Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-12-23 / 5. szám
A csöppségek között járva az ember úgy érzi, hogy elviselhetetlen fájdalom keríti hatalmába. Fájdalom, mert a gyerekek még felfogni sem bírják, hová és miért kerültek. Talán csak egyet tudatosítanak — a gondoskodó nővér nem az igazi anyuka. S értelmük bimbózásakor a kérdéseik is előjönnek: Hol vannak ŐK? — A szülők nagyon ritkán látogatnak el hozzánk, s a legtöbbször csak akkor, ha magukhoz akarják venni gyereküket. Ez azonban nem olyan egyszerű — mondja az igazgató. — Gyermekotthonunkból nem lehet szünidőre vagy hétvégére hazavinni az itt lakókat. Ha a szülők úgy határoznak, hogy gyermeküket a továbbiakban ők akarják nevelni, akkor az intézeti nevelés megszüntetéséről általában a bíróság dönt. Sajnos azonban annak ellenére, hogy ajtónk mindenki előtt nyitva áll, kevés a kopogtató. A rendszerváltás előtt a gyerekeket gyakrabban látogatták az üzemekből. Most viszont nagyon megcsapppant az ilyen céllal betérők száma. Az elmúlt karácsonykor is egyedül ünnepeltünk, még egy szülő sem nyitotta ránk az ajtót. — Pedig el sem lehet hinni, mennyire szeretnének apukát, anyukét ezek a védtelenek — kapcsolódik be a beszélgetésbe a főnővór, Margita Lichofanová. — A városban tett sétáink alkalmával szinte minden idősebb hölgynek felteszik a kérdést: Te vagy a nagymamám? A szülők, ha eljönnek, egy kicsit sírdogálnak, dédelgetik a gyereküket, de minden marad a régiben. A nővérek azonban igyekszenek egyforma szeretettel, megkülönböztetés nélkül foglalkozni velük. Az egyik gyerek az egyik, a másik egy másik nővérhez ragaszkodik jobban. 13-14 gyerek alkot egy-egy csoportot, holott az ideális az lenne, ha legfeljebb öt-hat gyerekről gondoskodna egy nővér. Az öltöztetés, etetés, tisztálkodás rengeteg időt vesz igénybe, ami megmarad, az kevés a nevelésre, foglalkozásokra. — Egy nővér képtelen úgy foglalkozni a gyerekekkel, mint a sajátjával — jegyzi meg a pszichológus —, hisz egyszerre több gyerekre is kell figyelnie. Az érzelmi biztonság hiánya csak felnőttkorban észlelhető igazán. A nővérek túlterheltsége miatt az otthonlakók nehezebben tanulnak meg beszélni. Itt kell megemlítenem, hogy tanítási nyelvünk hivatalosan a szlovák, amit az itt dolgozó nővérek közül nem mindenki beszél tökéletesen. így szókincsük is szegényesebb, ezáltal kevesebbet is adhatnak át a gyerekeknek. A fiatalabb korcsoporthoz tartozókat háromhavonként, a nagyobbakat pedig félévenként vizsgálom, különféle játékok segítségével azonban állandóan figyelemmel kísérem- érzelmi fejlődésüket, beszédkészségük alakulását. — A gyermektelen szülők szívesen fogadnának örökbe gyereket tőlünk. Ha a vér szerinti szülők lemondanak jogaikról, akkor ennek nincs semmi akadálya. A baj ott kezdődik, hogy az itt lakók több mint a fele fogyatékos, nagy részük pedig roma családból származik. Fogyatékos gyereket az előírás szerint nem adhatunk örökbe, az utóbbiak iránti érdeklődés pedig szinte a nullával egyenlő — teszi hozzá az igazgató. Egy gyermek intézeti nevelése évente több mint negyvenezer koronába kerül. Gondok vannak az otthonban a legfontosabb dolgok beszerzésével. A nővérek egyre nehezebben tudnak jót és olcsón vásárolni, s az öltözködés is többe kerül. A ruházkodáson ugyan még spórolhatnának, de az élelmezésen semmiképp sem. Az otthon egyelőre még állja a sarat. A gyerekek szobáiban játékok hevernek szanaszét, ahogy a világ bármelyik gyerekszobájában. Az egyik helyiségben vak kislány rázza veszetten az ágyát, fejét fel-le emelve. Közben mosoly derül az arcára, talán így köszönti az érkezőt. — Ő is roma családból származik. Rajta kívül még van egy vakon született gyerekünk — mondja Liska Etelka. — A legfiatalabb lakónk, tizenkét hónapos. Egész nap fekszik. Csak a szemét forgatja. Mozdulni nehezen tud, gyengék a csontjai. A csecsemőotthonból került hozzánk, ott nem nagyon törődtek vele. A rehabilitációs nővér naponta tornáztatja, s ennek már eredménye is van. Egy kisfiú tipeg elénk. Mintha mondani akarna valamit, de szó nem jön ki a torkán. Lelkesen mutogat az ujjacskájával, ölbe kérezkedik. Közben a folyosón a kis lurkók éppen szükségüket végzik. Amint megpillantják a fényképezőgépet, bilistül tolakodnak a lencse elé, nehogy lemaradjanak. Gyerekek. Eldobottak, pedig ártatlanok. Szülőkre és szeretetre vágynak. Felnőttként hogyan fognak visszagondolni az itt eltöltött évekre? S az életbe kikerülve vajon ők is követik majd szüleik példáját? ISKI IBOLYA Fotó: NAGY LÁSZLÓ Nő 7
