Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-12-16 / 4. szám
2. Nehéz elképzelni Ladamócot 1864 előtt — de azért bizonyos részletek elég jól rögzíthetők. Gondoljunk a villogó ablakszemekre — jellemző szokás volt ugyanis Ladamócon, hogy a lakóházak keletre néztek, azért, hogy a lakosság szemmel tarthassa halászterületét. Vagy ott a hidas, melynek vége a múlt héten — a „feláradás” előtt — kiállt a vízből. A ladik is fontos útmutató, a vízi élet kelléke (meg ezen szállították a tábori kemencékben égetett meszet Abarára). Nyilvánvaló, hogy a Bodrog a maga árterületeivel, mocsaraival igen gazdag volt halban: a ladamóci halász a legutóbbi időkig csak összekötött két kéve búzát, letette a víz fenekére, és azon emelőzött. Mert, mint írtuk, sekély volt a Bodrog vize; 1864-ben, a szabályozáskor még „szárazra” építették a községi hidat. Egész az utolsó háborúig híd szolgált a másik oldalra, összekötvén a ladamóci gazdákat a birtokaikkal. Az ősi Ladamóc házai ugyanis eredetileg a másik oldalon álltak — a régi templom még sokáig átbólogatott! —, azonban a gyakori vízáradások nem hagytak nyugtot a népnek. Úgy határoztak hát a falu vénei, hogy áttelepítik a falut napnyugat felé — a felettük magasodó Somos hegy oldalába. Mikor aztán 1864-ben a Széchenyi-terv alapján elvágták a falut a határtól, örök szerződést csináltak, hogy a mindenkori államhatalom örökös gazdasági hidat épít és tart fenn a Bodrogon. Ez a jog csúszott ki elsőként a ladamóciak kezéből — 1944. november 30-án. Ama szerencsétlen napon persze nem ez foglalkoztatta a ladamóci népet; akkor a nép örült, hogy előjöhetett a nyirkos pincékből, ahol három héten át csak nyers répát rágott. Egy idő múlva azonban mindennek nagy jelentősége lett! Egy idő múlva sok mindenre nem lett szükség, ami addig a falunak az életet jelentette. Az új rendszer nemcsak a hidat robbantotta föl, feje tetejére állította a világot is. Nemsokára például fölszámolták a tábori kemencéket. A tulajdonosokat, a pergő beszédű ladamóci zsidókat még a fasiszták hajtották el. Pedig a ladamóci tábori kemencékben termelt mész a Monarchia összes mesze között az első helyen állt! Hosszú távon Ladamócnak a fehér gyémánt: a mész hozta meg a jó életet. A Somos mészkősziklái új iparággal való foglalkozásra adtak alkalmat — a mészkőégetésre, és kifejlődött a kőbányászat is. (Az öregek azt mondják, Ladamóc ekkor tért magához!) A falu végén vén meszek pora szállott, a kemencékből mészkőtűz sugárzott! A ladamóciak rászoktak a fuvarozásra, némelyek még IJngvárig is elszekereztek a fölvásárolt mésszel. A lankákon szőlő díszlett, a pincékben zamatos bor érett — minden jó volt Ladamócon, mert volt jó kereset! Az idők folyamán persze azért lassan visszatértek a földműveléshez is, főleg miután Kesztenbaum, a gazdag ungvári zsidó mészgyárat alapított Szerdahelyen, és megvette a Bába-hegyen a bányászás jogát. (A tábori kemencék már nem tudtak konkurálni az olcsó mészgyári termékekkel.) A tábori mészégetésnek Ladamócon az államosítás vetett véget végérvényesen. Olyan változások következtek be, melyek után már minden lehetséges volt. A falu például hol a helmeci, hol a terebesi járáshoz tartozott — így két oldalról kellett támogatnia a Vörös Hadsereget. Tárgyalás 1. Manapság pedig már igazán azt kell hinnünk, hogy a falu csak Isten kegyelméből — meg a dolgok tehetetlenségi ereje folytán létezik. A hetvenes években Ladamócot egyre többen hagyják el. Főleg a fiatalok „vándorolnak” ki, az iskolában egyre kevesebb a gyerek. Az irányítás berkeiben ekkor kezdenek beszélni az integrálás fontosságáról. Az újságok az apró falvak életképtelenségéről cikkeznek. Tudós elmék osztják-szorozzák, melyik kisközségnek jusson kevesebb pénz, hol érdemes nagyobb hatékonysággal építési tilalmat elrendelni. A Ladamóc „meszes” múltjára még élénken emlékezők új szavakat tanulnak, mint például: „iskola-központosítás”, „szövetkezet-összevonás”. Ladamócról ez időben több utcára való fiatal költözik el az előnyösebb „fekvésű” településekre, Bodrogszerdahelyre, Helmecre. Vagy Kassa, Prága panelházaiba. Persze önként mennek, senki nem kényszeríti őket. Csupán megunták a sárban caplatást, a kenyérért sorakozást; szerettek volna betonúton járni, egészséges vizet inni, a gyereket a közelben levő iskolába járatni — néha moziba, színházba m'enni, tisztességesen „közlekedni”. A ladamóci szövetkezetét a hatvanas évek végén integrálják a bodrogszerdahelyi AG-be, később a gazdasági udvart is átviszik Zemplénbe. A Tót, a Völgyet, a hajdan dús legelőket ezentúl gaz veri föl, nincs semminek gazdája. A hidat a Bodrogon soha nem fejezik be, a traktorosnak nyolc kilométert kell kerülnie, hogy a ladamóci határba kijusson. Az anyakönyvet is beviszik Szerda helyre. A községben, ahol egykoron anyaegyház volt, csak beszolgáló lelkészek vannak. Csupán pár ember jár rendszeresen templomba, nemsokára azok is hajba kapnak — olyannyira, hogy a kommunista párt „kelletik” hogy rendet teremtsen közöttük. A hetvenes évek végén az alapiskolát is átköltöztették Szerdahelyre. Azontúl - nem elhanyagolható gyakorisággal — a hatéves kis csöppségek gyalog bandukolnak hazafelé. (A közlekedést ugyanis még nem sikerült „racionalizálni”, nagyobb rendszerességgel maradnak ki a járatok, mint ahogy indulnak Ladamóc felé.) Az 1980-as népszámlálás — a terveknek megfelelően — erőteljes lélekszámcsökkenést mutat: a népesség alig éri el a 410 főt. (Hatvan százalékuk nyugdíjas.) A falunak nincs papja, tanítója, lelki, szellemi életét nincs ki vigyázza; mint értékekkel és megkötő N6 5
