módja szerint meg is kezdték a tanácsülést. A fenn­álló törvények szerint az állam- hatalom falusi szervének legfel­sőbb taná’cskozását. Az elnökhelyettes kezdte meg a mondókát. Olyan ékesszólóan beszélt, hogy abba hiba nem volt. Szépen sorjában sorolta a papírravetett tennivalókat. ..... El kell végezni mielőbb a növényápolást, teljesíteni kell a beadást, fizetni kel! az adót.. Még az ellenséget sem felejtette ki. Mindent úgy mondott, ahogy elő volt írva. De a nagy búz- galomban valamit mégis kife­lejtett. A falut, mert arról aztán egy szót sem szólt. A jelenlévők is szépen elvonul­tak. Amíg nem róluk volt szó, nem erőltették magukat. Jámbo­rul ültek. Egyik bóbiskolt — nem is csoda, mert már lefelé járt az óra — a másik gondo­lata ki tudná hol szárnyalt. A fiatalabbak meg egymással sus- torogtak, egyet-kettőt kuncogtak hozzá. Ai elnökhelyettes meg csak mondta, mintha mi sem történne körülötte: „Elintézzük mi a dol­gozók panaszait is. Ha valakinek baja van, csak szóljon...” Erre valaki felszisszent. Általános mozgolódás támadt. Az elnökhe­lyettes szavai most má!r végkép elvesztek, nem hallotta azt senki. Az egész terem zümmögéssel telt meg. — Hát a fődek...? De az én házhelyem — suttogja Baksáné felindultan. A kút, a kút, arról beszéljenek — sziszegi valaki folytottan. Nem beszél senki han­gosan, mindenki tudja, miről van szó. Volt tartalékföld Karancs- alján is bőven. Egyik a lapos­ban. közel a faluhoz, ezek vol­tak a jobbak. A másik a hegyhátakon messze a falutól, ezek voltak a gyengébbek. Ami­kor osztották Romasz nagyon el­vetette a kalapács nyelét, mert kiált a laposra és szétmutatott kezével. „Ez a sógoromé, ez a komámé, ez a cimborámé” és így tovább. A többit meg oda­lökte. csináljatok vele. amit akartok. Felhorkant az egész falu. Amikor Romasz kint járt a földeken még a kapát is eléje vagdosták. Akiknek meg mellé­je kellett volna állni, hallgattak, mint a sír. Egy nap az elnök aztán az­zal vetett véget az egésznek, hogy „rácsapott az asztalra”. Csend legyen. És csend lett, leg­alább is azt hitték, de az indu­lat forgatta az emberek bensejét, terjedt, akár a rossz betegség. Baksáék meg úgy jártak, hogy házat akartak építeni. Az ember náluk sztahanovista, hát jogot formálnak erre a jussra. De valahogy rosszul álltak a do­lognak. Romasznak nem tetszett. Az egyik vitában aztán ki is mondta: „Akkor lesz házhelye­tek, ha az én aláfrásom is ott lesz a papíron...” ő nem írta aiá. Lett is erre patália, mert ki­vált Baksáné sem hagyta magát. Terjedt a szava, mint a futótűz végig a falun. Igaz Baksá“né mindig kötötte, meg ne tudja Ro­masz, mert akkor nem marad­nak meg tőle a faluban. A kúttal meg úgy vannak, hogy mátr közel két esztendeje megépítették csak egy árva lánc kellene még ahhoz, hogy hasz­nát is tudják venni, mert bizony már úgy van. hogy lánc nélkül nem lehet a vizet felhúzni. És eh­hez a nyavalyás lánchoz már két év óta nem tudnak hozzá­jutni, pedig arra igencsak nagy szükség volna, mert azon a tele­pen ez a kút az egyedüli lehető­ség a vízszerzésre. Efelett a kút felett minden nap elmonda­nak e<*v if’du'attól fövő ..áldást”. Aztán, hogy ezekről a beszá­moló egy szót sem szólt, de metmendítette, hogy a panaszo­kat el kell intézni, nagyon fel­kavarodott a „békés nyugalom”. Már csak egy szikra kellett és a a teremben kitör a vihar. Amikor az előadó likőr az előadó befejezte, a teremben is végig ment egy lan­gyos fuvalat Mencelné, meg Szőllősné felszólalásában, amely szétkergette a készülő vihart. Olyan szelíden mondták el a pa­pírra gépelt sorokat, hogy attól megszorult mindenki torka, csak egy nagyot sóhajtottak, aztán készülődni kezdtek hazafelé. Csend lett, az érdektelenség nagy csendje. Amikor a második napirendi pontra került a sor. amit a titkár mondott el. a szavak már csak sa falra vetődtek. Akkor moraj- lott még fel a bosszúság hang­ja, amikor a titkár egy újabb versenymunkára tett javaslatot. így ért véget a tanácsülés. A tanácstagok siettek ki a terem­ből és nagvokat szippantottak a páradús, akácillaftó! terhes le­vegőből. Kiszéledtek, ki tudná, már hányadszor üres kézzel. Ta- látn mégis van valami a szóbe­szédben. íny VOn . Nem! De el kell fogadni amit a kongresz- szus mondott: „Az eddigi gya­korlat szerint azonban a tanács­ülések többnyire reprezentatív és formális megnyilvánulások. A tanácstagoknak sem módjuk, sem idejük nincs arra, hogy ala­posan. elmélyülten elemezhessék a végrehajtó szervek munkáiát.” Bobál Gyula

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom