Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-09-18 / 38. szám

K. úr megüzente, hogy bíróságra ad bennünket mert igaz ugyan, hogy mondta mindazt, amit lapunk szerint mondott, de ő úgy képzelte, a kész anyaggal felkeresi öt az újságíró, s ak­kor ö majd kijavítja a kérdéseket és a válaszokat is a saját szájízé szerint... De mi nem hallgatunk rá! Nem is tud­juk, mennyit ártottunk neki, most jófor­mán alig mer kimenni az utcára ... „Miért, uram, nem az a véleménye, amit közöltünk?" — kérdezek vissza naivan, „Az. perszehogy az, de közölni mégsem kellett volna..." K. úrnak szent meggyőződése, hogy igaza van, hogy egyedül csak ö lát jól. És ebben a hitben él M. úr és A. asszony is, meg sokan mások. És ezt a hitet terjesztik: jobb félni a magyaroktól. A. asszony arra épít, hogy ö az elmúlt évtizedben (évtizedekben?) egy járási intézmény igazgatója volt, most pedig nem az. Az elmúlt tíz hónapban embe­rek ezreivel történt meg ugyanez, de ő nemzetiségi sérelmet kovácsolt az ügy­ből, mivel vele vegyeslakosságú terüle­ten esett meg a dolog. Azelőtt jó kom­munistaként igazgatott, buzgólkodott, most a többségi nemzethez tartozása folytán tartott volna igényt a megszo­kott székre... Mondom M. úrnak, ha Besztercebányán történik meg ugyan­ez, senkinek eszébe nem jut a nyilvá­nosság előtt panaszkodni... M. úr azt mondja, ö ismeri A. asszonyt, az egy jó igazgató volt... De hát a beosztottjai nem választották meg, ők talán jobban tudják — vetem ellen, de M. úr azt mondja, A. asszonynak van igaza, a magyarok „bántak ki" vele, és punk­tum ... Az ö feleségét is azok váltották le, pedig az aztán igazán jó szakember, elvégre ő él vele, ő ismeri a legjobban! Az igazsághoz persze az is hozzátar­tozik, hogy a K. urak viszonylag kevesen vannak, a többség tudatosítja, mivel jár a rendszerváltás, de a K. úr-félék jó hangosak. Telekiabálják a világot „sé­relmeikkel", s csak egyetlen módját látják a dolgok intézésének: ha az tör­ténik, amit ők akarnak. Az olyan som­más ítéletek ellen, amilyen az „a felesé­gemet én ismerem a legjobban", nehéz észérvekkel harcolni... Mert ha a bu­taság és primitívség észérvek hallatán elszégyellné magát, s megvert ördög­ként képes lenne távozni az emberből, akkor már nem is lenne többé butaság és primitívség. Csakhogy nem így tesz, ezért aztán végzi tovább a maga akna­munkáját. X. asszony is bírósággal — meg út­­széli jelzők kíséretében előadott verés-., sei -r fenyegetőzve jelent meg nálunk. Kikérte magának, hogy mi azt hisszük, nekünk már mindent lehet, mivel egy gyermekotthoni riport képein felfedezte a saját gyermekeit is. Azt mondta, ő erre nekünk nem adott engedélyt! S hogy mindezt azért tehetjük meg, mert mi magyar iap vagyunk, ő meg szlovák, és mert azon a vidéken, ahol ő él, a magyarok vannak többségben ... Szit­kokat szór, trágárságokat mond, üti az asztalt. Szidja a hivatalt, amely állami gondozásba vétette gyermekeit, szidja a bíróságot — magyarul. Most már — nehogy megsértsem nemzeti érzését —• szlovákul beszélek vele. sőt érteni is csak szlovákul vagyok hajlandó. X. asz­­szony gyötrelmesen beszél szlovákul, felemás nyelven magyarázkodik... A végén, amikor azt akarom, hogy véle­ményemet megértse, magyarul mon­dom neki, a bíró helyében én is elren­deltem volna az állami gondozásba vé­telt ... Egy hét múlva aztán azon a tájon járok, amerre ő lakik. A lángossütö előtt megpillantom őt, ott áll a sorban. Mu­tatom kolléganőmnek, látod, ő az. Kol­léganőm nem hagyja ki a helyzetet: meghallgatom, milyen nyelven kér! Ma­gyarul, természetesen. Nézünk utána, míg elégedetten vonul el a forró lángos­­sal, sajnálattal vegyes — mivel is? Mondd, hát: mi mindennél lehet még elővenni a nemzetiségi kérdést? Z. úr egy tanácskozás szünetében arról akar meggyőzni, az a baj, hogy nem ismerjük egymást, népműve!ői-fel­­világosító tevékenységet kellene fo!y: tatni a nép között, hogy ne féljünk egymástól. Már éppen rábólintanék arra, amit mondott, mikor hallom ám: a Csemadoknak arra kellene tanítania a magyarokat, hogy Szlovákiában élnek, s hogy tiszteletben kell tartaniok a szlo­vákok akaratát... No!, kapom fel a fejem, hiszen tudja itt mindenki, aki ennek az országnak az állampolgára, hogy hol él; akkor is, ha magyar! De ő az „országos hírű" himnuszügyet emle­geti. Én meg azt kérdezem, valóban elképzelhetőnek tartja, hogy Magyaror­szág fegyveres támadással akarja visz­­szafoglalni Dél-Szlovákiát, mert hogy a himnusz-iszonyt e félelemmel magya­rázza ... Z. úr ezen még nem gondolko­zott, vallja be, de azt is hozzáteszi: jobb félni, mint megijedni! B. tanító néni is panaszkodik egy sort. Az ő inasiskolájában a magyar gyerekek abszolúte nem tudnak szlovákul. Kép­zeljék. döbbenti meg hallgatóságát, a múltkor az egyik elsősnek mondóm szlovákul: „fiacskám, nem hallottad, hogy becsengettek, mit mászkálsz a folyosón?!", ö meg azt feleli rá: „nem értem szlovákul". Kérdezem B.-t: az meg sem fordult a fejében, hogy egy pimasz kamasz szemtelenségével talál­kozott? Egy pedagógusnak tudnia kell, milyenek a 14—15 éves srácok. B. asszony gyilkos tekintettel végigmér: „ismerem én a magyarokat", veti oda. Én meg szomorúan elképzelem, hogy abban az iskolában talán éppen B. asszonynak kellene a magyar gyerme­kek szlovák nyelvtudását gyarapítania, és sajnálom a gyermekeket meg B. asszonyt is. akinek ilyen „sündisznóál­lásbán" nem sok pedagógiai és szak­mai babérra van kilátása. . Érvelnék neki még tovább is, de elfordul és mutatja: utál engem is. Az a bizonyos tanácskozás, amelynek szünetében a fenti tapasztalatok egy részét gyűjtöttem, olyan megegyezéssel zárult, hogy saját pártja soraiban min­denki csititani fogja a nacionalista in­dulatokat; hogy nem próbálják meg nemzeti színűre pingálni azt, ami telje­sen hétköznapi vita, probléma, egyívá súak közt is előfordul, hanem napirend ­re térnek felette világgá kiáltás nélkül. A szándék, az egyezség szép, mond­hatni — egy lépés, hogy a törzsi Afriká­ból elinduljunk Európa felé. Hogy való­ban feltett és őszinte szándék is min­den esetben, azt majd a tettek mutatják meg. Azok a tettek, amelyekkel — akár önmaguk árnyékát is átlépve — az észérvek felé indulnak el az egymással hadakozók. Főleg a leghangosabb ke­vesek! N. GYURKOVITS RÓZA

Next

/
Oldalképek
Tartalom