Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-02-24 / 4. szám
Anton Pavlovics Csehov T1ÉM Verőfényes téli nap... Kemény a fagy, csikorgó; ezüst zúzmara telepszik a belém karoló Nagyenyka fürtjeire, ajka fölött a finomka pihékre. Magas hegytetőn állunk. Előttünk sima lejtő, egészen a hegy lábáig ereszkedik. Úgy veri vissza a napfényt, mint a tükör. Mellettünk élénk ^örös posztóval bevont kis szánkó. — Csússzunk le, Nagyezsda Petrovna! — biztatom. — Csak egyetlenegyszer! Higgye el, semmi bajunk nem történik! De Nagyenyka fél. Mérhetetlen mély, iszonyú szakadéknak látja a távolságot pirinyó hócipője és a hegy alja közt. Megdermed a szíve és elakad a lélegzete, ahogy letekint, amikor még csak szelíden bíztatom, hogy üljön a szánkóra. Hát majd ha rászánja magát, hogy lerepüljön a mélységbe! Belehal a félelembe, eszét veszti. Szépen kérem, Nagyenyka erősködöm. — Ne féljen! Ez kishitűség, gyávaság, értse meg! Nagyenyka végül is megadja magát, de látom az arcán, hogy úgy érzi: az életét tette kockára. Sápadt, reszket, amikor felültetem a szánkóra, átkarolom, és zuhanni kezdünk a feneketlen mélységbe. Röpül a szánkó, mint a kilőtt nyíl. A kettészelt levegő vágja az arcunkat, sívít, sziszeg a fülünkbe, metsz* csíp, harap dühében, majd lesodorja a fejünket. A szél belénk fojtja a lélegzetet. Úgy rémlik, maga a sátán ragadott bennünket karmai közé, és száguld velünk üvöltve a pokolba. Kétoldalt egyetlen hosszú, rohanó sávvá folyik össze a táj... Úgy érezzük: még egy pillanat és végünk! — Szeretem, Nagyenyka! — suttogom halkan. A szánkó irama egyre lassúdik, a szél süvítése, a szántalpak csikorgása sem olyan ijesztő már, szabadabban lélegzünk — és végre lent vagyunk. Nagyenyka holtra váltan ül a szánkón, sápadt, alig-alig piheg... Felsegítem a szánkóról. Meg nem tenném még egyszer, a világért sem! — mondja. Tágra nyitott szemmel, rémülten mered rám. — A világ minden kincséért sem! Majd belehaltam! Beletelik egy kis idő, míg magához tér, s már fürkészőn néz a szemembe: én súgtam-e azt a két szót, vagy a szél sziszegte a fülébe? Én csak álldogálok mellette, szívom a cigarettámat, és figyelmesen vizsgálatom a kesztyűmet. Nagyenyka belém karol, és sokáig sétálunk a hegy aljában. Látszik az arcán, hogy nem hagyja nyugton a titok. Kimondta-e valaki azt a két szót, vagy nem? Igen? Nem? Ez már hiúság kérdése, becsület kérdése, élet-halál, boldogság kérdése, nagyon fontos, a legeslegfontosabb kérdés a világon! Nagyenyka sürgetőn, bánatosan, kutatón pillantgat az arcomba, szórakozottan, vaktában felelget, várja, hogy én kezdjek szót. Mennyi játék ezen a kedves arcon, mennyi játék! Látom rajta, hogy küzd magával, mondani, kérdezni szeretne valamit, de nem találja a szavakat, félszeg, ijedt, megzavarta az öröm... — Tudja mit?... — kezdi. Nem néz a szemembe. — Mit? — kérdem. — Jöjjön... csússzunk le még egyszer. Újra megmásszuk a hegyet. A sápadt, remegő Nagyenykát megint felültetem a szánkóra, megint lerepülünk a rettenetes mélységbe, mellettünk megint sivít a szél, alattünk csikorog a szán talp, s a legsebesebb iramban, a legsüvítőbb szélben megint a fülébe súgom: — Szeretem, Nagyenyka! Amikor a szánkó megáll, Nagyenyka felméri tekintetével a hegyet, amelyikről az imént lesiklottunk, aztán sokáig kutatja az arcomat, figyeli egykedvű, közönyös hangomat, s egész alakja még a karmantyúja, még a hócipője is egész lénye egyetlen nagy-nagy értetlenség. Az arca ezt kérdi: — Mi volt hát? Ki mondhatta a z t ? O, vagy csak a képzeletem? 18 Nő Ez a bizonytalanság nyugtalanítja, egyre türelmetlenebb. Már a kérdéseimre sem válaszol szegényke, már-már sírva fakad. Ne menjünk haza? — kérdezem. Nekem... nekem tetszik ez a szánkózás — vallja meg pirulva. Ne ereszkedjünk le még egyszer? Neki „tetszik” ez a szánkózás, de most is sápadt, mikor ráül a szánkóra, most is remeg, elakad a lélegzete. Harmadszor is lesiklunk. Észreveszem, hogy lopva az arcomat fürkészi, ajkamat lesi. Én azonban szájam elé szorítom a sálamat, köhécselek, s a hegy derekán gyorsan megint a fülébe súgom: — Szeretem, Nagyenyka! S a rejtély rejtély marad. Nagyenyka hallgat, tűnődik... Hazakísérem. Útközben lassúra fogja lépteit, s egyre vár: nem mondom-e újra a z t a két szót? Látom, hogy szenved, látom, hogyan küszködik magával, nehogy kitörjön belőle: — Lehetetlen, hogy a szél sziszegte! S én nem is akarom, hogy úgy legyen! Másnap reggel levélkét kapok: „Ha kimegy szánkózni, szóljon be érteni. N.” S ettől a naptól fogva minden áldott alkalommal odasúgtam neki a két szót: — Szeretem, Nagyenyka! Nagyenyka hamarosan úgy rászokik erre a két szóra, mint némelyek a borra vagy a morfiumra. Nem tud élni nélkülük. Repülés közben ugyan most is fél, de a rettegés és a veszély tudata most különös varázst ad ennek a szerelmi vallomásnak, a szavaknak, amelyeknek titka még mindig nem pattant fel előtte, amelyek még mindig kínozzák. A gyanúsítottak a régiek: én meg a szél... Hogy kettőnk közül melyikünk vall neki szerelmet, azt nem tudja, de talán már nem is fontos neki: mindegy, milyen edényből iszik az ember, csak megrészegedjék... Egy délben egyedül indultam a hegyre. Elvegyülök a tömeg között, látom, amikor Nagyenyka a hegy tövébe ér, szemével engem keres... Aztán élénken megindul — nekivág a lépcsőnek. Félelmetes lesz egyedül lecsúszni, ó, milyen félelmetes! Nagyenyka arca fehér, mint a gyolcs, egész teste remeg, mintha vesztőhelyre indulna, de megy, határozott léptekkel, vissza se tekint. Úgy látszik, rászánta magát, hogy a végére járjon: most, hogy nem vagyok vele, most is hallja-e azokat az édes, epesztő szavakat? Látom, amint sápadtan, rémületében ajkát is nyitva feledve, ráül a szánkóra, lehunyja a
