Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-02-10 / 3. szám
Mondják, nehéz tanítani. Musán Antal nem így találja, neki semmi nehézséget nem okoz a tanítás. Musán Antal nem ír intőket az ellenőrzőbe, nem osztogat körmösöket nevelői „segédletként”, nem ígér buktatást az értetlenebbjének. Hiszen diák ő maga is, a brassói Áprily Lajos Középiskola „matfizes” negyedikese. Ennek ellenére már a katedrán áll, és krétával a kezében bámulatos magabiztossággal okítja hasonszőrű társait a matematikára. Ezek után talán nem csoda, hogy a Nagy Károly matemetikai, diáktalálkozón a szakmabelieken kívül is sokan fölfigyeltek Musán Antalra és társaira, akik nemcsak a szakfoglalkozásokon jeleskedtek; hanem diákelőadóként a komáromi és a környékbeli középiskolákat is körbejárták. A hatás nem maradt el: hisz ilyet nálunk még a legjobbak sem tudnának csinálni! A kis „missziós csapat” — Bencze Mihály tanár úr vezetésével — a következőkben egyhetes itt-tartózkodásukról vall. Erdélyből [öttiink... teremtés közöttünk. Márpedig Erdély és a Felvidék rengeteget adhat egymásnak. Én ezt az utunkat a népi diplomácia egyik formájának tekintem, ezért is nevezem kis csapatomat „missziós” csapatnak. Először mi heten Fotó: Nagy László Musán Antal és Gergely András Kovács Lehel hogy legyünk, mint a románok, hogy elismerjék egyáltalán a létezésünket. — Az itteni diákok elég könnyen veszik az életet — szól közbe Gyerkó Andris. — Talán azért is, mert sokkal gazdagabbak. Teljesen „ledöbbentünk” például, mikor láttuk, hogy itt az iskolákban mindenütt van iskolarádió, csak a diákok nem használják őket. Hát mi csodákat tudnánk otthon művelni, ha ilyen lehetőségeink volnának! Mikor a forradalom után új szelek kezdtek fújdogálni, elsőnek iskolarádiót szerettünk volna, ami bizony nagy dolognak számít nálunk. De azért pár dolgot, szó se róla, már sikerült kiharcolnunk. Megalapítottuk például a diákparlamentet, amelynek — mosolyodik el — szerény személyem az elnöke. Kiderült, hogy irtó sok mindenre vagyunk képesek, ha összefogunk. Sokan, nem kevés tanár , azt hitte, hogy csak amolyan diákhecc az egész. Szabad kezet kaptunk két hétig. Szerettük volna otthonosabbá tenni az iskolát, javítani a tanárdiák viszonyt. Mert sok tanár nem akarta elfogadni, hogy a diáknak is lehet saját véleménye. Ezen a téren itt sem jobb a helyzet, ahogy láttuk. Először csináltunk egy faliújságot. Megbíztak bennünket a gondozásával, a kritikus megjegyzésektől kezdve kiTóthpál László tűzhettünk oda mindenfélét. Kiadtuk a jelszót, hogy mi tanulni akarunk és hevesen követeltük, hogy határozottan lépjenek föl a lógosok és a notórius „henyélők" ellen. Követeltük továbbá, hogy a tanárok végezzék el a laboratóriumi kísérleteket. Közmunkát is szerveztem, egyszóval volt elég botrány. De a diákok komolyan vették az ügyet — és sikerült! Egyszer s mindenkorra megtanultuk, ha nagyon akarunk valamit, az végül is sikerül. Nagy zrí volt az elején, de most már kikérik a véleményünket. — Beszélgettünk az itteni diákokkal — mondja Kovács Lehel —, hogy ők is megpróbálkozhatnának hasonlóval. Megértettük egymást, mert a gondjaink azért közösek. Itt mindenkinek van tévéje, rádiója, sőt videója, az iskolákban számítógép van — amiről mi csak álmodozhatunk. Köszönetét kell mondanunk, hogy eljöhettünk ide, és mindezt láthattuk. Nagyon szép város Komárom, és nagyon szép a Csallóköz is. Szívesen eljönnénk még egyszer, mert sok barátot találtunk. — Én azt mondom — fejezi be Bencze Mihály, akinek jóvoltából ez a :— mint ő nevezi — kis „missziós csapat” eljutott Komáromba —, hogy Trianon óta ez az első igazi kapcsolat-Boros Szabolcs Gyerkó András jöttünk , másodjára — ha a lehetőségeink engedik — már tizennégyen jövünk. Minden iskola kellenék, hogy megszervezzen ilyen cserekirándulást! Mi is csinálunk egy kis csapatocskát, az itteniek is csinálnak, és kicseréljük őket egymással. A gyerekek azáltal, hogy családoknál vannak elszállásolva, cenzúrázatlan közegben mozognak, beletanulnak egy másik világba, megtanulnak egy másik életet. így exportálhatunk kultúrát, igazi magyar kultúrát egymás életébe. Mi Erdélyből hozni tudunk egy más matematikai szemléletet, egy erősebb matematikát, az erdélyi iskolát; a Felvidék pedig ad mást, ami sajátos, ami csakis az övé. Mielőtt útnak indultam, azt mondtam a gyerekeimnek, hogy mi itt robbantani fogunk, fölrázni a közönyt, ami kapcsolatainkat megüli. Azt szerettük volna, hogy látogatásunk megzavarja a diákokat, a tanári kart, progresszív értelemben: hogy többé már ne tudjanak úgy gondolkodni, mint ennek előtte. Ezért is szeretnénk, ha a kapcsolat közöttünk és a Felvidék között megmaradna. Szívesen várjuk a felvidéki diákokat Brassóba, s ha tudunk — mert nekünk ezért ez nem olyan egyszerű —, mi is jövünk! NAGYVENDÉGI ÉVA Nő 7
