Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-03-23 / 5. szám
Alexandru Ionescu professzor 1990. május 8-án is gyanútlanul lépett be Andrei Constantin Rotaru tanszékvezető professzor hivatali szobájába. A. Rotaru professzor asztalánál ismeretlen férfi ült. Ionescu vissza akart fordulni. — Jöjjön csak, jöjjön — állította meg az ismeretlen szigorú hangja. — Rotaru professzor urat keresem — mondta Ionescu. — Rotaru professzornak e szobában többé semmi keresnivalója. — Megyek, megkeresem Rotaru professzor urat. — Ne tegye. Hiába tenné, nem találná meg. Üljön le. Már régóta várom. — Megyek, megkeresem... — Gheorghe Pop vagyok — mondta az ismeretlen. — Még nem volt szerencsém — mondta Ionescu. — Ismerni azért ismer. Hallomásból bizonnyal. Hát igen, persze... — Én rögtön felismertem magát, Ionescu professzor. A fényképei alapján. — Megyek, megkeresem Rotarut. Itt kell lennie az épületben. Vár engem. — Nem fogta még fel, hogy én beszélgetni óhajtok magával? Gheorghe Pop vagyok, és magára várakoztam. Helyet foglal végre? Ön nem lehet az a Gheorghe Pop... — Miért ne lehetnék? — Engem senki sem igazoltatott, amikor ide beléptem. — Miért igazoltatták volna? De hiszen... Folytassa. Folytassa csak. Hogy ön csak így egyedül.., Gyávának képzelt? Az a hír járja, hogy önre ezrek vigyáznak. Gheorghe Pop felkacagott. — Akik rám vigyáznak, minden bizonnyal láthatatlanok. Foglaljon már helyet. Fél tőlem? — Nem értem a helyzetet — mondja bizonytalanul Ionescu. — Azért vagyok itt, hogy megmagyarázzam. Leül végre? Ha nem ül le, rövidesen kiderül, hogy mégsem vagyok egyedül. — Szeretném tudni, hol van Rotaru professzor. — Felejtse el Rotarut. Ott van, ahol lennie kell. Amit megérdemelt, megkapta. Én őhozzá jöttem. Én pedig éppen azért ülök itt, mert tudtam, hogy maga éppen őhozzá igyekszik. Mit értett azon, hogy amit megérdemelt, megkapta? — Ha nem ül le, hogy magyarázzam meg? Ionescu leült. — Na végre — mondta Gheorghe Pop. — Térjünk is akkor a tárgyra. Elolvastuk a könyvük elkészült fejezeteinek kéziratát. Nem tetszett. — Hol van Rotaru professzor? — Ezt már kérdezte. Most már arra legyen kíváncsi, mit kívánok magának elmondani. — Csak arra vagyok kíváncsi, hol van Rotaru professzor. — Hol a helyük a nemzetárulóknak? - kérdezte nyugodtan Gheorghe Pop. — Rotaru professzor minden idők legnagyobb román történésze — mondta csendesen Ionescu. Gheorghe Pop ekkor emelte fel a hangját először. — Elérkezett az idő a román nemzet valódi történetének a megírására, mi? Meg akarják teremteni a román történelemtudományt, mi?! — Igen, arra tettünk fogadalmat, hogy lyett a valódi román őstörténetet taníthatnák. De a tudatlan nép azt hinné, hogy kisemmizték. Mert hogy a hamis mítosz szebb, mint a valóság. Nem állítom én azt, hogy az ezután írandó történelemkönyvekben, történelmi munkákban annyira durván hamisítsunk, mint eddig. Csak azt állítom, hogy bizonyos politikai szempontokat továbbra is figyelembe kell vennünk. S ha kimondhatónak tűnik az igazság, akkor is adagolva kellene népünk elé tárni. Nem leKocsis István TÖRTÉNÉSZEK A KERESZTEN, AVAGY AZ ÁLDOZATOK BOSSZÚJA Regény a román történelemhamisításról (Részlet) megírjuk az igazságot — mondta csendesen Ionescu. — Igen, meg akarjuk teremteni a román történelemtudományt. — De az a kérdés, hogy miféle szempontok szerint?! — Az igazságot többé nem rendeljük alá semmiféle szempontoknak. Az igazság szent. — Hagyjuk a nagy szavakat, jó?! Hol van Rotaru professzor? Hagyjuk most Rotarut. Rotaru professzornak vagyok barátja, híve... — Olvastam a maga által írott fejezeteket, különleges érdeklődéssel. — Merev tekintettel nézte Ionescut. — Nem jött még el az igazság kimondásának az ideje, szerencsétlen ember. — Szerintünk eljött. — A hitelesebb hazugság ideje jött el. — Nem hazudtam Ceausescu idejében, ezután sem fogok. — Megmagyarázom — kezdte most nyugodtan Gheorghe Pop —, én hogyan képzelem ezt az egészet. Nézze, a lelkiismeretesebb történelemtanárok bizonynyal örömmel fogadnák, ha holnaptól kezdve a dákoromán hamis mítosz hehet mindjárt azzal kezdeni, hogy Kr.u. 1000, 1100 vagy 1200 — nem emlékszem pontosan, milyen évszám szerepel a könyvükben —, szóval, hogy kb. a XII. vagy a XIII. században vándorolt be a román nép a mai országába. Veszélyes, veszélyes... — Az őszinte szó gyógyít. A hazug szó pusztít. — Megtanultunk együttélni a hazugsággal. Azt hiszem, nem is volt más lehetőségünk. — A román nemzeti öntudat ezért beteg, súlyos beteg. — Nem vallhatjuk be — mondta Gheorghe Pop ismét indulatosan —, hogy a román történészek száz évig tudatosan hazudtak, hogy eltulajdonították népük számára más nép történelmét: a dákokét, rómaiakét, kunokét meg mit tudom én, hogy kikét. Arra meg, hogy mit vallunk be a román — magyar viszony történetéből, különösen vigyáznunk kell. Miért valljuk be, hogy a magyarok fogadták be a románokat, és nem fordítva? A román nemzetnek egyelőre szüksége van arra a kegyes hazugságra, hogy őslakos a Kárpát-medencében. Már most biztosítsa lapunkat, a Nő-t! A következő számban ezeken az oldalakon folytatásos regényt indítunk. Holbay László Francia táska című müvének élettel teli és mozgalmas cselekménye a jogfosztottság időszakában játszódik. Ne hagyja ki már az első részt sem!
