Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-10-09 / 41. szám

san is adakozó kedvében volt. Vastagon ült a vaj a kenyéren, bőségesen csurgott le róla a méz ... A közelben meg ott sorakoztak a méhkaptárak, ott púposodott a kemence. Alig bírtam enni a kenyeret, sírhatnék voltam, mert tudtam, kenyeret eldobni nem szabad, de ha leteszem, a néni tán megharagszik ... Aztán vadkörtét is érleltek a tanyán, padláson, széna közt, vagy a szénával teli szekérderékban. Ládákban liszt, bödönökben zsír, szalonna, sonka ... Mi is még? Fosztottunk kukoricát, és soha nem bírtam meglesni, hogyan kötik az eresz alá felkerülő csomó­kat belőle. Azt sem tanultam meg soha, hogy fonják a világ legszebb fonatává a fokhagymát... A sárga kukoricacsomók, a fehér hagymafonatok és a messzi­ről pirosló paprikakoszorúk-füzérek — megannyi őszi színvarázs. Felnőttkorom tanyáin ilyesmit már nemigen láttam. Mintha a földből élő ember már nem akarta volna megmutatni mindazt a szépséget, hasznot, gyönyörű­séget, amit a föld ad annak, aki igazán szereti. Mintha az ember, aki a tanyára szorult, maga is büntetésként élte volna életét, a tanya számkivetettséggé vált. Fia ritkán is, vannak azért viruló tanyák. Mintha az ember kezdene megint vissza barát ülni a földhöz; mintha megint látná benne a' kenyéradót, az értéket, annyi pusztítás után mintha megint megpróbálna együttélni vele. Mintha már nemcsak menekülők élnének a tanyá­kon, hanem akadnának élníakarók is.-n. gy. r.­nő 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom