Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-09-18 / 38. szám
K. úr megüzente, hogy bíróságra ad bennünket mert igaz ugyan, hogy mondta mindazt, amit lapunk szerint mondott, de ő úgy képzelte, a kész anyaggal felkeresi öt az újságíró, s akkor ö majd kijavítja a kérdéseket és a válaszokat is a saját szájízé szerint... De mi nem hallgatunk rá! Nem is tudjuk, mennyit ártottunk neki, most jóformán alig mer kimenni az utcára ... „Miért, uram, nem az a véleménye, amit közöltünk?" — kérdezek vissza naivan, „Az. perszehogy az, de közölni mégsem kellett volna..." K. úrnak szent meggyőződése, hogy igaza van, hogy egyedül csak ö lát jól. És ebben a hitben él M. úr és A. asszony is, meg sokan mások. És ezt a hitet terjesztik: jobb félni a magyaroktól. A. asszony arra épít, hogy ö az elmúlt évtizedben (évtizedekben?) egy járási intézmény igazgatója volt, most pedig nem az. Az elmúlt tíz hónapban emberek ezreivel történt meg ugyanez, de ő nemzetiségi sérelmet kovácsolt az ügyből, mivel vele vegyeslakosságú területen esett meg a dolog. Azelőtt jó kommunistaként igazgatott, buzgólkodott, most a többségi nemzethez tartozása folytán tartott volna igényt a megszokott székre... Mondom M. úrnak, ha Besztercebányán történik meg ugyanez, senkinek eszébe nem jut a nyilvánosság előtt panaszkodni... M. úr azt mondja, ö ismeri A. asszonyt, az egy jó igazgató volt... De hát a beosztottjai nem választották meg, ők talán jobban tudják — vetem ellen, de M. úr azt mondja, A. asszonynak van igaza, a magyarok „bántak ki" vele, és punktum ... Az ö feleségét is azok váltották le, pedig az aztán igazán jó szakember, elvégre ő él vele, ő ismeri a legjobban! Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a K. urak viszonylag kevesen vannak, a többség tudatosítja, mivel jár a rendszerváltás, de a K. úr-félék jó hangosak. Telekiabálják a világot „sérelmeikkel", s csak egyetlen módját látják a dolgok intézésének: ha az történik, amit ők akarnak. Az olyan sommás ítéletek ellen, amilyen az „a feleségemet én ismerem a legjobban", nehéz észérvekkel harcolni... Mert ha a butaság és primitívség észérvek hallatán elszégyellné magát, s megvert ördögként képes lenne távozni az emberből, akkor már nem is lenne többé butaság és primitívség. Csakhogy nem így tesz, ezért aztán végzi tovább a maga aknamunkáját. X. asszony is bírósággal — meg útszéli jelzők kíséretében előadott verés-., sei -r fenyegetőzve jelent meg nálunk. Kikérte magának, hogy mi azt hisszük, nekünk már mindent lehet, mivel egy gyermekotthoni riport képein felfedezte a saját gyermekeit is. Azt mondta, ő erre nekünk nem adott engedélyt! S hogy mindezt azért tehetjük meg, mert mi magyar iap vagyunk, ő meg szlovák, és mert azon a vidéken, ahol ő él, a magyarok vannak többségben ... Szitkokat szór, trágárságokat mond, üti az asztalt. Szidja a hivatalt, amely állami gondozásba vétette gyermekeit, szidja a bíróságot — magyarul. Most már — nehogy megsértsem nemzeti érzését —• szlovákul beszélek vele. sőt érteni is csak szlovákul vagyok hajlandó. X. aszszony gyötrelmesen beszél szlovákul, felemás nyelven magyarázkodik... A végén, amikor azt akarom, hogy véleményemet megértse, magyarul mondom neki, a bíró helyében én is elrendeltem volna az állami gondozásba vételt ... Egy hét múlva aztán azon a tájon járok, amerre ő lakik. A lángossütö előtt megpillantom őt, ott áll a sorban. Mutatom kolléganőmnek, látod, ő az. Kolléganőm nem hagyja ki a helyzetet: meghallgatom, milyen nyelven kér! Magyarul, természetesen. Nézünk utána, míg elégedetten vonul el a forró lángossal, sajnálattal vegyes — mivel is? Mondd, hát: mi mindennél lehet még elővenni a nemzetiségi kérdést? Z. úr egy tanácskozás szünetében arról akar meggyőzni, az a baj, hogy nem ismerjük egymást, népműve!ői-felvilágosító tevékenységet kellene fo!y: tatni a nép között, hogy ne féljünk egymástól. Már éppen rábólintanék arra, amit mondott, mikor hallom ám: a Csemadoknak arra kellene tanítania a magyarokat, hogy Szlovákiában élnek, s hogy tiszteletben kell tartaniok a szlovákok akaratát... No!, kapom fel a fejem, hiszen tudja itt mindenki, aki ennek az országnak az állampolgára, hogy hol él; akkor is, ha magyar! De ő az „országos hírű" himnuszügyet emlegeti. Én meg azt kérdezem, valóban elképzelhetőnek tartja, hogy Magyarország fegyveres támadással akarja viszszafoglalni Dél-Szlovákiát, mert hogy a himnusz-iszonyt e félelemmel magyarázza ... Z. úr ezen még nem gondolkozott, vallja be, de azt is hozzáteszi: jobb félni, mint megijedni! B. tanító néni is panaszkodik egy sort. Az ő inasiskolájában a magyar gyerekek abszolúte nem tudnak szlovákul. Képzeljék. döbbenti meg hallgatóságát, a múltkor az egyik elsősnek mondóm szlovákul: „fiacskám, nem hallottad, hogy becsengettek, mit mászkálsz a folyosón?!", ö meg azt feleli rá: „nem értem szlovákul". Kérdezem B.-t: az meg sem fordult a fejében, hogy egy pimasz kamasz szemtelenségével találkozott? Egy pedagógusnak tudnia kell, milyenek a 14—15 éves srácok. B. asszony gyilkos tekintettel végigmér: „ismerem én a magyarokat", veti oda. Én meg szomorúan elképzelem, hogy abban az iskolában talán éppen B. asszonynak kellene a magyar gyermekek szlovák nyelvtudását gyarapítania, és sajnálom a gyermekeket meg B. asszonyt is. akinek ilyen „sündisznóállásbán" nem sok pedagógiai és szakmai babérra van kilátása. . Érvelnék neki még tovább is, de elfordul és mutatja: utál engem is. Az a bizonyos tanácskozás, amelynek szünetében a fenti tapasztalatok egy részét gyűjtöttem, olyan megegyezéssel zárult, hogy saját pártja soraiban mindenki csititani fogja a nacionalista indulatokat; hogy nem próbálják meg nemzeti színűre pingálni azt, ami teljesen hétköznapi vita, probléma, egyívá súak közt is előfordul, hanem napirend re térnek felette világgá kiáltás nélkül. A szándék, az egyezség szép, mondhatni — egy lépés, hogy a törzsi Afrikából elinduljunk Európa felé. Hogy valóban feltett és őszinte szándék is minden esetben, azt majd a tettek mutatják meg. Azok a tettek, amelyekkel — akár önmaguk árnyékát is átlépve — az észérvek felé indulnak el az egymással hadakozók. Főleg a leghangosabb kevesek! N. GYURKOVITS RÓZA
