Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)

1991-10-28 / 1. szám

Ladik Katalin a jugoszláviai magyar iroda­lom egyik legjelentékenyebb és legér­dekesebbalakja. Versei a hatvanas évek elejé­től gazdagítják a magyar irodalom egészét. Életét át- meg átszínezték fellépéseinek, per­­formanee-ainak olykor pikáns, de mindig hite­les mozzanatai. ízig-vérig avantgarde művész a mai Jugo­szláviában. — Mennyire meghatározó az Ón számára az, hogy Újvidéken él és dolgozik? — A tény maga nem fontos, de sajnos, mos­tanában jóval éberebbnek kell lennünk, sok­szorozva kell figyelnünk, valahogy úgy, mint az úttesten járva az autók között. Én nem vagyok politizáló alkat, de mégsem csupán passzív szemlélője az eseményeknek. Az is egyfajta vállalás, ha az ember csinálja a dolgát, és a munkája által mondja el a vélemé­nyét arról, ami körülötte történik. Nem lehe­tek apolitikus. A világnak haladnia kell, és vé­gül úgyis mindig egy kisebb réteg oldja meg a problémákat. Még akkor is, ha nem feltétlenül müvészközösségekről van szó, valahol ott buj­kál a rémület: mi lesz, ha már nem íródnak versek?! Most ott tartunk, hogy még íródnak ugyan, de már nem olvassák az emberek. Az­tán tessék, körül lehet nézni! — Ladik Katalinról elmondható, hog/ igen sokoldalú. Az alternatív művészet tájain mint performer, akcióművész, több multimediális előadás szerzője kalandozik, sok művészeti ha­táresetet felvállalva. Igen, én reneszánsz típusú ember vagyok, de alapjában véve költői alkat. Valójában ugyanazt akarom kifejezni minden műfajban: a mai kor emberének gondját, örömét. Alap­vetően derűs a természetem, és úgy érzem, hogy bizonyos értelemben szerencsés is va­gyok, mivel női mivoltom teljes tudatában és felhasználásával szólhatok mint művész. Va­gyis a munkámat a nemzetiségem, a teljes női idegrendszerem segíti. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy amit művelek, az női művészet, mert hiszen a mű­vészet egyetemes. Én igenis sokat harcoltam a helyemért a nap alatt, de sosem femi­nista módon, vagyis a férfiak ellen. Miközben a versek él­ték a maguk életét, nem az volt az előtérben, hogy én nő vagyok, bár az igaz, hogy a kész mű utólagosan magán viseli összes személyiségjegyemet. MÁSIK VALÓSÁG Beszélgetés Laciik Katalinnal nagyon számítok a mikrofonra, hangszalagra, amikor ilyen értelemben multimediális alko­tást készítek. Ami azonban nem jelenti azt, hogy ezek a dolgok önmagukért léteznek. Te­hát ha műszakilag tökéletesen sikerül is az al­kotás, a klasszikus értelemben használt mű­vész és közönség viszonyára gondolok. A műalkotás a legtöbb esetben a hallgató­ban, a nézőben, az olvasóban vagy résztvevő­ben fejeződik be. Vagyis arról van szó, hogy a művész elindít egy bizonyos alkotói folyama­tot, amelyre a néző reagálhat. Vagy itt a hely­színen az előadóteremben, vagy odahaza a gondolataiban. Azaz egy bizonyos idő eltelte után világosodik meg számára a mű üzenete. Ez nem misztifikálása a dolgoknak, az alterna­tív művek tényleg ilyen céllal készülnek. —Ezek után hogyan fogalmazná meg a saját feladatát? — Úgy hiszem, hogy az olyan típusú művé­szeknek, amilyen én vagyok, sajátos a küldeté­sük: közvetíteni a valóság különböző rétegei között. Akár az ősköltők, a sámánok. Nincs hétköznap és nincs ünnep, van egy abszurd Csont előtt virradat Hideg késsel kettészeli a látóhatárt: Fakul, vékonyul a seb az égen. Az átok rég beteljesült: Az utolsó férfi is meghalt, az asszonyok megöregedtek. Nincs éjszaka és nincs nappal — örök szürkület van. Egy didergő madárijesztő virraszt az égen. Én ennek a társadalomnak a produktuma vagyok, tehát ilyen értelemben az alkotásaim is termékei ennek a kornak, de magamon át­szűrve vetítem ki az eseményeket, és csak annyira vagyok avantgarde, amennyire avant­garde minden pillanat, amelyet megélek. — Ön szerint fontos a közönséggel való kap­csolat az alternatív művészek számára ? Meny­nyire van szükség médiumra?- Az a fajta művészet, amelyet mi képvise­lünk, jócskán támaszkodik a különféle közve­títőeszközökre, a videóra, a fény- és hangtech­nikára. Én például az utóbbit használom, és idő, és kész. Ehhez az álom is hozzátartozik, mert ugyanolyan értékes, mint az a bizonyos éber állapot. — A magánéletébe hog’an illeszkedik be ez az állandó szemlélődést, temérdek csendes órát kívánó munka? — Biológiai értelemben eléggé magányos lettem, de nem érzem magam rosszul. Tudo­másul vettem, ez az ára annak, hogy a munká­imat megcsináljam, hogy összpontosíthassak. Kell az egyedüllét, hogy az érzékszerveim, a csápjaim jól működjenek. Egy nagy súródási felületet kínál. Én azt hiszem, hogy minden embernek, és a művésznek kiváltképpen, szüksége van egy külön odúra vagy magányos órákra, amikor a lelki, szellemi higiéniáját el­végezheti. Ha ehhez hiányoznak az alapvető feltételek, akkor a legtöbb kapcsolata felbom­lik. Az én házasságom is ezek közé tartozott valamikor. Most egyedül élek, de igazán még­sem vagyok magányos, mert nagyon sok rokon lélek van, aki tartja velem a kapcsolatot. — S a mindennapjai? — Az Újvidéki Színház színésznője vagyok, tehát van egy állandó munkahelyem. Általá­ban úgy élek, mint minden dolgozó nő, napon­ta járok a piacra, főzök, minden létező női és férfimunkát magam végzek, ami azt is jelenti, hogy ha nem jönnek a szerelők, akkor nekiál­­lok, és ami elromlott, azt megjavítom. Ha pe­dig nem tudom megcsinálni — mert szétszed­ni azért mindent szétszedek —, akkor ugyan­úgy rohangálok szerelő után, mint más. De van egy nagyon fejlett gyakorlati érzékem, hozzászoktam, hogy takarékoskodom, hogy gondolkodom, tervezek, előbb az alapvető dolgokat teremtem elő, s csak utána jöhetnek az apróságok. Utazásra kell a pénz s a jó minő­ségű technikai berendezé­sekre, amelyekkel dolgozom, ezek a legfontosabbak. Mi­után színésznő vagyok, öl­tözködni is kell, ami viszont csak akkor lenne drága, ha vásárolnám a ruhákat. Én varrók, alakítok úgy, hogy amit felveszek, az újnak, ér­dekesnek hasson, hogy at­traktív is legyen a dolog, egyéni. Merni kell viselni bi­zonyos holmikat. Ez persze csak a nyilvánosság előtt zajló életemre érvé­nyes, a hétköznapjaimban igyekszem észrevét­len maradni. Mert mint költő csak úgy élhe­tem az életemet, ha csöndes szemlélődő mara­dok, márpedig ez tölti ki életem kilencven szá­zalékát. Csak a fennmaradó tízszázaléknyi időben exponálom és mutatom meg magamat a másik valóságban.- Köszönöm a beszélgetést. M. CSEPÉCZ SZILVIA KÖNÖZS1 ISTVÁN felvétele Nő 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom