Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-06-19 / 25. szám
TÁJOLÓ KÖNYV Nemzedékem szemével Konsztantyin Szimonov nekem kedvenc íróm. Hogy mennyi műve bizonyult időtállónak, nem tudhatni, de mint a háború igaz és hű krónikása, mindig jelen lesz, amikor emberi értékekről esik szó. Minden bizonnyal a maradandóbbak közül való a Nemzedékem szemével című emlékirata, amelyet élete végén, 1979-ben írt (pontosabban: 'diktált), s mely — terjedelmessége ellenére is — torzóban maradt, a vége meglehetősen töredékes. Azonban így is érdekelni fogja mindazokat, akik a sztálini korszakot igyekeznek valamiképp megérteni. A mű megírása idején nem jelenhetett meg a Szovjetunióban, egy egész évtizedet kellett várnia, amíg az olvasók elé kerülhetett. Mgjelenése szenzációszámba ment. Egyrészt élő szemtanú szól a korszakról, másrészt jó tollú Író, akiben az olvasók megbízhatnak, aki nem ferdíti el az eseményeket : legföljebb csak a saját korlátaiba ütközik. Miről szól ez a memoár-regény? Az író korképet fest a kegyetlen sztálini időkről — nagyjából úgy a húszas évek közepétől a „nagy vezér” haláláig. Tollhegyére tűzi Sztálin alakját, elemzi, körüljárja, igyekszik megérteni hóhérhajlamait, de keresi benne a „vezéri" adottságokat is. Igyekszik tárgyilagos maradni, teljesen korrekt akart lenni, nem kímélve sem magát, sem másokat (ez az őszinteség teszi hitelessé a müvet, s az, hogy élete végén, már nagybetegen, egész pályájáról és önmagáról is igaz képet akar hagyni az utókorra). Tény azonban, hogy nem mindig sikerül tárgyilagosnak maradnia, néha kénytelen kibújni korrektsége mögül, főleg amikor arról ír, hogy az államfő (Sztálin) elismerően nyilatkozik egyik írótársuk művészetéről, de ezzel egyidöben már készül számára a nyakravaló, egy év múlva kivégzik. „Harminc év múltán is hideg futkos a hátamon" — írja erről. Vagy amikor egy előre megadott témáról drámát íratnak vele, amelyet e memoárjában nyíltan megtagad: „Az Idegen árnyékot azonban szégyellem. És egyáltalán nem sajnálom magam akkori önkínzásaimért. Úgy kellett nekem." Borotvaélen táncoltak vlamennyien. Az Élők és holtak regénytrilógiájában már fel-felvillantja Sztálin alakját — már akkor is kritikusan szemléli a „nagy embert" —, e életét összegoflaló müvében pedig leleplezi végtelenül kizárólagos, kegyetlen politikáját. Megrendülve olvassuk, miként korrumpálta Sztálin az írókat, mi módon befolyásolta, irányította az irodalmi életet. Zsdanov alakja is föl-fölbukkan e mű lapjain, s mindig mint Sztálin akaratának végrehajtója. Ahogy kiviláglik az emlékiratból, legtragikusabb sorsa — Alekszandr Fagyejevnek volt. Az ifjú gárda írója két kő között őrlődve próbált egyensúlyozni. Nem ismerte fel a sztálini masinériát, sok ember életét megmentette, viszont sok mindenkit cserben hagyott (nem egyszer a hamis vádakkal legofták a kezét, vagy egyszerűen tehetetlen volt a hatalommal szemben). Fő művét. Az ifjú gárdát neki is át kellett írnia. Szimonovnak egyik kisregényével. A haza füstjével gyűlt meg a baja, Tyihonovnak a Jugoszláviai füzetek verseskötetével. Azokról szóltunk, akik tulajdonképpen nem álltak szemben a sztálini politikával, bár humanisztikus szempontokból nemegyszer összeütközésbe kerültek vele. Viszont Bulgakov, Pilnyak, Babel, akiket elpusztított ez a rendszer, vagy a túlélők; Zoscsenko, Fegyin, Kaverin, Anna Ahmatova, Paszternák, Grosszmann, Platonov és mások szinte szóhoz sem juthattak, s ha igen, összeütköztek a sztálini, majd az azt követő rendszerrel. A memoár nem foglalkozik a későbbi évekkel. Szimonov kizárólag csak a sztálini korszakról akart igaz véleményt mondani. Sikerült neki? Minden bizonnyal. Nem ismert fel minden hibát, a totalitárius elnyomó módszereket, ehhez 1979-ben a kor sem segítette. Érdekes viszont, hogy a szerző egészen világosan látja Tito személyi kultuszát. Jobban felismeri (fel meri ismerni?) a személyi kultusz jegyeit idegen államban, mint saját országában. Egykorú jegyzeteihez fűzött kommentárjaiban azonban érzékeljük Szimonov egészséges törekvését az igazságos Ítélethez. És ez a lényeges. MÉSZÁROS KÁROLY Tuvudsz ivígy? Lázár Ervin felnőtt fejjel sem felejtette el a gyermeki világot, bizonyíték erre számos nagy sikert aratott meséje, mesejátéka, és 1987-ben napvilágot látott elbeszéléskötete, a Tuvudsz ivígy? is. S mert nem felejtette el, azért tud olyan játékos közvetlenséggel szólni elbeszéléseiben is. melyekben összefonódik valóság és mese. „Eltéphetetlen szálak fűznek a gyerekkorhoz, innen erednek gyerekekről szóló írásaim" — vallja Lázár Ervin. Könyve első részében felnőtteknek ír gyerekekről. A „Szárnyas emberem " c. írás az alkotás küzdelmes folyamatába enged bepillantást, felmutatva egyben a gyermeki optimizmus és a felnőtti realitás ütközését is. „A másik télapó" lírai vallomás a játék komolyságáról: megkapóan Írja le benne, hogyan alakulhat a játék, s milyen emberi mélységeket, érzéseket hívhat elő, ha mindkét részvevője, a felnőtt és a gyermek is komolyan veszi. Az „Illés-mese" a mese halhatatlanná tevő hatalmáról szól. kesernyés lezárással. A „szamárfül" c. írás arról ad számot, milyen kreatívvá, világát termékenyítővé válik a gyermek, akit hagynak játszani, fantáziálni, akit nem intenek el, mint a képzelet-birodalmát hangosan mondó kicsik nagy részét: „ne hazudj!" S hogy ehhez a felnőtt együttműködése milyen hatékony erő. A „Tüskés Varabin" és a „Százpettyes katica" is olyan történetek, amelyek bármelyik családban megeshetnek:a gyermeki képzelet szárnyalását és teremtő erejét dokumentálják. A „Stregovác", „A retemetesz", a „Társasjáték", a „Csapda" megannyi pontos és szívmelengető leírása annak a viszonynak, amely a felnőtt és a gyermek együttjátszani-tudását bizonyítja. Lázár Ervin elbeszélései csak látszatra könnyedek, felhőtlenek — valamiféle nyugtalanságot okozó erő árad belőlük, ráébresztve olvasójukat a játék elfelejtett ízére. A kötet második része, a „Veréb a Jézus Szívében" c. elbeszélés (kisregény) önéletrajzi ihletésű, lírai melegségü írás, különös és fájó vallomás a gyerekkorról. A Szépirodalmi Könyvkiadónál napvilágot látott kötetet Kecskeméti Kálmán frappáns rajzai illusztrálják. HARASZTI MÁRIA / SZÍNHÁZ A pontos színház A Magyar Területi Színház és annak Thália Színpadán az utóbbi tizenöt év során alig-alig találkozhattunk valós színházi műegészként értékelhető előadással. A Koldusopera, a Mielőtt a kakas megszólal, a Szerelmem, Elektra! kiemelkedő előadá sok voltak ugyan, de mellettük sorjáztak a közepes vagy gyenge színházi produdkciók. Ez év február 22-én játékszínünk Richard Nash AZ ESŐCSINÁLÓ című színmüvét mutatta be. Az előadás ünnepi voltát emelte, hogy a rendező személye az a Be ke Sándor, aki annak idején a Thália megalapítója és kényszerű távozásáig vezető személyisége volt. Beke a választott drámai alapanyag tiszta, gondolathű színpadi felevenítését tartotta szem előtt, amikor a komáromi társulatból vendégként „áthivott" Petrécs Annával és Boráros Imrével létrehozta az előadást. Beke előadása-rendezése „elegáns", átgondolt és tiszta. Színészei pontosan tudhatták, mi az, amit és akit el kell játszaniuk. Valahol itt kezdődik a színház. Amikor nem a deszkákról „panaszkodó", hanem a deszkáról üzenő művészek összjátékát tapasztalja a néző. Nézzük hát az előadás szereplőit. Fabó Tibort valamenynyi szerepében láttam, de ilyen pontosnak és egyúttal „szabadnak" még soha. Lengyel Ferenc játéka nyomán az utóbbi években alig mozdult meg bennem valami, most'igen: Feszesség és pontosság, a tehetség és színészi tapasztalat megannyi Petrécs Anna és Boráros Imre Az esőcsináló egyik jelenetében (Bodnár G. felvétele) erénye érvényesült játékában. Dudás Pétertől láthattam ugyan színészi invenciókban gazdag szerepformálásokat, de mindent a helyén most tapasztalhattam tőle először. Pólós Árpádnak ezúton „bocsátom meg" minden eddig ki nem mondott, félreintonált hangzóját, megköszönve a tiszta, kiegyensúlyozott játékot. Petrécs Annát megcsodáltam a Nem élhetek muzsikaszó nélkül epizódszerepében, és érett, igazi színésznőként tisztelhettem a Gyurkó-darab Elektrájaként. Az Esőcsináló-beli alakításával pedig elhitette, hogy minden nő szép lehet, ha megszépíti a SZERELEM. És ez nem kevés. Boráros Imre személyes varázsa, színpadi tapasztalata és művészete teljében játszotta el az előadás címszerepét. Ráadásul sikerült levetkeznie minden manirt, amit egy színészre a színpadi „magárahagyottság" csak ráakaszthat. Érsek György mellékszerepének azzal adott hitelt, hogy semmit sem játszott túl. Mindez Hajnal Mihály okosan átgondolt, jól működő, könnyen alakítható díszleteivel frematikus sikert aratott. Negyedórás vastaps tette fel a koronát a bemutató előadásra, melyet a keleti végeken sikeres előadássorozat követett, továbbá egy budapesti vendégjáték a Vígszínházban. Hát ilyen egyszerűi?) létrehozni egy sikeres előadást. Nem kell mást akarni, mint felmutatni azt a gondolatot, amelyről a darab szól. Nem kell bedőlni — amint az eleddig dívott — kártékonyán „avantgárd" eszmei beavatkozásoknak, önmagukat megvalósítani akaró, de a rendezői elképzeléseket figyelmen kívül hagyó díszlettervezők, „süket" zenei munkatársak igyekezetének. A színházi alkotás közösségi munka ugyan, de ha ez nem jön létre, ha nem harmonizál, akkor rossz előadás születik. A Thália Színpad Az esőcsináló-ja mérföldkő. Úgy pontos színház, amint van. Megint és végre! Beke Sándor munkájára ennek a színháznak nagyon nagy szüksége van. KISS PÉNTEK JÓZSEF nő 16
