Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-06-19 / 25. szám

EUBOS JURÍK Derengő fény az alagútban ... Akárcsak most is: kicsoszogtam a rendelőből, és az volt az érzésem, mint­ha egy zsák gabonát cipelnék a válla­mon. A fejemben ventillátor zúgott, a gyomromban bányakombájnok dübö­rögtek, a beleimben meg nehéz kroko­dilok mászkáltak. Odakint kissé jobban érzem maga­mat : a szél enyhíti a fájdalmamat. A két lábam elvisz a hasas kocsimhoz, a ke­zem megragadja a fogantyút és Én- Agyammal elindulunk vissza a Mező­utcai lakókocsiba. A járás fellazítja az egész testemet, csakhogy a sarok mö­gött egy ólomnehéz súlygolyó vár les­ben rám, hogy fejbe kólintson. Lásd, az egész rosszullétem csak este múlik el, miután lefekszem: éjfélkor a fiammal fogok álmodni. Fojtogatni fog a félelem, kiver a verejték, tán még be is vizelek. A Mező utca felé még útbaesik két konténer. Az elsőben nincs semmi ér­dekes. de a másodikban találok egy spárgával bekötött, fekete műanyag ta­­sakot, egy takaros csomagot. Egy ilyen igelittáska mindig jól jön: belecsoma­golhatom a tízóraimat vagy belerakha­tom a kenyeret, hogy ne száradjon ki. A csomagocskát rögtön kiemeltem a kon­ténerből, egy kicsit megtisztítottam a rátapast krumplihéjtól, és bedobtam a kocsiba. Elindultam. Miután tettem né­hány lépést, az kezdett motoszkálni a fejemben, hogy miért van a tasak be­kötve. Lehet, hogy hagytak benne vala­mit, suhant át az agyamon. Kiemeltem a tasakot a kocsiból és ahogy mérlegelve megemelgettem, éreztem, hogy valamilyen puha, enge­delmes anyag van benne. Rögtön az jutott eszembe, hogy valamilyen rom­lott hús lehet benne, tele kukaccal. Néha szoktam egy-egy húsdarabot ta­lálni, amiről a gazdasszony megfeled­kezett és aztán egyszerűen kidobta a szemétbe; az ilyen hús egy-kettőre tele lesz utálatos fehér kukaccal, ami hama­rosan ellepi az egész konténert. Ha tényleg hús van a csomagban, akkor inkább eldobom. A kíváncsiság nem hagyott békén. A tasak elég nehéz volt, először arra gondoltam, hogy valami­lyen ócska ruha vagy cipő van benne. A magamféle sohasem tudhatja, hogy mi­vel lepik meg a polgártársai. Letelepedtem a járdaszegélyre, és a csomagot oda tettem magam mellé. Úgy is meg kell egy kicsit pihennem, mert az eiidegenült testem megint el­lenkezik, és az Én-Agyammal nem tu­dunk mit kezdeni vele. Ülök és akarva­­akaratlan figyelem a fájdalmat, mely a zsigereimben randalírozik. Hirtelen úgy rémlik nekem, mintha lépteket hallanék. dong az úttest: alighanem manifesztál­ni mennek az emberek, hogy az újsá­goknak legyen miről írniuk. De nem; egy teherautó közeledett felém, robo­gott el mellettem az utcán, fekete füst­­gomolyagot csapva az arcomba. A lép­tek zaja megszűnt. A zsineget alaposan rácsomózták a tasak szájára, az én ujjaim pedig bénák, ügyetlenek, hiába próbálom kibogozni a csomót; letöre­deznek a körmeim, ropognak a csontok az ujjaimban. Kezdem elveszteni a tü­relmemet, már mennék is, csak vala­hogy a lábam nem hallgat rám. Ülök. Azután mégiscsak sikerül kioldanom egy bogot és a csomó egyszerre enge­delmeskedik. Minden érdeklődés nélkül oldozom ki a zsineget, de hirtelen az igelit egyik sarka elszakad, és alatta fehéren megvillan valami. Mégiscsak jól sejtettem — hús; várom, hogy mikor jelennek meg a kukacok, és készen állok rá. hogy bármelyik pillanatban viszolyogva hátrahőköljek. — A tasakot végre kinyitottam és iszonyattal vissza­hőköltem, felkiáltottam, megdermed­tem, meg né múltam. Rettentően felkor - bácsolódott a vérem, és örvényleni kez­dett, zuhogva tódult az agyamba, és mint amikor átszakad a gát, úgy zúdult a szívkamráimba, magasra pumpálva benne a nyomást. Abban a pillanatban milliárdnyi sejtre hulltam szét, és a szemem nyolcszögű prizmán át bámul előre: az igeiittasakon egy összezsugo­rodott gyermektestecske fekszik. A rit­ka hajacskája összetapadva. A bőrére rászáradva a vér, bűzlik a vizelettől meg a nyálkától. Fiúcska a csöppség, ap­rócska mogyorója össze van préselödve a lábacskái közt, a két keze szorosan a teste mellett a két oldalán vöröses csík — a bevágódott spárga helye. Ámulat­ba esve nézem a „talált tárgyat" és a fejem teljesen üres — nem bír semmi­lyen parancsot adni, sem gondolkodni, olyan, akár egy üres dob, amelyben visszhangzanak a tompa ütések. Ámde egyszerre csak — micsoda borzalom — a kicsi testecske megmozdul, a tasak zizzen egyet. Rémületemben csak egyetlen gondolat hasit bele a fejembe, hogy már a pici test is biztosan tele van kukaccal, (vagy csak a szél zizegtette volna meg a tasakot ?, és már oszlásnak indult; ám a kezecske váratlanul helyet változtat, a két lábacskája megremeg, görcs fut át a testén. Él! (Él?) Két ujjammal belecsipek a kis hasába, majd megfogom és meghúzom a lábát: a testen csakugyan kitapintható a pulzus. A pici mellkas szabálytalanul fől-le mo­zog, néhányszor megrándul a két szem­héj. És az én dob-fejem egyszerre tele lesz impulzusokkal, az öreg lábam, mely máskor azt gondol és tesz, amit akar, most riadót fúj: a testem minden sejtje készenlétben áll. A szűkös lakásom csak néhány mé­terre van ide, így hát sietek haza. Az igelittasakot a fiúcskával betettem a kocsimba a szemét tetejére. Rohanok, majdhogy nem szaladok, szinte ko­tyognak a belső részeim. Noha nem kellett messzire mennem, a régi bér­ház küszöbére érve kiver a veríték, és a tüdőm hörögve sípol. Miközben elő­­kotrom zsebemből a kulcsomat és ki­nyitom a lakást, s a pici testet lete­szem a dunna tetejére, csúful reszket a kezem. Nem vagyok képes uralkodni magamon, kénytelen vagyok megállni, kifújni magamat és megnyugtatni bo­londul lüktető ereimet. Csak egy idő múlva vagyok képes cselekedni. Először is meg kell etetni a szerencsétlen csecsemőt. De mivel? Eszembe jut, hogy az előszoba egyik sarkában ott áll a csikós tálka a macs­káknak szánt tejjel. A tejet meg kéne melegíteni, tán még fel is forralni, de arra most nincs idő. Igencsak furcsán érzem magam. A fiúcska most valahogy nem mozog, egészen elernyedt, már talán nem is él. A bal kezemmel fele­meltem a fejecskéjét, és megpróbál­tam a tálkából egyenesen a szájába tölteni a tejet. Teljesen hiábavaló pró­bálkozás; a tej ráömlik az állacskájára és mind befolyik a nyakába. Hirtelen mi mást tehettem volna, belemártot­tam a kisujjamat a tejbe, szétfeszítet­tem a két kicsi ajkát és az ujjamat beledugtam a szájába. Ez is fölösle­ges: a fejecskéje így felemelve ide-oda billeg, a teste merev és hideg. Feladom a dolgot. Nicsak! A fiúcska rándult egyet és éreztem, hogy az ajkacskái összehú­zódnak a kihúzott ujjam nyomában. Szívd! Cuclizik. Iszik. Gyorsan belemár­tottam a kisujjamat a tejbe, és újra beledugtam a szájába. És nézze meg az ember: a csöppség ajkával tapogat­ni kezdte az ujjamat és néhány szopó mozdulatot tett. Újra meg újra bele­mártottam az ujjamat a tejbe és csep­­penként töltögettem pici testébe. Úgy rémlett, hogy a fiúcska nemsokára úgy-ahogy jóllakott, váratlanul abba­hagyta a cuclizást, és a torkából két­ségbeesett bőgés tört fel. Rémülten összerezzentem. De nyomban meg is könnyebbültem: sir-rí, bőg, ordít — tehát él, és a legrosszabbon talán már túl van. Egyszerre minden összefutott a sze­mem előtt: visszatekintettem a múltba. az emlékezetem szövete megfeszült és a rétegeire lassanként potyogni kezdtek emlékeim első cseppjei. Hát persze, pontosan így hozták nekem is megmu­tatni a fiamat, amikor kibújt az anyjá­ból. Be volt bugyolálvá egy kisebbfajta lepedőbe, és éktelenül bömbölt. Csak a feje látszott ki a lepedőből, az arcocs­káján még ott voltak a vérnyomok. Ak­kor még nem tudtam, hogy a feleségem halott. Most mintha visszatért volna a fiam: sir és én épp olyan tanácstalan vagyok, mint akkor. Végképp nem tu­dom. mitévő legyek, majd megfulladok a szorongástól. Akkor, a háború idején is tanácstalan voltam, amikor véresen, holtra verve hazahozták a fiamat. Ka­masz legényke volt, még csaknem gyer­mek; az ereiből szemem láttára csörge­dezett ki az élet. Meleg vízzel mosogat­tam az arcát, de már tudtam, hogy amit csinálok, nem egyéb, mint hogy fájda­lommal telten leemelem öt a keresztfá­ról : a kezem között halt meg. A csecsemő szivtépő sírása visszaho­zott a jelenbe; elhatároztam, hogy vizet melegítek, és a fiúcskát egy kicsit meg­mosom, azután elviszem a pufók nővér­kének a kórházba, hogy valamit csinál­janak vele. Rögtön fel is tettem egy fazék vizet, a szekrényből elökotortam egy régi flanelinget és megfelelő dara­bokra téptem. Amikor már kellemesen langyos volt a víz, belemártottam egy rongydarabot és a kisfiút óvatosan a bal tenyeremre fektettem. Úgy üvöltött, ákár egy páviánkölyök. Letörölgettem az arcát, a kis testét, a kezét és a lábát, majd hasra fektettem, és a hátát is tisztára mostam. Azután a legjobb tö­rülközőmmel szárazra törülgettem, és hogy meg ne fázzon, begöngyölgettem az ingcafatokba. Végül mint egy drága kristályholmit, vigyázva lefektettem az ágyamba, és gondosan betakargattam a dunyhával. Abbahagyta a sírást és úgy rémlett, hogy nemsokára el is aludt. Az én fiam is elaludt, mielőtt meghalt volna. Akkor azt gondoltam, hogy az alvás megerősí­ti egy kicsit és magához tér. Rövidke időre kinyitotta a szemét, de már hiába nézett rám, nem látott: megpróbált el­mosolyodni, de egy-két pillanat múlva félrebillent a feje, és nem mozdult töb­bé. De most gyerünk minél előbb a kór­házba: a fiúcskát ráfektettem a párná­ra, és kivittem a szeméthordó kéziko­csimba. Megragadtam a fogantyút és el akartam indulni, csakhogy a kéz- meg a lábizmaim olyan merevek és kemények voltak, akár a hajókötél. Egyszeriben elhagyott minden erőm. Leültem a jár­nö 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom