Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-09-25 / 39. szám
FÓRUM Soha le nem zárható ügyek Az ügy lezárult. A törvény betűje szerint nincs hová fordulni már. Ám emberileg nem lehet befejezettnek tekinteni az esetet. Mert az érintettek nem tudnak belenyugodni a döntésbe; nem tudnak megbékélni az őket ért sérelemmel. Mi a történetet mások tanulságára írjuk le. A levelet Kómár Erzsébet írta Perbetéröl. Elkeseredésében, tehetetlenségében. Érzi, tudja, hogy igazuk van, de a törvény emberei csak a paragrafusokat nézik, az érzések kimaradnak belőle. Pedig azokat is elemezni kellene. Kómár Imre leányanya gyermekeként jött a világra. Tizenkét éves koráig anyja egyedül nevelte a saját házában. Ekkor férjhez ment Hauszlaitner Károly le gényemberhez, aki hozzájuk költözött Közös gyerekük nem született, Imrét a legnagyobb megértésben nevelték fel. A ház, amelyben laktak, Imre anyjának a nevén szerepelt. Imre negyvenkét éves koráig a szülőkkel lakott, ekkor vette feleségül a harminchat éves Er zsébetet s költözött hozzá. — A férjem szüleivel nagyon jól megértettük egymást — mondja Kómár Erzsébet —, az anyósom folyton azt akarta, költözzünk hozzájuk, de nekem ekkor már elkészült a saját házam, úgy döntöttünk, mégiscsak jobb lesz külön lakni. Két évre rá meghalt az anyósom Az apósom ekkor 74 éves volt, jó em bér nagyon, csakhát maga körül nem sok mindent tudott megcsinálni. Taka rítottam, főztem rá, mindennap eljött hozzánk, velünk volt, de nem akart ide költözni. Azt mondta; jobb, ha megvan neki a maga fészke. Pedig nekem könynyebb lett volna, ha egy fedél alatt lakunk, mert így folyton szaladni kellett hozzá, ami nagyon sok időmbe és fáradságomba került. Dehát szerettem az öregurat, azt akartam, hogy jól érezze magát, mindenben legyen meg az akarata. Még a kisfiúnkat is róla neveztük el, pedig a rokonaim szóvá tették: ilyen divatjamúlt nevet adni a gyereknek, mint a Károly!... De az após nagyon várta a fiú unokát, gondoltam, örömet szerzek neki. Amikor meghalt az anyós, a hagyatéki tárgyaláson az após azt mondta a férjemnek, ő szeretné, ha a fél ház az ő nevére lenne írva. A férjem szó nélkül beleegyezett, gondolván, legyen csak meg az öregnek a biztonsági érzése, halála után úgyis ő örökli. Mikor nagy boldogan elújságolta nekem ezt az após, csak annyit mondtam neki: „Megegyeztek, mint testvér a testvérrel, de nem úgy, mint apa a fiával." Mire ö megdöbbenve nézett rám: „Hát nem jól csináltam? Hiszen az egész falu tudja, hogy ti vagytok az egyedüli hozzátartozóim, akik gondoskodtak rólam, mindenki bizonyíthatja, hogy rátok kell maradjon mindenem!" Okos ember volt a papa, meg jószívű is, mégis nagy bajt csinált. Mert nem elég a szó, a hivatalban a papír beszél! Hauszlaitner Károly — a papa — 1986 végén váratlanul megbetegedett. Erzsébet asszony csaknem negyvenévesen ekkor szülte a második fiát. Két kisgyermek, kemény tél, és a falu másik végén a beteg papa. Azt hiszem, nem kell részleteznem, mennyi gondot, idegességet jelentett ez a családban. — A papának ekkor már nagyon komoly érelmeszesedése volt. Kiment a WC-re és elfelejtette, miért ment ki. Abban a nagy hidegben nem hagyhattam otthon egyedül. A gyerekek miatt pedig nem lehettem mindig mellette. A komáromi kórházba nem akarták bevenni, végül átköltöztettük magunkhoz. Állapota egyre rosszabbodott. Egy hétig haldoklott. Ott ültem mellette; sajnáltam nagyon szegényt. Fogta a kezemet és csak a száját mozdította. így köszönte meg, hogy mellette vagyok. Könnyű szívvel halt meg, nem sejthette milyen gondokat hagy ránk ... A hagyatéki tárgyaláson "kiderült. hogy Hauszlaitner Károlynak még él két leánytestvére, aki a törvény értelmében örököse bátyjának. Az egyik rögtön lemondott örökségéről, de a másik igényt tartott rá. — Bözse nénivel addig jól megvoltunk. Leány maradt, a testvérén kívül senki hozzátartozója nincs. A papával nem jöttek ki, ha nagy ritkán találkoztak, mindig alaposan kiveszekedték magukat. Csodálkozott is nagyon, amiKönözsi István felvétele kor megtudta, hogy Károly után örököl. Előbb azt mondta, minek lenne neki ez a ház, Komáromban kényelmesebben élhet a panellakásban, de aztán meggondolta magát: bejelentette, hogy igényt tart az örökségre. így a bíróság neki ítélte a fél házat, ami a papa nevén volt. A férjem, aki jámbor, jó ember, meg csak nézett értetlenül. Hogy örökölheti egy idegen az anyja házát?... Mindenki tudja, hogy az a ház az anyjáé volt, még a mai napig is ott van a ruhája, a bútora benne, mégha a mostohaapjára íródott is a fele. És a papát is mi gondoztuk, hozzánk tartozott, a fiának tartotta a férjemet. Hogy örökölhet hát mégis a testvér? ... Egyszerű falusi emberek vagyunk, a törvényhez nem értünk. Azóta pedig folyton a bíróságot járjuk... Már gyomorgörcsöt kapok, ha megáll a postás a házunk előtt. A gyerekek meg azt kérdezik: mi roszszat csinált az apu, hogy olyan sokszor hívják a bíróságra. Rámegy a férjem teljes szabadsága, az idegrendszere, már teljesen ennek a betege. Mert Bözse néni ügyvédet fogadott, aki elrendezte, hogy a ház felét — hatvanezer koronát — ki kell neki fizetnünk. Azt senki sem kérdezi, miért és miből ? ... Mondtuk Bözse néninek, ha akarja, lakjon a házban. Nekünk pillanatnyilag nincs rá szükségünk, de öregségünkre jól jöhet. Vagy ha nertY nekünk, a gyerekeknek. De ö pénzt akar. Maholnap nyolcvanéves, senkije nincs, miért akarja hát olyan nagyon a pénzünket? Én nagyon szeretem az öregeket, az apósomnak is ez volt a szerencséje. A Bözse nénivel is mindig jól kijöttünk, nem volt egy névnap, hogy a férjemet ne küldtem volna el hozzá egy csokor virággal. Hogy tud most hozzánk ilyen lenni, nem tudom megérteni. A sírba nem viheti magával azt a pénzt... Erzsébet asszonyból ömlik a keserűség. A bíróság még azt sem vette figyelembe, hogy évekig gondozta a papát, pedig ezt a nemzeti bizottság is igazolta. És a falu népe is az ő oldalukon áll. Ezt magam is tapasztaltam, mert akiktől Perbetén érdeklődtem a Kómár család iránt, azok mind igazolták az elmondottakat és csodálkoztak a törvényhozás igazságtalansága miatt. Vagyis az egyszerű emberek erkölcsi érzéke szerint is Kómáréknak kellett volna örökölniök a mostohaapa után. Csakhát... más az erkölcsi megítélés és más a törvény. Kómáréknak végrendeletet kellett volna íratniuk a papával. Csakhát... — Hányszor mondta a papa: rátok marad mindenem. Ha kértük volna a végrendelet megírását, még azt hiszi, sürgetjük a halálát... Mi meg a világért sem akartuk megbántani. Hát most így jártunk... Együttérzek Kómárékkal és igazat adok nekik. Ha a hagyatéki tárgyaláson meghallgatják őket, ha mérlegelik a tényeket (két és fél évig bizonyíthatóan Kómárék gondoskodtak a papáról), akkor másképpen is lehetett volna dönteni. De a komáromi bíróságon rutinmunkát végeztek. A törvényt ugyan nem szegték meg, de megfeledkeztek az emberről. Bözse néni ügyvédje is ebből indulhatott ki, mondván: a törvény az törvény, az nem ismer emberséget, becsületet, lelkiismeretet. Mi is legfeljebb csak erkölcsi elégtételt szolgáltathatunk Kómáréknak ezzel az írással, törvényes igazságot soha. Sajnos... H. Zsebik Sarolta nő 16
