Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)

1992-02-10 / 3. szám

Kopp Lukácsnak már két napja influenzásán feküdt a felesége. Harmadnap délben csöngetni kezdett hivatali szobájában a telefon. Valami Cseténé vagy Csekéné jelentkezett, akiről kiderült, hogy a Koppék szomszédjában működő tánciskolában dolgozik mint ruhatáros. Tőle tudta meg, hogy a felesége jobban van ugyan, de még lázas, és emiatt nem bír átmenni a telefonhoz. Azt üzente Cseténével, hogy hozzon haza egy kiló kenyeret és húsz deka felvágottat; minden egyéb van otthon.

Ettől a megbízatástól kellemes izgalom fogta el Lukácsot. Jutka, a felesége még sohasem kérte meg ilyesmire. Példás háziasszony volt, maga vásárolt, főzött, mosogatott, takarított és mosott, ellátta két kisgyermeküket és férjének sokat betegeskedő, idős édesanyját. S ha Lukács nagylelkűségi rohamaiban fölajánlotta, hogy se-Örkény István

talált egy csemegeboltot. Méghozzzá olyan szépet és fényeset, hogy szívét valamilyen ünnepi, lebegő érzés fogta el, mint amikor az ember egy kivilágított templomba lép.

Itt biztosan lehet sonkát kapni — gondolta örvendezve; s miközben sorban állt a pult előtt, nemcsak egy tál haloványrózsaszínű sonkát vett észre, hanem mindjárt mellette, egy másik tálon, ugyanolyan vékonyra szeletelt téliszalámit. Elhatározta, hogy tíz deka sonkát és tíz deka téliszalámit vesz, amit a segéd készséggel le is mért neki.

— Mást nem tetszik parancsolni? kérdezte aztán.

— Nem kérek semmit — mondta Lukács, s egy gyors pillantást vetett az árukészletre. — Ez micsoda, kérem?

— Kolbászkrém — mondta a segéd.

Ettől a szótól, nem tudni miért, Lukács szájában összefolyt a nyál. RáEXTÁZIS

gít a háztartásban, mindig elhárította.

így tehát Lukács, akinek sok-sok esztendő óta nem kellett bevásárlásokkal bíbelődnie, izgatottan tervezgetni kezdett. Épp aznap kapta meg félhavi fizetését; elhatározta, hogy felvágott helyett sonkát visz haza, kenyér helyett pedig zsemlét vagy kalácsot, vagy másmilyen finom péksüteményt Aztán átment a kalkulációs osztályra, ahol egy barátja dolgozott.

— Kérlek szépen — érdeklődött -, hol lehet sonkát kapni?

A barátja rábámult

— Majdnem minden csemegésnél. Itt a sorkon is szokott lenni.

— Csak szokott? — kérdezte Lukács, és gondterhelten visszament a biztosítási osztályra.

Ha a sonka beszerzése ilyen bizonytalan — gondolta —, akkor talán kár is itt, a hivatal körzetének félreeső utcáiban kísérletezni. Az lesz a legokosabb, ha bevillamosozik a belvárosba, megveszi a sonkát, és ugyanazzal az átszállóval hazamegy. Minthogy nem tudta az üzletek záróráját, bement a főnökéhez, és Jutka betegségére hivatkozva, egy órával a munkaidő vége előtt elkéredzkedett. A Ferenceseknél szállt le. Mindjárt

adásul a kolbászkrém tubusba volt csomagolva, mint a fogpaszta. Lukács még sohasem evett tubusba csomagolt élelmiszert.

— Kérek egy tubussal — mondta rekedten.

— Gyönyörű ementáli sajtunk van

— mondja a segéd.

Ez a mondat szíven ütötte Lukácsot. Élt-halt a sajtért, de legjobban az ementáliért élt-halt. Jutka ismerte ezt a gyengéjét, mégsem volt sajt az asztalukon talán évek óta. Ő nem tette szóvá; azt hitte, nem is lehet kapni ementálit, de most, amikor meglátta a molomkerék nagyságú félbevágott sajtkolosszusokat, hirtelen ingerültség támadt benne, és így szólt— Ebből is kérek huszonöt dekát. A segéd levágta, megmérte a sajtot.

Eközben Lukácsból elpárolgott a düh, sőt, valami bűnbánatféle foglalta el a helyét. Úgy érezte, hogyha már megvette ezt a nagy darab sajtot a maga örömére, akkor Jutkának is dukál valami kárpótlás.

— Milyen halfélét lehet kapni?

A segéd javaslatára vett két doboz norvég szardíniát és két szelet fogast aszpikban. Eközben már érezte, hogy szédül. Nem úgy szédül, mint aki vérszegény vagy tengeribeteg. Úgy szédült, mint aki fülig szerelmes vagy örül a tavasznak, vagy két fröccsöt szopott be egymás után. Amikor a segéd — immár teljesen biztosan a dolgában — felmutatott egy ovális konzervdobozt,-melyben szarvasgombás libamájpástétom volt, Lukács biccentett. Hang már nem jött ki a torkán.

Megkapta a blokkot. Elindult a pénztár felé. Már majdnem odaért, amikor egy másik pultnál megpillantotta a narancsokat. Mélyet lélegzett, és odatántorgott a kisasszonyhoz.

Koppék szigorú beosztással éltek. Minden forintnak megvolt a helye, mint a számoknak a számsorban. Étrendjük egyhangú volt, de Jutka mégis úgy tudta vezetni a háztartást, hogy a hónap utolsó napján is csak egy vonással volt szegényebb az étkezés, mint a fizetést követő napokban. Ahhoz pedig nem kellett biztosítási matematikusnak lenni, hogy leolvassa a kezében tartott blokkról a végösszeget, és összevesse az egy napra eső kosztpénzzel... De Lukács már nem volt beszámítható állapotban. Bőre viszketett. Édes melegség hullámai öntötték el. Nem gondolt Jutkára. Fütyült a világra. Szeme csillogott, s valamilyen képzelt csárdás ritmusára halkan összeütögette a bokáját.

— Citromot is kérek — mondta, miután a kisasszony már lemérte a narancsokat.

— Mi ez, gyönyörűm? — fordult aztán a kisasszonyhoz. — Csak nem füge*

Fügét is vett. Mazsolát is vett. Mélyhűtött őszibarackot és málnát is vett. Be volt rúgva. Hangosan dudorászott, miközben a segédek és a kisasszonyok mértek, számoltak. Még vett egy kis zöldhagymát. Egy kis üvegházi hónapos retket. Az egész világot meg akarta venni. Tánclépésben libegett a pénztárhoz, s annak az ősz, fehér köpenyes asszonynak, aki a százasaiból visszaadott, barátságosan megcsipkedte az arcát. Annyi csomagja volt, hogy eldobta az átszállójegyét, és taxin ment haza.

Zsákmányát lerakta a konyhában. Akkor már nem dudorászott.

— Nem felejtetted el a felvágottat, szívem? — kérdezte a felesége.

Jutka kiment a konyhába, s amikor visszajött, nagyon sápadt volt. Rámeredt az urára.

— Mi bajod, szívem? — kérdezte ijedten.

— Szédülök — mondta Lukács.

Jutka nem szólt többet. Ágyat vetett neki, lefektette, vizes törülközőt rakott a fejére. Beadott neki egy gramm aszpirint, mert emlékezett rá, hogy legénykorában a nagy ivászatok után mindig ezzel kúrálta ki magát.

Lukács mély és kába álomba merült. Másnap karikás szemmel, erős fejfájással jelent meg hivatalában. Mindenki azt hitte, hogy az este kirúgott a hámból; s őneki is olyan érzése volt, mintha végre-valahára istenigazában kimulatta volna magát.

Nő 19