Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-23 / 4. szám
NEMZETISÉGI ISKOLA Lesz-e megújulás? Lesz-e végre olyan kisebbségi — ha úgy tetszik: nemzetiségi — iskolapolitika, mely végre megoldja régóta feszítő különgondjainkat is? Mert az rendben van, hogy a demokratikus polgári mozgalmak az utóbbi két hónapban pontokba szedett deklarációjukon túl nemigen nyilatkoznak a kisebbségek sorskérdéseiről, mert egyelőre mindennél fontosabb számukra a nagy népi egység felmutatása, bennünket azonban foglalkoztatnak saját különgondjaink is. Hogy a forradalom számunkra is jelenthet megnyugtató megoldást, először akkor éreztük, amikor megalakulóban volt a nemzeti közmegegyezés kormánya — a szövetségi —, s a jelöltek közt ott szerepelt egy nemzetiségi ügyekkel megbízott miniszterelnök-helyettes. Nos, a kormány kihirdetése után nyilvánvalóvá vált számunkra: ez a tárca a kompromisszum áldozatául esett. Egyelőre hát legfelsőbb szinten nem foglalkoznak ügyeinkkel, az átmeneti korszak alakítása többé-kevésbé nélkülünk zajlik, nemzeti kisebbségek nélkül. Eddigi tapasztalatai birtokában azt mondja az ember: marad az önszerveződés. Minden kérdésben, mely kisebbségi létünket érinti, magunknak kell helyzetelemzéssel, javaslatokkal előállnunk, tekintettel arra, hogy komplex és hiteles analízis kisebbségi létünk főbenjáró kérdéseiről az elmúlt húsz esztendőben nem készült. Több párt és társadalmi szervezet, mozgalom, érdekképviseleti szövetség jelentette be megalakulását november óta. S mivel a forradalom az iskolából indult, a pedagógusok sem maradtak tétlenek. Létrehozták saját fórumukat, külön érdekvédelmi szervezetüket, melynek programján a pedagógusok szociális helyzete, az iskolaügy szervezési felépítése, az oktatás tartalma, a felvételi rendszer, a gazdasági jellegű iskolai problémák szerepelnek. A csehszlovákiai magyar pedagógusok ezen a szervezeten belül, vele együttműködve szekciót készülnek alakítani, melynek a nemzetiségi gondok számbavétele és megoldása lenne a feladata. Az országos tanácskozást előkészítő bizottság ülésén, melyet a Csemadok égisze alatt tartottak Pozsonyban, a résztvevők szavaiból először régi beidegződések, félelmek csengtek ki. Úgymond, csak nehogy rossz néven vegyék a többiek, az illetékesek a szeparálódást, a másságot; nem fognak-e vajon megharagudni a régi intézmények képviselői, ha megkérdezésük nélkül maguk kezdenek valamibe; szabad-e, lehet-e ... A pedagógusiét minden bizonytalansága ott lengett a levegőben. És furcsa mód: nem volt felsőbb útmutatás, nem voltak központi tézisek. Jelen sorok írójának eleinte úgy tűnt, talán az országos magyar pedagógusfórum összehívása is elmarad, mert a szervezési meghivási kérdések részleteinél leragadt a beszélgetés. Hál' istennek aztán kiderült, Kassán már megalakult a magyar pedagógusok fóruma, Rudas Dóra, a képviselőjük pedig kész programot is hozott a pozsonyi találkozóra. Benne olyan követeléseket fogalmaztak meg, hogy felül kell vizsgálni az iskolakörzetesítést, a vegyes lakosságú területeken mindenütt biztosítani kell az anyanyelvű óvodai és iskolai képzést, és ugyanezt a lehetőséget meg kell teremteni a művészeti népiskolákban (zeneiskola, rajziskola stb.), valamint a szakmunkásképzőkben. A pedagógusképzést is anyanyelven kell megvalósítani, mind a tanítóképzést, mind az óvónőképzést, mind pedig a továbbképzést. A szaktanároknak is anyanyelvükön kell felkészülniöka kisebbségi iskolákban való oktatásra. A kelet-szlovákiai pedagógusok fontosnak tartják, hogy a szakfelügyelet is hozzáértő legyen. A tanfelügyelőket legfeljebb öt évre válasszák, de úgy, hogy közben tanítson is az illető, mert a tapasztalatok azt mutatják, a legtöbbjük egy idő után elszakad a gyakorlattól, irreális követelményekkel lép fel, fogalma sincs arról, végrehajtható-e, amit a pedagógiaelmélettel foglalkozó személyek az íróasztal mellett elképzeltek. E szempontból lényeges, hogy csak gyakorló pedagógusok írhassanak és fordíthassanak tankönyveket. Külön kiemelt követelmény részükről, hogy alsótagozatos könyvet ne legyen szabad forditanil Az 1—4. osztályos tankönyvek mind anyanyelven írottak legyenek, csak így garantálható, hogy értelmesek, érthetőek és nyelvileg is szabatosak lesznek. A felvételiket minden iskolában anyanyelvén tehesse a diák, és meg kell szüntetni az irányszámokat is. Ugyancsak meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy a különböző iskolai versenyekbe anyanyelven is bekapcsolódhassanak .a tanulók. Olyan javaslat is elhangzott, hogy a magyar nyelvű országos versenyek győztesei kapják meg ugyanazokat a kedvezményeket, amelyeket a hasonló szlovák versenyek győztesei élveznek (pl. nem kell felvételit tenniök az adott tantárgyból). Csáky Károly, aki a Nagykürtösi járás képviseletében volt jelen, elmondta, nekik sajátos gondjaik vannak még nemzetiségi viszonylaton belül is. Ez a járás úgy jött létre, hogy sok magyar települést szakítottak le az egykori Ipolysági járásról. Nagykürtöshöz csatolva. A járási székhely az elmúlt huszonegy évben várossá fejlődött, de nemzetiségi intézmények nem jöttek létre benne. Máig nincs magyar tanítási nyelvű óvodája, iskolája. El kell érni — javasolta —, hogy ilyen esetekben legalább a fakultatív anyanyelvoktatást tegyék lehetővé az illetékesek. Ugyanebben a járásban nincs egyetlen magyar tannyelvű középiskola sem, ezt a problémát is felül kell vizsgálni. A szlovák nyelv oktatásának körülményeit is meg kell teremteni. Korszerű nyelvi laboratóriumokat kell létrehozni az iskolákban, mert nem igaz, hogy a magyar gyermekek nem képesek megtanulni szlovákul. Aki nemcsak néz, hanem lát is, tudja: a nyelvoktatás egészében véve rossz országunkban. Nem tanulnak meg a szlovák gyerekek sem oroszul, pedig egy rokon nyelvet gyúrnak tiz évig. A nem szakosodott iskolákban más idegen nyelvet sem sajátítanak el a tanulók. Aki idegen nyelvet bir, az általában nem az általános iskolának köszönheti, hanem a különóráknak, vagy egyéb ritka körülményeknek. Csáky Károly azt is elmondta, nemrég olyan irányelvet adott ki a minisztérium, hogy a felső tagozaton növelni kell az anyanyelv oktatásának heti óraszámát. Ezt a szlovák iskolákban végre is hajtották. A nemzetiségi iskolákban azonban ez érdekes módon úgy valósult meg, hogy a heti 6 óra magyart négyre csökkentették, s ott is a szlovák nyelv óraszámát emelték. Máté László (Kassa) arra tett javaslatot, alkuljon meg az iskolákban a szülök fóruma, s azok intézményesen szorgalmazzák a körzetesitett iskolák decentralizálását. közösen fogalmazzák meg az iskolákkal és a pedagógusokkal szemben támasztott igényeiket, segítsenek a pedagógusfórumnak céljai elérésében. Pukkai László (Galánta) válaszként erre annyit mondott, az iskolák visszaállítása, az anyanyelvi oktatás lehetősége nem függhet szülői akarattól. Galánta városa a különböző nagygyűléseken és tanácskozásokon folytatott párbeszéd során elfogadta, hogy 1990. szeptember 1 -jétől minden egyes óvodában lehetővé kell tenni a magyar nyelvű tanítást. Ez a járható út. Óvodákat kell építeni, nem pedig ilyen vagy amolyan tannyelvű óvodákat, bennük olyan osztályokat kell nyitni, amely nyelven az oda felvett gyerekek beszélnek. A komáromiak is kész programmal érkeztek a megbeszélésre. Keszegh István gimnáziumigazgató és Oláh György matematikatanár azt is felajánlotta, ha kell, a város helyet ad az országos értekezletnek is. Komáromnak konkrét elképzelései vannak. Szívesen adna helyet a város a teljes szervezettségű magyar nyelvű tanítóképzésnek, mivel gyakorló iskolák, óvodák szempontjából a járás sokkal jobb helyzetben van, mint a Zoboralja és Nyitra környéke, ahol lényegében csak a nagycétényi iskola képes a pedagógusjelölteket fogadni. Mivel a harmadik évezred óvónőinek és tanítóinak képzéséről van szó, a minőség mindennél fontosabb szempont. Nem múlhat azon, hol teremtjük meg a magas színvonalú pedagógusképzés feltételeit, hogy abban az illúzióban ringatjuk magunkat, a nyitrai kar létén múlik, megmarad-e a környék néhány magyar iskolája, miközben a tanítóképzés színvonala dönti el, lesz-e a harmadik évezredben vonzó, ütőképes magyar iskolahálózatunk, ami nemzeti kisebb ségünk megmaradásának alfája és ómegája. Komárom mellett szól az a tény is, hogy az eredeti elképzelésnek megfelöen végre kőszinház lett a Magyar Területi Színház, mert teljes egészében megkapta a színházépületet, így a kulturális háttér viszonylag fejlett. Az 1990. január 13-ára Nyitrára összehívott országos magyar pedagógusfórumnak lesz miről tárgyalnia. Nem könnyű gond lesz számunkra a közös igazgatás alatt levő iskolák problémáinak tárgyilagos elemzése, a jövőkép vázolása, de legalább ekkora gondot jelent majd az is, hogy milyen erkölcsi és etikai követelményeknek kell megfelelnie egy nemzeti kisebbség „lámpásának", hogy világítson, helyes utat mutasson, ne pedig tévutakra vezessen egyszerű embereket. Ideje lesz tisztázni, milyen hatással volt iskoláink állapotára, hogy az ott tanító pedagógusok közül nem egy szlovák iskolába íratta saját gyermekét, tulajdon karrierje érdekében mindent megtett a felsőbb utasítások végrehajtásáért csak azzal törődve, hogy neki a nyugdíjig megmaradjon a munkahelye. Ideje lesz tisztázni, gúzsba kötheti-e egy központilag előirt tanterv annyira a tanítót, hogy a kőtelezőnél egy morzsányival többet ne tegyen le az asztalra, egy gondolattal többet ne adjon útravalóul diákjainak. Ahogy Oláh György mondta, miközben a többiek matematikában elért sikereinek titkát firtatták: neki eleve gyanús az a magyartanár, aki nem szervez tantárgyából szakkört diákjainak ... Mert a tehetséget gondozni kell, ez is az iskola feladata, és mi erről is megfeledkeztünk. A tehetség és a tudás a fontos, nem a tiszta egyes bizonyítvány. Olyan ember, aki egyformán kiválóan tud mindent, nincs is. A tiszta egyes hamis mítosz. „Pályafutásom legjobb, legnagyobb matematikatehetségét azért nem akarták egyetemre ajánlani, mert 2,3 volt a tanulmányi átlaga. Az egyik legnagyobb győzelmem volt, hogy mégis egyetemet végzett ez az ember, kiváló eredménnyel." Nagy feladat vár társadalmunkra. Rehabilitálni kell a tudást, az iskolát, a pedagógust. Rehabilitálni kell a gondolkodó, az alkotó embert. A tehetséget. Tolerálni kell a másságot. Esetünkben, nemzeti kisebbség esetében a kollektív másságot is. Azt, hogy készülnek ugyan az új, az egységes kaptafák, de arra mi továbbra sem vagyunk teljes egészében ráhúzhatok. Hogy mit és hogyan kell cselekednünk ennek érdekében, magunknak kell megfogalmaznunk, már csak azért is, mert nem igazán demokratikus az a demokrácia, amely a nemzetiségi kérdést agyonhallgatja, hisz attól még nem kevésbé robbanásveszélyes egy puskaporos hordó, ha ráülünk . . December vége van. Tévében, rádióban, újságokban végignéztünk-hallgattunk-olvastunk sok nyilatkozatot, pártprogramot. Nemzetiségi kérdéssel legtöbbet — kisebbségi szervezeteinken és napilapunkon kívül — a szocdemek programja foglalkozott, de a tisztánlátáshoz mindez kevés. Saját sorsunk kovácsai magunk leszünk-e? N. GYURKOVITS RÓZA nő 4
