Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-10 / 28. szám
KÁNYÁDI SÁNDOR SZITAKÖTŐ — Hát te mit hadonászol azzal a kalappal? \ — A repülőgépet, a pici repülögépeV^zerettem volna — motyogta sírásra görbült szájjal, és már hullt is a könnye, mint í záporeső, mert eszébe jutott az elmulasztott kötelesség. — Csak nem szitakötőt akartál fogni? — De — intett igent szipogva a kisfiú. — Hagyd, hogy röpdössön. Nem kell azért pityeregni. — A vízért sírok — zendített rá újból a kisfiú. — Azért egyet se sírj! Legalább jó hideg lett — vette ki a csorgó alól a túlcsordult korsót a nagynéni. — De én szégyenlem. — Szégyennek szégyen, de kicsi szégyen. Te is kicsike vagy még. — Tessék engem megverni! — Miért vernélek? — Mert ha falusi fiú volnék, akkor meg tetszene ... — Lehet, van aki megverne, de én nem. — De mit mondnak, ha megtudják, hogy miért nem vittem a vizet ? — Egyet se búsulj te azon! Mindannyian voltunk valamikor kicsikék, s ki nem szeretett volna kicsikorában szitakötőt fogni. Vidáman várták őket a dolgosok, jót húz^Stomar járok1 ^ — Az38*klábod itt, a másik ott legyen! —’Váltott utálta a nagyapja. — Ott lesz"es itt lesz — Ígérte a kisfiú, és ugyancsak szedte a lábát. S amikor a csurgóhoz ért, ügyesen alája tette a korsót, ahogyan a nagyobbaktól látta. És örült nagyon, hogy ilyen szépen muzsikálva csordogál bele a finom forrásvíz. Ekkor röppent el a szitakötő az orra előtt. De mire utána fordult volna, már jött is szembe vele. Aztán oldalra tért hirtelen, s rászállt a sásra, egy kicsit hintázni. — Meg kéne fogrém — vette le a kalapját a kisfiú. — Olyan, mint egy repülőgép. Világra olyan. — Hopp! — borította a kalapot a sásra. — Zirizirr, zirizurr — zirrent tovább a szitakötő. S pár lépéssel odább újra leszállt A kisfiú utánalopakodott. — Hopp! Megvagy! De nem volt meg. Ott körözött a feje fölött. Olyan sebesen, hogy a zirregését is alig tudta követni. Zirizurr. Hopp! Zirizurr. Hopp! Így mentek mind lennebb, lennebb a patak mentiben. A korsó már jóllakottan gurgulázott. Már az oldalán is csurgóit. Ami különben nem árt a korsónak, annál hidegebben tartja majd a vizet. De a dolgosok is egyre sűrűbben tekingettek a hátuk mögé, hogy jön-e már a kisfiú. A nagynéni utánaindult. Meg is találta — a korsót. Már éppen kiáltani akart, amikor a nagy szalmakalapot is megpillantotta. Minden repülÄbdo közül leginkább a szitakötő hasonlit^repülögépre. Még a zirregése is bizonyár^Fburrogas volna, ha maga a szitakötő nem volna olyan picike. így csak zirreghet szegényke. — Zirizirr, zirizurr, zi-zi — zirregi vidáman. És olyan gyorsan libben-lebben sásról sásra, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudná bontani. Még egy olyan nagy szalmakalappal is, mint amilyent a kisfiú fejében láthatunk. De minek is kellene megbontani. — Hogy lenne nekem is repülőgépem — gondolta a kisfiú. — Hadd el, hadd zirregjen kedvére. De a kisfiú másképpen gondolkozott. Különben nem tette volna le a nagy cserépkorsót, melyet azért nyomtak a kezébe, hogy hozna gyorsan vizet a csurgóról, a nagy melegben szorgoskodó mezei munkásoknak. Ment is a kisfiú örömmel s büszkén, hogyne ment volna, amikor városi s ekkorka létére ilyen hivatallal ruházták föl. Olyan magasra tartott fejjel haladt az ösvényen, hogy szinte egy bakarasszal nagyobbnak látszott, mint amekkora valójában. — Aztán hamar járj! tak a korsóból s dicsérték is nagyS^Jjdgy ilyen friss éjiét cnég ner is ittak életükben. A kisfiú pirglya es leHjtott fejjel pillogott. De fogott is rajta*«« dicséret, mert attól kezdve olyan lelkiismeretesen s olyan fürgén hordta a vizet, hogy fürgeségéért még a csurgó fölött ide-oda zirregö szitakötők is megirigyelhették volna, de jól tudjuk, hogy a szitakötők csöppet sem irigy természetűek.
