Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-17 / 29. szám
Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket, Munkát, amely boldogít s nőt, aki szeret. Megadod majd, megadod máskor. .. Most megtörtén s hajadonfővel állok Eléd S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel. — Gondjaim terhén merengek, — barna hajam eső veri S feléd tárom ki két karom ... S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam ... De megismersz-e, még? Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed Elnehezült szivemre többé nem teszed? S már lázas felhőid közt sincs lakásod S hiába váróm onnan késő jeladásod?... Ki teremtettél s megátkoztál. Ki megcsókoltál és eltaszítoltál. Uram. én nem tudok már szólani Hozzád! Néma lettem én s a szívem nem talál. De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt S ha szólítasz s megkérdezed majd tőlem: „Miért fiam s hogyan?” S e hangra, mint a gyermek, felfigyel az áléit fájdalom s e szózatod Majd hunyt szememből isméi előcsalja régi könnyeim. Hogy ami néma már. — hová tűnt. nem tudom, de érzem. él. — Az esengés Uram . . . mivollod nagy fényétől új életre kél: Oh akkor felmutatom majd Előtted tört szivem . . . . . Mi más valék. mint esengés? Hisz abból gyúrt kezed Én nem szerettem senkit s voltam átkozott, akit az emberszív kivet... Taníts meg rá, hogy újra áldjalak S feledjem el. hogy nem találtalak ... Oh add. hogy elfeledjem ezt az életet! FÜST MILÁN Zsoltár
