Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-23 / 4. szám
szovjet állam távolról sem képviseli az emberek érdekeit, hanem az egyes minisztériumok, intézmények és szervezetek érdekeit, amelyek tulajdonképpen tisztán csak azért dolgoznak és léteznek, hogy önmagukat tartsák fenn. Ezekben a szervezetekben és intézményekben, s utóvégre az egész gazdaságban nem az emberre van szükség, hanem a munkaerőre. Nem férfira és nem nőre. Munkásra. S egyáltalán a nő kényelmetlen gazdasági szempontból: gyermekeket szül, betegeskedik, gyakran betegek a gyermekei, ilyenolyan szabadságot kell neki adni, kevesebb időt tölt a termelésben. Éppen ezért a lehető legjobban a férfi munkás képére kellett formálni, uniformizálni őt is. Az emberek azonban húsvér emberek maradnak, és továbbra is családokat fognak alapítani. Nálunk azonban az új gyárak, óriási beruházások építésekor (említhetném pl. a BAM-ot) vagy akár az új lakótelepek építésekor arra senki nem gondol, hogy az embereknek lakniuk kell valahol, óvodákra, bölcsődékre lesz szükség. Először felépítik a házat, csak utána az utakat, járdákat, az embereknek meg még jó ideig porban, sárban kell gázolniuk, és nincsenek boltok, szolgáltatások. Nem tudom, érti-e, de nálunk egyszerűen minden a feje tetején áll, úgy mint a cirkuszban a bohóc. Mindent nagy-nagy sietségben csináltunk. — A most folyamatban lévő peresztrojka ad-e arra módot, hogy ezen változtassanak? — Mostani vitáinkban egyre nagyobb teret kap, hogy ezt az időszakot fel kell használnunk arra, hogy felértékeljük a családot, s minden támogatást megadjunk neki. Társadalmunkat emberközpontúvá kell tennünk. Mert végül is az történt, hogy a család elértéktelenedésével az ember család nélkül maradt, még akkor is, ha reálisan családokban él. Az ember azonban család nélkül teljesen ki van szolgáltatva a társadalomnak, nincs, ami megvédené. Ehelyett kialakítottuk a „laktanya-szocializmust". Lényege, hogy a kisgyermeket kezdettől fogva nem a család, hanem a társadalmi intézmények nevelik. E tendencia rögtön a Szovjetunió megalakulása után érvényesült. Éppen csak megszületett a kisgyermek, gyerünk, dugjuk be a bölcsödébe! Apja, anyja dolgozik, s ezalatt el kell látni. Hároméves korában gyerünk vele az óvodába, ahol egészen hét-nyolc éves koráig van. Mikor érintkezik egyáltalán a szüleivel? Este egy gyors vacsorára van idő, reggel pedig irány a munkahely meg az óvoda. Az otthon csak egy szállás, s a család minden egyes tagjára, különösen pedig a fejlődésben lévő gyermekre a társadalom szociális, nevelési-oktatási intézményei hatnak. Azé a társadalomé, amely nem ember- hanem munkásközpontú. Már a bölcsődében és az óvodában is a jövendő nem nélküli munkás nevelése folyik, nem pedig az emberé. Egyik ismert professzorunk így fogalmazott: úgy adjuk be gyermekeinket a bölcsődébe, óvodába, intézetbe, internátusba stb., mint egy koffert a megőrzőbe, ha meg 18—20 éves korában úgy viszonyul hozzánk, szülőkhöz, mint egy koffer, akkor bezzeg elcsodálkozunk, hogy micsoda generáció, ezek a mai fiatalok! Pedig ezen nincs mit csodálkozni. Ez az oktatási-nevelési rendszer egyben azt is jelenti, hogy a gyermek csak a vele azonos korosztálynál kommunikál, a felnőttekkel, a kisebb és nagyobb gyerekkel csak minimálisan érintkezik. Ezáltal — s ez szélsőséges formájában a gyermekotthonokban tapasztalható — a gyermek szellemi és érzelmi fejlődése rendkívül korlátozott. így tulajdonképpen az átlagembertípusát kapjuk, aki szellemileg féligmeddig károsult, félidióta, akire az iparnak szüksége van. Ismétlem: nem az emberre, hanem a munkásra, aki ráadásul nem emberi módon gondolkozik és dolgozik, hanem mint egy robot. Szovjet tudományos kutatások is tanúsítják, hogy a gyermekek adottságai, képességei rendkívül sokrétűek, és kb. negyedikes korukig több irányban is fejleszthetők. Ha viszont megnézzük a szovjet iskolákat, a negyediktől a tizedik osztályig senki az ég világon nem fejleszti tovább a gyermek különleges adottságait, képességeit, sőt ellenkezőleg, az átlaghoz közelítik, elnyomják a gyermek alkotókészségét. S megint a kiindulópontnál vagyunk, az említett munkásnál, az automatánál. — Még egy momentumra hívnám föl a figyelmet, amit kizárólag a Szovjetunióban tapasztalhatunk, seza sztálini ideológiával függ össze. Eszerint az ember legfőbb erénye az volt, hogy akár az életét, nem csupán a testi-lelki egészségét feláldozza a pártért, a hazáért. De persze, legfőképpen a pártért. A sztálini repressziók idején pedig, amikor rengeteg embert vetettek ártatlanul börtönbe, a száműzetéstől rettegve hozzátartozóik azt kényszerültek vallani: igenis az apám, a férjem stb. rossz ember, a nép ellensége. Tehát elfordult a gyermek a szülőtől, a férj a feleségtől, a testvér a testvértől. Ez az erkölcsi norma- és értékrendszer óriási visszássága. Ami a családdal függött össze a legutolsó helyre került. Vagy miért volt nálunk tabu — egészen a közelmúltig — a szexualitás témája ? Azért, mert a szexuális kapcsolatok is közel hozzák egymáshoz az embereket. Tehát megeshet, hogy számunkra a másik ember, nem pedig a párt és az ideológia lesz az elsőrendű. Ettől félt az ortodox párt, amelynek arra a konformistára volt szüksége, aki mindig úgy szavaz, ahogyan kell. Nálunk még nemrégen a legszemélyesebb házastársi kapcsolatokat, problémákat a pártszervezet gyűlésein elemezték. A természetes családon belüli közeli, meleg kapcsolatok helyébe is az elvtársi, bajtársi kapcsolatok léptek. Ezt több Írónk, költőnk ki is figurázta, például Galics egy versében a férfi monológja nem a feleséghez (Másához, Tányához, Gáljához) szól, hanem ez elvtársnőhöz... Ez egyet jelent az erkölcsi bomlással, az emberi értékrendszer felborulásával, amelyben a család, s az ehhez kapcsolódó közeli kapcsolatoknak kellene meghatározóknak lenniük. Ez a folyamat játszódott le a repressziók idején, mi pedig ennek a következményeit viseljük ma is. Az emberek egyszerűen képtelenek nlanapság megteremteni a családon belüli megfelelő kapcsolatokat. Az Egyesült Államok után a Szovjetunióban a legmagasabb a válási arányszám, ami elsősorban azt tanúsítja, hogy a házastársak közötti, s a szülök és gyermekek közötti kommunikáció nem a közeli kapcsolatoknak megfelelő. Amerikában persze más a helyzet, a sok válásnak más okai vannak. Nálunk tisztán szovjet körülményekről van szó. A család tragédiája nálunk nemcsak a születési arányszám csökkenésében, hanem az említett erkölcsi visszásságokban is van. Ahol tudniillik nincsenek egymás iránt bizalommal a házastársak vagy a szülök és gyermekek, esetleg tartanak egymástól, ott valóban nem lehet együtt élni. (folytatjuk) FRIEDRICH MAGDA nő 10
