Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-09-25 / 39. szám
1. MIKES KELEMEN Ezek a képek a volt Háromszék vármegye egyik falujába, a történelmi Magyarország szélére, Zágonba vezetnek, és Mikes Kelemenre emlékeznek, születésének 300, évfordulóján. A szülőház már nincs meg, helyén kerítés, azon belül mezei virág, magas fű és emléktábla. A kéf tölgy, nem messze a házhelytől, amolyan emlékező tanúk volnának. Két erős felkiáltójel, amolyan „Utas, ember, aki erre jársz, emlékezz!" Emlékezz a zágoni Mikes Kelemenre, aki — Adyval szólva — „megmenti tisztaságát, becsületét a kemény, szegény, de szűz és erős magyar nyelvnek századokra." De erre emlékezik az út is, mely az egyik képünkön látható, s nyílegyenesen Zágonba vezet. Ezen haladtam sok évvel ezelőtt az ismeretlen falu felé, hogy felkeressem s „félig-ismerős" levélíró szülőföldjét. A nagy nyári melegben egyedül gyalogolván, először a kicsi Kelemenre gondoltam, majd a nagyobb fiúra, aki 17 éves, amikor Rákóczi mellé kerül belső inasnak. Két év múlva udvari bejáróvá léptetik elő, hogy két évvel később, 1711. február 21-én — örökös hűségben? —, Rákóczi kíséretével visszatérés reményében, Lengyelországba induljon. Tudjuk, hogy ez a remény nem vált valóra, s haláláig, vagyis 21 éves korától 71 éves koráig a hűségből örökös száműzetés lett. A száműzöttek számüzöttjét pedig a hit, a hűség és az egyre fogyó, de folyton felizzó remény tartotta meg, tartotta fenn. Amikor én errefelé, a zágoni úton haladtam, élete egyik legkeserübb időszakára gondoltam, azokra a hetekre, napokra és órákra, amikor errefelé tartott, vagy tartott volna, ha lehetett volna. Pedig közel járt szülötte földjéhez, szép Erdélyországhoz, miként erről levelei segítségével most mi is beszámolunk. Gondolatban a képeken látható távoli hegyeken kell átrepülnünk, át a Keleti-Kárpátokon, a papolci hágón. Így könnyen — de csak így — megérkezünk aztán Foksányig, hová 1739. június derekán ért Bukarestből Jászvásár felé haladtában Mikes. Ekkor már az édes hazától, ahogy írja, „31 esztendőtől fogvást vagyon kirekesztve". Valamilyen ki nem deríthető diplomáciai megbízással küldték Moldvába. Egyik levelében egy homályos utalást találunk erről: „...amiért ide küldöttek, látom, hogy csak heában való lesz." (150. levél) Egy korábbi leveléből azt is megtudhatjuk, hogy már másfél hónapja készült erre az útra; ugyanis akkor kapott parancsot a portától, hogy siessen: „Mert itt nem teszik azt a parancsolatban, mikor valahová küldenek valakit, hogy siessen, hanem egy órával elébb induljon meg, mintsem kellene, és egy órával elébb legyen ott, ahová küldik. Elég a, hogy ha Erdélyt meg nem láthatom is, de a köpenyegit meglátom, mert az erdélyi havasok mellett megyünk el. Ha Zágonban sert nem ihatom is, de iszom a Bozza víziből — köszöntőm ezeket a kegyelmed nevivel." (146. levél) —---------------------MÓSER ZOLTÁN---------------------------------------------------------------------m m v m S m s« §<%g ífaslíl avagy Mikes Kelemen szomorú leveleiről reá emlékező képekről Félve indult az útra Bukarestből, nemcsak a 70 órás ügetésre. hanem az esetleges elfogatására is gondolt: „Hátha még valamely keringő embertelén katonák bepólálnak, és úgy visznek be Erdélyben. Az nekem rossz tánc volna." (148. levél) Végül is szerencsésen megérkezett Foksányba. Az út leírását a továbbiakban Mikesre bízzuk az ajánlással, hogy e levél (a 149. levél egy hosszabb részlete ez) a magyar széppróza egyik mesterműve, „Ide érkezénk mi, édes néném, szerencsésen. Foksánig úri módon jöttünk a vajda hintójábán. Talán még a legelső havasalföldi vajdáé volt. Akármicsodás volt, de hintó volt. Foksántól fogva eddig nagy nyugalommal kocogva, mert mindenütt hatalmas rossz postalovak vannak. De micsoda gyönyörű utazásunk volt! Az időről nem szólok, mert mindenkor esők voltak — kivált Molduvában olyanok voltunk, mint a megázott kakasok. De micsoda szép térségeken, micsoda helyeken megyen az ember Bukuresttöl fogva egész Jászig, hogy a szeme bé nem telhetik! (...) Én soha annál szebb földet nem láttam. Gyönyörűség volt a mi utazásunk, és egy menyasszony gyönyörűséggel járhatott volna velünk, mert Bukuresttöl fogva egész Jászig csak a sok különb-különbféle szép virágon járt volna — mindenütt a mezők bé voltának terítve virágokkal, hogy csak szekfűre és a tulipántra léptek a lovaink. Egyszóval mindenütt virágos kertben jártunk. De mit mondok ? mert nincsen olyan kert, akiben annyi sokféle virág legyen. Hátha még az elmúló gyönyörűségünk nem lett volna megelegyitve a félsszel, mert attól is kelletett tartanunk, hogy valamely tévelygő jó magok (jó madarak) reánk ne üssenek. Megmutathattuk volna a török császár fermányát (a szultán nevében kiállított legfelsőbb parancs), de tudom, hogy ők arra nem hajtottanak volna, és ha csak erővel is, Lobkovicshoz vittek volna ebédre. Mi pedig nem óhajtottuk azt a becsületet. A mi őrzőink pedig, ha valami lovast láttak, mingyárt az erdőt tekintették. Elítélheted, néném, micsoda suhajtásokat bocsátottam, mikor az édes hazám havasi mellett mentem el. Örömest bémentem volna Zágonba, de az Úr béfedezte előttem az oda vivő utakot..." Ezért a sorért, ezért az érzésért, s ezért a képért „utaztat^ tam" idáig a kedves Olvasót, aki talán egyetért velem, amikor azt mondom, hogy hasonló a kép s az érzés az ismerős, a szabadságharc leverése után elterjedt, panaszos énekünkben: „Zöld erdő harmatát/ Piros csizmám nyomát,/ Hóval fedi be a tél,/ Hóval fedi be a tél." Van valami átok és remény a fenti sorban csakúgy, mint Mikes életében. Ezt illusztrálandó hadd idézzünk néhány más levélből is: „Aki minket teremtett, annak legyen meg akaratja rajtunk. Ö minket például tett az egész nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, kik az országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból el nem hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja Isten, hogy soha senki bennünket ne kövessen, és irtózva halljon beszélni a mi hosszas bujdosásunkról." (145. levél) Már nem ennyire átokszerű a következő, két évvel későbbi részlet:......az Úr segítségével egynéhány nap múlva megindulunk Zay úrfival együtt Rodostó felé, és örömest ide hagyom ezt a kéreggel fedett várost. De itt hagyjuk egy kedves bujdosó atyánkfiát, a szegény Pápai sógort, aki elvégezé hosszas bujdosását. így fogyunk lassanként, és annyi sok közül csak négyen maradtunk, akik a szegény fejedelmet szerencsétlenségünkre idegen országra kísértük. Csak az a vigasztalásunk, hogy mások is meghalnak, nemcsak mi. A való, hogy igen sovány vigasztalás, de csak kell valamivel vigasztalni magunkot." (156. levél) S bármennyire szomorú is — végtelenül szomorú — a következő levélrészlet, amelyet Jászvásárból, a szerencsés kimenekülés után, immár Bukarestben vetett papírra, mégiscsak reményről szól, reményt sugall, mint Mikes egész élete, a száműzetésben eltöltött 50 esztendő. „Mindezekből általlátod, édes néném — írja 1739. szeptember 18-án —, hogy szerencsésen érkeztem ide. Akit az Isten oltalmaz, meg vagyon az oltamazva. (...) Már itt hogy leszek, és meddig, és mint fog tartani az üres erszényem, Isten tudja. De, aki a fogat adta, ennivalót is ád. Mindeddig csudálatos gondja volt reám — ezután is hiszem, a lesz. Elég nagy bútól, gondtól szabadított meg — ezután is ő viselje gondomot." (155. levél) Ezt a rövid áttekintést, vagy vázlatot hadd zárjuk Mikes utolsó levelének utolsó bekezdésével, amely olyan mint egy testamentum. És ha az elején, a két tölgy mellett latin sírfeliratok szövegét idéztük szabadon, akkor most is a sírra kell gondolnunk. Mert erről a részről azt mondhatjuk, hogy olyan, mint egy sír felett elmondott orátio. Lehet — de talán biztosnak js mondhatnék, ha a szándékra gondolunk-, hogy Mikes is ennek szánta. „Az első levelemet amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikbe Írom. Ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit a haszontalan bujdosásba töltöttem. A haszontalant nem kellett volna mondanom, mert az Isten rendelésiben nincsen haszontalanság. mert ö mindent a maga dicsöségire rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvösségünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdvösséges életet, a jó halált és az üdvösséget. És azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Ámen."
