Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-09-11 / 37. szám

f ESETEIM Ugye tudod, milyen a svédasztal? — kérdi tőlem V., a balett-táncos, majd igy folytatja: — Én a színházunk egyik nyugat-németországi turnéján kerültem vele közelebbi ismeretség­be. Egy hangulatos kisváros szép szál­lodájában lakott az egész társulat, énekesek, táncosok vegyesen és reg­gel ez a svédasztalnak nevezett terülj, terülj asztalkám fogadta az étterem­ben a reggelizni kívánó vendégeket. A csillogó evöszközök, a hófehér, ragyo­gó abrosz és a rajta müértö csínnal­­gonddal elhelyezett felvágottak, pás­tétomok, sajtok, saláták tömege olyan pompás, Ínycsiklandó látványt nyúj­tott, mint egy gasztronómiai folyóirat díjnyertes címlapfotója. Persze, mi is odatódultunk, már a nyálunk csurgott a válogatott finomságok láttán, ami­kor odasietett csoportunkhoz a szál­loda vezetője és roppant udvariasan felszólított, hogy kövessük őt, mivel számunkra másutt terítettek. Ezt kö­vetően elkalauzolt bennünket abba a helyiségbe, amely a szálloda személy­zete számára volt fenntartva. Nem lehetett kifogásunk a tálalás ellen, ott is minden makulátlanul tiszta és ét­vágygerjesztő volt, csak éppen a pin­cérként dolgozó, reggelijüket fogyasz­tó arab és török vendégmunkások sanda pillantásai feszélyeztek egy ki­csit. Ez jár a művészeknek — elmélke­dett hangosan egy fél virslivel a szájá­ban egyik kollégánk: Mozart Mozart volt, mégis a cselédlépcsön kellett felmennie a bécsi palotába, ahol hangversenyezett. Nem tudom, értet­te-e a német szállodaigazgató, amit mondott, esetleg Mozart életrajzát is­merte olyan behatóan, hogy a neve hallatára furcsa helyzetünkre asszoci­ált, mindenesetre megmagyarázta el­járásának okát. Szavaiból kiderült, hogy társulatun­kat már ismeri, egy éve is ugyanabban a szállodában laktak kollégáink. Ami­kor a reggelire került sor, egy sáska­hadat is megszégyenítő alapossággal letarolták az egész svédasztalt. Ami már nem fért a gyomrukba, azt igelit­­zacskókba gyömöszölték, s mindezt a legnagyobb fesztelenséggel, egymást hangosan bíztatva, a döbbenettől kővé meredt, disztingváltan csipegető vendégek szeme láttára. A szállodai díjba csupán a reggeli volt bekalkulál­va, s azért, ugye, táncolni, énekelni nem lehet üres gyomorral, ebédelni, sőt vacsorázni is kell. Lehetőleg in­gyen, mert a szükmarkúan mért napi­déból jó lenne valamit vásárolni. Képzelem, milyen arcot vághatott D., az ünnepelt sztár, amint a sze­mélyzetnek fenntartott étkezőben tömi magába a reggelit. Hogyan is volt? Egy pikoló, egy táncos, egy pin­cér, egy énekes — kajánkodom. D. azt hiszem, nem is volt ott — mondja V. —, de ott volt M. meg K. is, ők is európai rangú énekesek. Mit mondtak volna? Istenem, ilyen a hírünk a világ­ban. VOJTEK KATALIN MIT IS CSINÁLHATOK . . . Kisfiam egy délután azzal ostromol, hogy az esti mesében A nagy ho-ho­­horgászt akarja nézni. De hisz az télen volt, most más meséket sugároznak, magyarázom, ám ö hajthatatlan. Nagy ho-hót akar, és kész. A dolog kezd komollyá fajulni, így hát a rávezetéses módszerhez folyamodom. — Kisfiam, ahhoz, hogy mindig a kedvenc mesédet nézhesd, anyuká­nak kellene irányítani a tévét... — magyarázom a rekamién elnyúlva. Néz rám, gondolkodik. — ... és ugye te tudod, hogy én nem a tévében dolgozom. Hol dolgo­zik az anyuka, mi a foglalkozása? — kérdezem. Néz, néz nagy komolyan. A <*\ jobb érthetőség kedvéért másképp teszem fel a kérdést. — Mit csinál az anyuka ? — Látom, kezdi már kapisgálni. — Szóval mit csinál? Felragyog a tekintete! — Hát... fekszik. VÉGRE ITTHON! Mint tősgyökeres pozsonyi, csak városon tudom elképzelni az élete­met. Szeretem falut, de csak néhány napig, utána már idegesít a csönd, az üres utca, s a sötét, kutyaugatásos estéket végképp nem bírom, megma­gyarázhatatlan szorongással töltenek el. Úgy látszik, négy és fél éves lá­nyom a nyomdokomba lépett. Tátrai nyaralásból jövünk hazafelé. Minél inkább távolodunk a hegyektől, annál rosszabb a levegő. A gyerekek nyűgösek, rosszkedvűek a hosszú út­tól. Észre sem veszik, hogy már a város szélén járunk, mígnem a nyitott ablakon át eláraszt bennünket az is­mert vegyi üzem jellegzetes bűze. Kis­lányom abban a pillanatban felvilla­­nyozódik, s a felismerés hangján, szív­ből jövő örömmel kiáltja: — Jaj de jó, ez a Dimitrovka, jé, itthon vagyunk!-lampl- / 105 éve éve szüle­tett Benedek Marcell Kossuth-dijas iroda­lomtörténész, Író, esz­téta, műfordító. Rejt­vényünk fö soraiban négy müvének címét fejthetik meg. Készítette: K. Gy. Megfejtéseiket 10 napon belül a szel­vénnyel együtt küldjék el szerkesztőségünk címére. 32. számunk rejtvé­nyének helyes megfej­tése : Szolgák országa. Francia négyes. Hotel Imperiál, A Molitor­­ház. Sorsolással könyv­­jutalmat nyert: Katona Erzsébet, Nagysalló; László Irén, Kisudvar­­nok; Mottajcsek Ilona, Kéménd; Tóth Fran­ciska, Galánta; Urbán Szabina, Varbó. nő 19 /X\

Next

/
Oldalképek
Tartalom