Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-17 / 29. szám
Végre én is ágyban voltam, belebámultam a sötétbe. Mintha lassan, részletekben leválnának rólam a tagjaim, a kezem, a lábam. — Különben, ki tudja. — Fabulya szinte tagolva ejtette a szavakat. — Vállalati igazgató, annak is lehet revolvere. De ez úgy hangzott, mintha egyáltalán nem bízna a dologban. Meg is kérdezte mindjárt. — Nem beszéltél előtte semmi olyasmit? Nem tudtam mindjárt felelni. Csöndes, belső reszketés fogott el. — Nem, azt hiszem, nem. — Majd szinte könyörögve. — De ugye egy vállalati igazgatónak is lehet fegyvere? Felelős beosztás. Azt, hogy „honnan tudod, hogy van fegyvere?", nem mertem megkérdezni. Ezt az egyet nem mertem megkérdezni. Fabulya megint csak azt mondta, amiért akkor agyon tudtam volna verni. — Hát tudod ... Mit akar ezzel? Beszéljen, ha tud valamit, ha meg nem, akkor fogja be a száját! És ne vonogassa a vállát, ne vonogassa. Szél jött. A kertben megmozdultak a lombok, pálcavékony árnyékok estek a szobába. Láng Jancsival is így volt. Éppen sakkozott, amikor lehívták, ketten várták a szobában, autóval vitték el. Az édesanyjánál még jártam. Semmit se tudott Jancsiról, hová vitték, hol van? Egyszer csak csomagot kapott: a ruháit. Nem, az nem Jancsival volt. Jancsi előkerült pár év múlva — vagy mégse? Valamit mondott a társalgóban. De én nem mondtam semmit, semmi olyasmit! Az más, ha valaki fecseg és éppen a társalgóban, de én ... Nála másképp kezdődött, ketten várták. De hiszen itt is ... várták, aztán elmentek. Nem, az mégis más! Miért? Most elmentek, de aztán visszajönnek. Fabulya mocorgott, azt hittem, föl akar kelni. De nem, az éjjeliszekrény fiókjában kotorászott. Dobozok gurultak, aztán meg akárcsak golyók csörögnének. Ijesztően megnőtt minden zaj. — Mi a ménkűt csinálsz? A fiókot rángatta. — Altatót veszek be. — Adhatnál. Vártam, hogy már dobja is. De nem, visszafeküdt. Én ültem fel. — Adj egy altatót, nem hallod? — Hallom. — Feküdt mozdulatlanul. — Hát akkor? Semmi — meg se mozdult. Lerúgtam a takarót, ráordítottam. — Fabulya! — Nna ... — ez már az álomból hallatszott. — Miért nem adsz egy port ? A holdfény lecsúszott Fabulyára, megvilágította a hátát, azt a mozdulatot, ahogy megigazítja a takarót. — Hogy legyenek élményeid! Ezt mondta. — Hogy legyenek élményeid. Többet nem szólt. Még úgy félálomban megpaskolta a párnáját, aztán már a szuszogását lehetett hallani. Takács Zsuzsa iol nő is
