Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-10 / 28. szám
Sarkadi Imre Marsziiász csúnya volt. bár fiatal. Egyesek szerint éppen ezért volt az elvLselhetetlenségig csúnya. A csúnyaság a harmónia teljes hiánya — szokta volt mondani Makeron, ősz szakállát simogatva — elképzelhető-e kevésbé harmonikus valami, mint egy szatír fiatalon! Makeron sokat jelentőén nézett maga köré. valahányszor Marszüász harmóníátlan csúnyasága szóba került, s igen szerette. ha szóba kerül: a frügiai erdők csaknem minden lakójának elmondta már. A dologban volt valami célzatosság. hiszen Marszüász harmóníátlan csúnyasága — az igazság kedvéért meg kell jegyezni — semmivel sem volt visszataszítóbb vagy elviselhetetlenebb, mint Makeron harmonikus csúnysága — öreg és szatír—, de ezt rendesen senki sem vette észre. Ostobaság — érvelt Marszüász egy nimfának a forrásnál. s igyekezett szavaival sokkal jobb hatást kelteni, mint külsejével. Reklámot elvégre mindenki pontosán úgy csinál, ahogy tud, ha Marszüász nem tudja kirakatba tenni apollói termetét (jaj. Apolló, gondolta egészen elszomorodva), akkor teheti azt a becsületes tárgyilagosságotf ami kevés szatír tulajdona. Becsületes tárgyilagosság: becsületes, mint a vágyakozás a nimfa után és tárgyilagos, mint annak az elismerése, hogy Apolló mégiscsak Apolló és Marszüász mégiscsak Marszüász. Bár külső... A harmónia a szeretkezésben magában van. s nem a külsőben, a külső csak kísérő jelensége mindannak, ami van, végső fokon tehát reklám (és a saját reklámjára gondolt). Már hallottunk olyan esetekről. mikor a szerelemben a legnagyobb diadalokat nem a szépek, nem a narclsszuszok érték el, akik amúgy is mindig csak önmagukat szerelik, hanem a becsületes csúnyák, akiket a természet kényszerűen, hogy esztétikai gyönyörök helyett, mit nyújtani nem tudnak, nyújtsanak egyéb gyönyöröket. — De te szatír vagy — mondta a nimfa rózsálló térdét mosva a patakban, nem a tisztálkodás, hanem a hagyományok kedvéért. Marszüász ideges lett. ez ellen érvelni sem lehetett. — Szatír. persze hogy szatír, ahogy te nimfa. De hál mit jelent az elnevezés? Semmit, csak az előítélet csinál belőlünk szatírt. amúgy, nem megjelölési. hanem tartalmi értelemben. Szatírt. úgy. mint akinek ferdült ízlései, beteges vágyai vannak, szoros összefüggésben az erőszakkal, leskelődéssel, természetellenes kielégüléssel. A szatirság maga semmit sem jelent. — De jelent — mondta csökönyösen a nimfa. Nem tetszett neki Marszüász. ami nem Ls csodálható. Marszüász még érvelt, bár érezte, hogy az ügy úgyis reményleien. A régi feljegyzésekben nincsenek bizonyítékok arra, hogy a szatírok által elrabolt nimfák menynyire örültek az elrablásnak és az erőszaknak — az erőszaknak is megvan a maga gyönyörűsége—. de annak sincs semmi bizonyítéka, hogy a nimfarablás és erőszakoskodás csakugyan megtörtént. Az igazi bizonyíték persze az lenne, hogy a szatírok soha nem Ls szatírkodtak. — Ostobaság — mondta a nimfa. — Unalmas vagy. Marszüász. és csúnya. — Hát milyen legyek — mondott le Marszüász magában arról, hogy megértő nimfára találjon. Egészen megértőre persze még számítani is túlzás lenne, de legalább részben megértőre . . . Vannak dolgok, amiket a szatírok egymás közt hiába beszélnek meg. ezt csak nővel lehet. Egyébként Ls. szatírok egymás közt — brrr . . . Egészen elszatírkodtak az utóbbi időben — gondolt szomorúan Marszüász a világ csökönyös rosszindulatára: ha valakit hosszú időn keresztül — jelen esetben a mitológia meghatározhatatlan kezdete óla — szatírnak tartanak, akkor végül Ls azzá válik. Velük hát nem lehet megbeszélni a megbeszélnivalókat, kívülállókkal kellene. Egy nimfával, vagy például Apollóval. A nimfa fürdeni kezdett, térde locsolgatását, úgy látszik, nem találta elég korhűnek, sorra került a válla, csípője, sőt melle Ls. miközben szemrehányó pillantásokkal igyekezett Marszüász tudtára adni. hogy rossznéven veszi további maradását. Az intimitások végignézése csakugyan bátorítás, s beszélni amúgysines mit ezek után. — Marszüász hát indult az erdő felé. A nimfák hangulatuknak megfelelően táncolgattak és heverésztek az erdőben, a tapasztalatlanabbja igyekezett úgy tenni, mintha megijedne Marszüásztól. Marszüász filozofikus nyugalommal rótta az erdőt, egyszer sem fordult a nimfák után (filozófushoz ez nem illik), de igyekezett a szeme elé táruló látványból bizonyos fajta harmóniát összeállítani (műkedvelő zenész számára kötelező) még abból is, ha egy bokor tövében a nimfák éppen egymással szeretkeztek (Frügia és Leszbosz milyen távol van, s a gyakorlat hogy áthidalja ezt a távolságot). — Próbálnák meg ezt a szatírok — érvelt saját magának fokozódó dühvei és fokozódó szomorúsággal—. micsoda mitológiai botrány kerekedne belőle ... S amellett nemcsak a cselekedeteknek van más és más tartalmuk mások által elkövetve — a szavaknak Ls. a gondolatoknak is. Marszüász haraggal telt el a viszonylagosságok iránt: ha Apolló azt mondja, akarom, vagy ha Afrodité a szerelemre gondol... igazán nem nagy feladat összehasonlítani ezt azzal, amikor én. Marszüász. mondom vagy gondolom. A különbségben föltétlenül van valami igazság, de nem abszolút igazság. Mert az abszolúlum a cselekvésben, szóban vagy gondolatban mégis maga a tartalom. S nem a formák. S nem a viszonylatok. Csak persze az emberek (és a szatírok és a nimfák és az istenek Ls) elfogultan ostobák. Elfogulatlan ostobákként még elviselhetők lennének. Vagy nem ennyire veszélyesek. ^ Ezzel megállt Marszüász, s míg dühösen, mint egy felbosszantott kecske, a földet rugdosta, észrevette, hogy ismét lények közé jutott. Legfeljebb tíz méterre tőle, ahol nagyon buja volt a fű és nagyon árnyékos az erdő, ölelkeztek. Marszüász ideges lett. Hol a szakállát. hol az üstökét cibálgatta, kétszer Ls el akart osonni, háromszor pedig közelebb lopakodni, végül is amellett döntött, hogy nem hagyja zavartatni magát, úgy tesz, mintha semmit sem vett volna észre. Vagy úgy. mint aki látja a dolgokat, de a természetfilozófus megértő bölcsességével viselkedik és egyáltalán nem szatírként. Így tett Marszüász. Helyesebben így akart tenni. Mert a tisztáson ezalatt éppen abbahagyták a nászt a párok A nő (nyilván nimfa) felült, a férfi (nyilván ember) feltérdelt, s kezdetét vette az unatkozó kedveskedés, ami az udvarias szeretkezés elengedhetetlen kísérője. Drága — mondta a nimfa —. édes — válaszolt a finemü. s mindketten meglehetősen unottan igyekeztek úgy viselkedni, mintha a megtörtént dologról való reális tudomásulvétel shocking volna: a sikertelenségről való tudomásvétel pedig egyenesen durva tapintatlanság. Ha ezt az antiesztétikus. sőt végeredményben, úgy látszik, szinebiologikus valamit az idealizálás megszépítheti, miért ne szépíthetne meg engem, gondolta Marszüász keserű gúnnyal, és mégis a második megoldás mellett döntött: elmegy mellettük, mintha semmi sem történt volna. Elkésett. A halandónak látszó észrevette Marszüászt. mielőtt még nekiindult volna, mielőtt még izgatott kecskemozdulatai átváltozhattak volna a filozófus bölcs magába mélyedt mozdulataivá, mielőtt még abbahagyhatta volna szakálla ideges tépését — szóval mielőtt Marszüász elvégezhette volna a kirakati reklám kívánalmait. — Hohó — mondta a halandó és felpattant. — Hohó — és ebben a pillanatban már nem volt ismeretlen, már Marszüász előtt is Apolló volt. s Marszüász ijedten ismerte fel mindennek jelentőségét. — Egy szatír — mondta a nimfa, aki haragudott. Apollóra nem mert. hát haragudott Marszüászre. — Leskelődött — tette hozzá azután. — I-i-igen? — kérdezte Apolló a megfelelő fenyegető hangsúllyal, a helyzethez illően nem annyira indokoltan. mint inkább stílszerűen. (Csak az ostobák hiszik, hogy a stíLszerűség magában bármit is indokol.) Álltak kelten egymással szemben, miközben a nimfa ült. és a gyepet tépdeste. Apolló szép istenarcán a bizonytalan felháborodás és a belülről jövő nagy töprengés tükröződött, Marszüász csúnya, bár fital szatírarcán csak a kellemetlen helyzetbe való keveredés sajnálkozása: ezek most azt hiszik, hogy leskelődtem. — Ne hülyéskedjetek — mondta békítőén. — Miért leskelődtem volna? Miért nem gyanúsítjátok meg leskelődéssel a mókust a fán? — Mert az nem szatír — válaszolt a nimfa olyan gyűlölködéssel a hangjában, ami nyilvánvalóvá tette, hogy az egész jelenetnek nem értelmét látja, inkább indokát egy más befejezéshez. — Ha sikerült volna az ölelkezés — világosodott meg hirtelen végérvényesen Marszüász agya—. akkor nem lenne semmi baj. — Akkor észre sem vettek volna. Marszüász elhatározta, hogy a nimfára több szót nem is veszteget, egyenesen Apollóhoz fordult. — S te? Te is azt hiszed? Miért? Ennyire rövidlátók az istenek? — Csend — mondta az isten megfelelő hierarchikus hangsúllyal, tudatában annak, hogy csendet is. lármát is. sőt halált Ls módjában áll parancsolni. — Miért leskelődtél. erre felelj. — Őrültség — védekezett kézzel-lábbal a kétségbeesett Marszüász—. hiszen leskelődésről szó sem volt. Leskelődés az. ha az ember a kulcslyukon néz át. vagy távcsővel a szemben levő emeleti ablakba, leskelődés, ha a bokor ágait hajtom szét. hogy valamit lássak. De itt nem kellett. Erre jártam és kész. A végére érkeztem. — Nézd. Apolló — kezdte magyarázni Marszüász—. nem szép. hogy isten létedre elfogult vagy. Elfogult először, mert feltételezed rólam, hogy leskelődtem. De elfogult azért is, mert valami dühít, nyilván az. hogy nem volt igazi sikered a nimfánál. S végül elfogult vagy azért, mert földi alakban jelentél meg istenként, s azt hiszed, hogy most is csalhatatlan vagy. — Nem? — kérdezte Apolló, miközben szép metszésű szemöldöke felszaladt a homloka közepére, s száját félrevonva megv(csorgatta a fogait. Belém harap mindjárt a nimfa helyett — gondolta Marszüász. — Nem bizony. — Nem baj. Legfeljebb majd megbánom, amit teszek — mondta Apolló egy hóhér elszántságával. Közeledni kezdett Marszüász felé. a nimfa pedig látva a bekövetkezendő vészt, elszaladt, ahogy illik. A küzdelem rövid volt és dicstelen. Apolló torkon ragadta Marszüászt. a földre teperte (milyen keveset jelentett most a nimfákkal szemben félelmetes szatírerő). bokáját hirtelenében vékony kenderkötéllel kötötte össze. Hozzá a kezét is. kisebb távolságra. Úgy feküdt a földön Marszüász. mint egy sündisznó, de mikor mozdult egvet-egyet. akkor látszott, hogy mégis inkább a lőtt nyálhoz hasonlít. nő 14
