Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-07-24 / 30. szám

Emlék a közelmúltból Azt a zokogó asszonyt sosem felejtem el „Záreczky Sándor vagyok, 1912-ben születtem Ga­­lántán. Már az elődeim is galántaiak voltak, legalábbis a dédapámtól kezdve biztosan, mert neki ismertük a sírját. Tizenketten voltunk testvérek, hatan még élünk. Anyám Vágsellyéröl származott. Tudott németül, jól beszélt szlovákul, mert Sellyén mindenki tudott szlo­vákul, de magyarérzelmü volt, és minket magyarnak nevelt. Még lánykorában Bécsben nevelönősködött, onnan származott a német tudása. Apám is beszélt valamit németül, de mi gyerekek azon mindig csak vihogtunk, mert képzelheti, hogy miket tanulhatott a közös hadseregben, a Monarchiában. Anyám negy­vennégy évesen halt meg. Borzasztóan össze volt törve szegény. A feleségem most hatvanöt éves, de ha melléállítanák a negyvennégy éves anyámat, mindenki azt gondolná, hogy ő az idősebb, nem a feleségem. Hiába, nehezen éltünk. Amikor anyánk meghalt, nyolc élő gyereket hagyott maga után. Hentes-mészáros a kitanult szakmám. A régi hente­sek privátok voltak. Most egyik fuvarral megkapják a húst, a másik teherautó hozza a hentesárut, szalámit. Ez valamikor nem létezett. Hajnalban ki kellett menni a vágóhídra megvásárolni az állatokat, és saját ma­gunknak kellett őket levágni, majd feldolgozni: kiol­vasztani a zsírt, beosztani a húst, ami a tőkére való volt, azt külön, a szalámira, kolbászra valót megint külön; lesózni stb. Nekem a futball volt a mindenem. Manapság sokszor hallom, hogy nem szabad kifárasz­tani a játékosokat. Én meg minden pénteken korán keltem, mert a vágóhidra kellett mennem, szombaton korán keltem a szalámicsinálás miatt, vasárnap meg, amikor mindenki délig hentergett, mi hat órakor nyitottuk az üzletet. Akkoriban vasárnap volt a legna­gyobb forgalom. Manapság ugye megveszik a húst, beteszik a hűtőbe, és nincs rá gond. De kinek volt akkor hűtője? Csak az igen gazdag házaknál volt jégszekrény, de az sem volt igazi hűtő, mert olvadt. Úgyhogy mindenki vasárnap vette meg a húst. Persze, a hentesnél volt egy nagy jégszekrény, de nem olyan ám, mint ma! Minden reggel ki kellett belőle engedni a vizet, ami leolvadt, meg kellett ütögetni, hogy a jég lezuhanjon, mert összetört jégblokkokat vásároltunk, azokat dobáltuk be a tetején. Ezt a mai hentesek már nem ismerik. Beteszik a húst a hűtőbe és becsukják az üzletet. Aztán ha áramkimaradás van, a hús megbü­­dösödik. Hányszor láttam már a kukába hányva ezre­ket érő árut! T m'T" ’ I w rt: r / ;: 1 1 ] FOTÓ: PETER LESKO Tisztelt szerkesztőség! Több éve állandó olvasója vagyok a Nőnek, mert az Önök lapjának hasábjain mindig található érde­kes olvasnivaló. Most egy nagyon is női problémá­hoz szeretnék hozzászólni, az ABORTUSZ-hoz. Én keresztény családban nőttem fel, nagyon fiatalon mentem férjhez, megszültem egyetlen gyermekemet. Az alkoholistával való házasságom végül válással végződött. 41 éves leszek. De háta tegyen a jó Istennek, én abortuszhelyzetet még soha nem éhem meg, és nem is akarok!!! Az én véleményem a következő: ahol komoly indok van, az abortusz mint végső megoldás jöhet számításba. De ami borzasztó, hogy manapság sok fiatal lány és asszony az abortuszt fogamzás­gátlásként használja. Nem ismervén vagy nem akarván ismerni a következményeket! Vagyis mi jön? Kórház a város felett, női osztály. Ifjúság, május, szeretem, aztán azok következnek, akik nem akartak anyák lenni — bár erre képesek. Narkózis, műszerek, és számtalan néma sikoly, és frissen csinált angyalkák odafenn az égben! Istenem, de kár! Hiszen ezek a lányok vagy legények lehettek volna tudósok, művészek, okos emberek, ha megadatott volna nekik, hogy meg­szülessenek!

Next

/
Oldalképek
Tartalom