Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-09-11 / 37. szám

Se szép, se csúnya, se okos, se buta lánynak nem néztük — mégis: bukott félévben, bukott év végén — s ezzel abba is hagyta a középisko­lával való küszködését. Ez a beszél­getés még középiskolás korában zajlott le közöttünk: — Jársz valakivel? — kérdeztem. — Igen. — Szeret? — Nem hiszem. — Szereted? — Nem tudom. — Hol ismerkedtetek meg ? — Hát idejár, a IV.-be — bőgte el magát s már ontotta is rám panaszait. — Én senkit és semmit se szeretek. Se tanulni, se csavarogni, se otthon lenni. Nem köt le semmi, senki. Talán mégiscsak ő. Én kérem min­dig: találkozzunk. Meg sem csókol, míg én nem kezdem. Azért ez is jobb, mint a semmi. Én járok hozzá­juk, nem hívhatom háza. Minálunk kriptaszag van. Pedig amúgy a szü­leim nagyon jók. Apámnak a ked­vence vagyok, ha fáj a feje, én vigasztalom. Osztályvezető. Renge­teget dolgozik és beteges. Köztünk csak a bátyám jókedvű, de mióta egyetemista, ö sem beszélget ve­lem. Alig van otthon. A házban lakik a barátnőm. Idén érettségizik. A téli szünetben, mikor a szülei elutaztak, bulit rendezett. Kétszobás a laká­suk. Jól elfért benne három pár. Volt evés, ivás, tánc, hangulat, fe­nyőfa. Más nem. Éjféltájt vonultunk haza négyen. A barátnőm fiúja ott­maradt. A földszinten, a lakásunk előtt lebénultam. „Otthon hagytam a kulcsom — mondom —, de félek becsöngetni. Apám beteges, anyám ideges és tízre vártak haza. Vissza­megyek. Még megúszhatom a bal­hét, ha a bátyám ereszt be reggel." Visszajött ő is. Ráért. Mariékat az asztalnál találtuk. Odaültünk mi is, ittunk. Megittuk, ami maradt. Nem tudom, mikor mentek át Mariék a kisszobába. Nem tudom hogyan, de lefeküdtem. Alig rémlik valami. Reggel Laci elmondta, mi történt. Otthon is lebuktam, anyám meg­tudta az egészet. Most tart a cir­kusz, az osztály is sejti. Segítené­nek, de nem kell. Állásba akarok menni. Sok tizenéves élményeiben osz­toztam már így, töprengve az eliga­zító szavakon, míg megnyugodtunk mindketten a dolgok elrendezhetö­­ségében. így történt most is. Be­szélgetőtársam talán kicsit egyene­sebb tartással vált el tőlem és in­dult el életének új szakasza felé, mégis: elintézetlen ez az ügy... Miért? Nem sírom vissza a régi gimnazisták testetlen rajongásait, hogy értelmes gimnazista lányok olyan bárgyún álszent ifjúsági regé­nyeken nőjenek föl, amelyekben mindenki csak ábrándozik és zon­gorázik, s a testiségnek még az árnyéka sem esik a happy endes, rózsaszín ködökbe vesző végkifej­letre. De ez itt a másik véglet. Ez az „első szerelem" nem is szerelem. Csupa hiány. Hiányzik belőle a tu­datosság, ízlés, kölcsönös nemi és lelki vonzalom, felelősség, tisztelet a másik iránt és az önbecsülés. Hiányzik a szerelem demokráciája. A fiú érzelmei bizonytalanok, a lány megalázkodásra kényszerül. A kap­csolat háttere, hogy a lány mögött nincs erős családi kapcsolat, érzel­mi támasz, a fiú mögött nincs tár­sadalmi rosszallás, elítélés. Viszont ott van a fiatalok egy részének el­terjedt italozása, ez hozza össze őket, segít — nem is a gátlások föloldásában —, de az életkorilag esetleg gyenge szexuális vágyak felfokozásában. Nemegy 14—15 éves lánytól hal­lom, hogy idősebb partnere igényeit csak azért „szolgálja ki", mert ulti­mátumot kapott: másképp egyedül maradhat. És nemegy fiút tudok ma is, ki skalpszerűen gyűjti s „dobja el" a lányokat. Mintha a nemi érint­kezés nem a társadalmi viselkedés része lenne, mintha az, aki megsérti akár egyetlen lány érzéseit, akara­tát, nem vétene társadalmi törvé­nyeink ellen. Persze, nemcsak pedagógiai probléma ez. A társadalmi közvéle­mény hathatós támogatására van szükség. Azonkívül persze a szere­lemre nevelésre is, ami nem azonos a szexuális felvilágosítással. Hosszú távú és sokoldalú fölkészítés kell. Hisz a serdülőnek a szerelem élmé­nyéhez meg kell érnie. Szüksége van a szülő bensőséges szavára, az irodalom, a biológia, osztályfőnöki órák, az orvosi előadások segítsé­gére. Ha az otthon a felelősségtu­datot, az irodalomóra a szerelem sokszínűségét, érzelmi kultúráját, az orvos az élettani folyamatot emeli ki, együttesükből majd meg­érlelődik a fiatalokban a szerelmi vágy erkölcsi-érzelmi harmóniája. És akkor megértik magukat, társu­kat. Akkor a személyiségtorzító, sá­padt élmény helyett, ami méltatlan hozzájuk, kibontakozhat a legtelje­sebb emberi érzés. NANSZÁKNÉ DR. CSERFALVI I., DEBRECEN FOTÓ: KÖNÖZSI ISTVÁN nő 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom