Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-10 / 28. szám
FŐHET A FEJÜNK! megengedhetjük magunknak azt a luxust, ha ki akarunk rúgni a hámból, nem saját kezűleg ütünk újabb lyukat nadrágszijunkba, hanem szakemberhez visszük, egy maszek nadrágszijlyuggatóhoz, akinek szintén élni kell valamiből. (Sőt, ha élelmes, és nem egyik napról a másikra akar meggazdagodni, különböző kedvezményeket ad — pl.: egy lyuk egy korona, két lyuk egy korona nyolcvan fillér, négy lyuk három korona húsz fillér stb., és tódulnak hozzá a lyukmegrendelök — különös tekintettel a kétbalkezes értelmiségre.) Másféle: aki már korábban (mondjuk 1989 novembere előtt) is járt Nyugaton, tudja, mekkora hátrányba kerültünk e röpke negyvenöt év alatt; aki mostanában járkál Nyugatra, s megpróbál állást keríteni, üzletelni, az is tudja, hogy nemcsak koldusok vagyunk, hanem szellemi — lelki nyomorékok (ezen az alapon elvileg szociális segélyben is részesíthetnének csaknem mindnyájunkat ...). És ezen az állapoton hosszú ideig nem változtat a határok megnyitása. Mert az itteni turista továbbra is konzervekkel felfegyverkezve járhatja csak a világot, s míg mepróbálja a sátorban-hálózsákban, a kocsiülésen, az autóbuszban alvástól zsibbadt-sajgó derekát egyengetve fölcsipegetni legalább a morzsáit annak a kultúrának, melyet a hajdani művészek az emberiségre hagytak (korra, nemre, nemzetiségre, fajra való tekintet nélkül), azalatt a Nyugatról Nyugatra utazó turistának még arra is telik, hogy egy kávéház teraszán eredeti bécsi kávéval frissítse fel magát, legalább a McDonaldban uzsonnázzon, s mert otthon felejtette kiskabátját, és hűvösebbre fordult az idő, vegyen magának egy új kabátot a legközelebbi áruházban (természetesen a kiskabát, kabát szavak tetszés szerint behelyettesithetök — pl.: cipő, szandál, nadrág, szoknya, fürdőruha stb.). De ez már maga a fényűzés, s mi nem akarunk fényüzni, már arról is leszoktunk, hogy délibábot kergessünk. Tulajdonképpen jó nekünk. Sose halunk meg. Agysejtjeink ugyanis nem halnak el. Köztudomású, hogy a gondolkodó ember agysejtjei tovább maradnak „frissek", s mi aztán nem panaszkodhatunk. Lesz bőven gond-olkodnivalónk. Nem jön el egyhamar az az idő, amikor azért lapozzuk rongyosra a szakácskönyveket, hogy megtaláljuk a legpazarabb receptet a vesepecsenye elkészítésére. Ezzel szemben előkereshetjük nagyanyáink recepteket tartalmazó füzeteit, melyekben föllelhetjük a dödölle, kukurica gánci elkészítési módját, s lesz rá lehetőségünk. Különösen, ha jó háziasszony módjára egy hétre, közepes háziasszony módjára két-három napra, rossz háziaszszony módjára pedig a munkaidő leteltével azt latolgatjuk, mit főzzünk. Egyszer volt, hol nem volt, sajnos, nem az Óperenciás-tengeren, sem az üveghegyen túl, hanem itt, nálunk már évekkel ezelőtt egy vicc arról, mennyibe kerül a barlanglakó kosztja-kvártélya-ruházata-élete. Ebből a viccből már akkor az derült ki, hogy még barlanglakónak lenni is ráfizetés, ill. egy fizetés nem elég egy négytagú barlanglakó család megélhetésére. Most, az új időkben pedig valószínűleg arra lesz elegendő, hogy Hogy hogy kerül a csizma az asztalra ? Úgy, hogy azt irta az újság (a Lidové noviny c. független cseh napilap 1990. július 2-ai száma): „aki nem akarja tudatositani, hogy a havi 140 koronával teljes egészében ellentételezve van a mostani élelmiszer-áremelés, az szociális demagógiát követ el". Nos. mi vállaljuk ezt a billogot. NAGY LÁSZLÓ FELVÉTELE hogy hétfőn babfőzeléket együnk, kedden paszulyt. szerdán fuszulykát. Lesz persze néhány „juhász", akinek jól van dolga, aki nyugodtan terelgetheti nyáját, mert egyrészt fizetéséből nemcsak birkagulyásra telik; szolgálati ég alatt szolgálati karjára hajthatja fejét, betakarózhat szolgálati subájával és fújhatja szolgálati furulyáját, bú nélkül élheti szolgálati világát. Bajban vagyunk — össze kellene fognunk — súgja lelkiismeretünk. De hogyan fogjunk össze, ha a juhászokat megint fizikai képtelenség utolérni? Ha megint csak a juhászok személye változik, személyisége nem ? Persze, nekünk is jut az államkasszából. No nem havi négyszáz (lásd: József Attila), hanem száznegyven fejenként. Sőt, a nyugdíjasoknak ősztől „nyugdíjkiegyenlítés", a rászorulóknak szociális segély, s még az is lehet, hogy egyszer nem azok fogják megállapítani a létminimumot meg a minimális létminimumot meg a létminimum minimumát, akik hivatali helyzetüknél, beosztásuknál fogva nem oszthatják be a fizetésüket, mert az érvényes játékszabályok értelmében gyakorlatilag nem a fizetésükből élnek. Pénzt, de sokat! — adhatjuk ki a jelszót, minél előbb, annál jobb köri téssel. S nem kell, hogy főjön a fejűn) amiatt, hogy adott esetben lapok, állá sok szűnnek meg, mert ami nem jó jövedelmező, bomba üzlet, annal nincs létjogosultsága, s aki nem tue majd sokat találni egy állásban, a: úgyis kettőt-hármat vállal; hogy egyil munkáját se tudja rendesen elvégezni oda se neki, mint ahogy az sem számi majd, hogy a sok pénzt nem tudjí fölélni, mert nem lesz mikor — réggé bemegy a hivatalba, délig elrendezi a aktákat, délután elmegy takarítani i másik hivatalba, ahol a kukába szórja i fölösleges aktákat, este beesik nyomdába újságokat csomagolni, d arra sem ideje, sem energiája, hog elolvassa, mit ír az újság. Pedig megle hét, az újság majd azt írja, jól élüni mert az emberek jövedelme ennyi me ennyi, meg még egyszer ennyi. S al azt szeretné csak csinálni, amiről úg gondolja, jól végzi, szívesen, sőt n több, örömét leli benne, az ... hát a elveszett ember, más szóval: baléi Ezek után valószínűleg abban bízhc tunk csak, hogy az emberek megtanu ják, hogy nem azt kell csinálni, am szeretünk, hanem azt kell szeretr amit csinálunk ... nő 2
