Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-04-24 / 17. szám
----------------------------------------GALGÓCZI ERZSÉBET------------------------------------------------------------------------------ÉJSZAKA, KÉT KATONÁVAL 1944. november 15-én este hét óra körül a katonai teherautó, küszködve a kimarjult makadámúttal, a nyugati határ felé tartott. Parancsnoka kövér törzsőrmester volt, aki — szétvetett lába között egy demizson pálinkával — horkolt a vezetőfülke ajtajának dőlve. A sofőr — tizennyolc éves fiú, alig egyhetes katona — néha kísértésbe esett, hogy a törzsőrmester hóna alatt felrántsa a kilincset, s a löttyedt zsák kizuhanjon az úttestre. A teherautó szajrét szállított, a sofőr nem tudta, mit. Fegyvert, lőszert nem. Szigorú parancsot kapott, hogy az l es számú műutat kerülje — ahol különben is az árokba szorították volna a visszavonuló németek. A fiú nem ismerte a vidéket — csak térképről — Somogyból vetette ide a háború —, de minden bonyolultabb útkereszteződésen igazoltatták a tábori csendőrök, s egyúttal útba igazították. A vidék szuroksötét és mozdulatlan volt, mintha a föld alá szorult volna minden élet. A lefelé irányított reflektorok keskeny sávban világították meg azt a szurokfolyót, amely valamikor jó karban tartott út lehetett. A kerekeken vonuló háború felmarta, s most csurgóit belőle a genny. A gennyfolyó szélén, riadtan a padkára húzódva, vastag holmikba bugyolált nöszemély ácsorgott. Valamitől, talán a tramplivá ázott cipőről, talán a nem is nagy háncsszatyorról, amit olyan esendöen s mégis leleménnyel tartott: a szatyor a hátához tapadt, két fülén kockás sál volt keresztülhúzva, a sál végét a mell fölött markolta az ernyedt kéz — talán, hogy nem falu, hanem kietlen mező lapult körülöttük, a sofőr megérezte, hogy menekülőt ért be, s előzékenyen megállította a kocsit. Mire kinyitotta az ajtót, s kedvesen kiszólt volna, a nő hirtelen meglódult — léptei árulkodtak, milyen görccsel fékezi magát, hogy ne eredjen futásnak. A sofőr megsajnálta, mintha a legkisebbik húgát látta volna. — Ennyire fél? Úristen, mi minden történhetett már vele ?. Továbbindult, s néhány méter után beérte a nőt. Az autó sebességét a gyalogos lépteihez igazította, s szelíden kiszólt: — Miért fél tőlem? — Nem félek — felelte vacogva egy kislányhang. — Ejha! — csodálkozott a sofőr, s megállította a kocsit. — Te kislány vagy? A lány is megállt, szűkölve, s nem felelt. — Messzire mész? — kérdezte a fiú. — Nem„.. Igen ... Csak ide ... — tétovázott a lány. Legszívesebben leroskadt volna a sárba a fáradtságtól. A fiú szótlanul nézte, aztán lelépett a kocsiról, de nem a lány felé tartott, hanem odaguggolt az egyik reflektor elé, s arcát a maszatos fénybe tartotta. — Nézz ide! Emberevö vagyok én? Kiemelkedett a gyenge fényből. — Elviszlek, ameddig egyfelé tart az utunk. Egyszerre értek a kocsi lépcsőjéhez. A sofőr felsegítette a lányt, s halkabbra fogva a hangját, figyelmeztette: — Vigyázz, a túlsó sarokban a törzsőrmester úr alszik. A lány sóhajtva ült le, de még hosszú percekig nem merte meglazítani derekát, hátát. A fiú, miután újra beállította egyenletes sebességre a kocsit, rápillantott : — Tedd le azt a batyut — szólt csöndesen. — Elfér a lábadnál. A lány sóhajtva szabadult meg a tehertől, de a sál végét továbbra is a kezében szorongatta. — Engem Péternek hívnak — mondta a fiú. — Egy hete még répát szedtem odahaza. Egy néném van meg három húgom. Az anyám is él. Gyerekkorom óta nem bántottam nálamnál gyengébbet. A lány hirtelen megszólalt: — A törzsőrmester úr mit szól majd hozzá ? — Hogy felvettelek? — Péter gondolkodott. — Nemigen tér magához mostanában. Délben, amikor elindultunk, már részeg volt, s azóta is vedel. ,. — s önkéntelenül a sarokba pillantott : csak egy rántás, s az ajtó kicsapódna ... — Maga nem sofőr? — kérdezte a lány. A fiú gyanakodva hallgatott. — Miért? — Azt mondta: egy hete még répát szedett. Kissé sértődötten hangzott! — Ne félj, nem fodrulok veled az árokba. — Nem félek — sóhajtotta a lány. — Attól egyáltalán nem félek. — Hát mitől? — S hogy nem kapott választ, folytatta kérdezösködést. — Hová mész? — Haza. — Hol laktok? — Még messze. Győr közelében. — Honnan jössz? — Esztergomból. — Ejha! — csodálkozott a fiú, mert térképről ismerte az országot, s tudta, hogy innen Esztergom jókora távolság. — Mióta jössz? — Három napja. Illetve, most már a negyedik, mert ilyentájban indultam. — Láttam rajtad, hogy fáradt vagy. — Igen. — Mit csináltál ott? Kis szünet után felelt a lány. — Az előbb kérdezte, mitől félek. Most megmondom. Az egyenruhától. — Az egyenruha nem egyenembereket takar. — Augusztus óta katonakórházban dolgozom. Mert a zárdát átalakították kórházzá ... — s a lány fáradtan s olyan bizalommal, mintha falujából ismerné a fiút, panaszkodni kezdett. — Kati néni, a nagynénje apáca — hivatalosan Dulcia nővérnek nevezik —, s Esztergomban él a zárdában. Tizenkét éves korában, amikor kimaradt az iskolából, elvitte őt magával. Nem, nem apáca növendéknek, az ő szülei nem olyan jómódúak, hogy egy apáca stafírungját ki tudnák állítani, hanem ... belső személyzetnek. Tanulja meg, hogyan kell szervizorni, felszolgálni, takarítani, ágyat húzni, teát főzni, habot verni, pástétomot készíteni, viselkedni... Mindig jó tanuló volt, ne maradjon olyan repedt sarkú paraszt, mint a testvérei meg a rokonai, belőle még egy kanonok házvezetőnője is lehet, de esperesé biztosan... De ö, mármint Zsuzsa — mert közben a nevét is elárulta a fiúnak —, utálta a zárdát, a hideget lehelő, vaskos falakat, a kápolna kockás padlóját, ahol naponta háromszor kellett térden állva imádkozni, és háromszor feltörölni vizes ronggyal, utálta a tömjénszagot, s az öreg apácák cellájából kihordani az éjjeliedényt. A városba csak akkor mehettek ki, persze, akkor is kettes sorokban, ha az érsek misézett a bazilikában. Harangozni szeretett, s a sekrestyés, az öreg Glória nővér engedte is. de ritkán tudott megszökni a takarításból, a hímzésből vagy az ezüstnemű fényesítése mellől. Éjszakánként mindig sirt, pedig külön ágya volt, vagy éppen azért sírt, mert otthon az anyjával vagy nővérével szokott aludni. Istenem, milyen jó odabújni valakihez, akit szeretünk, vagy talán nem is szeretjük, de összetartozunk valahogy. S ha a rideg esti imánál eszébe jutott, hogy most otthon üldögélhetne a meleg padsarokban, a zsivajban, a paprikás krumpli gőzében, úgy hiányzott neki a család, mint kisborjúnak a közös ól... Levelet minden hónapban írhatott haza, sőt kötelező volt írni, de mielőtt lezárta volna a borítékot, Kati nénjének kellett ellenőrzésre benyújtania ... Egyszer, úgy két évvel ezelőtt Miklós káplán úr — aki egy ideig bejárt gyóntatni — szeretetből kicsempészte egy levelét a zárdából. Ebben megírta az anyjának, hogy vagy hazamehet, vagy lúgkövet iszik. Hetekig várta a választ, félelemben és reménységben. S az anyja megírta, hogy úgy látszik, jódolgában elment az esze, nem tudja megbecsülni szerencséjét és Kati nénje jóságát, a rosszat is ki kell bírni, lányom, ez a sorsunk, te is próbáld elviselni a jót, egyszer majd hálás leszel érte anyádnak meg Kati nénédnek, te még gyerek vagy, mi jobban tudjuk, mi válik a javadra ... Az idén nyáron katonakórházat rendeztek be a zárdában. Ettől végképp kibírhatatlan lett ott az élet... Zsuzsa, lemerülve a zárda mélyvízi világába, mit sem látott az útból, arra eszmélt, hogy a kocsi megállt. Karszalagos civilek hadonásztak az úton. — Légiriadó! — kiáltott be egyikük az ablakon. — Oltsa ki a lámpákat! Halk kattanás, és a két maszatos fénysáv is eltűnt. Péter nyújtózkodott. — Gyere, mozogjunk egy kicsit. Leléptek a sárba. Valami falu főterén álltak, a templomtorony feketéje áthatolhatatlanabb volt, mint a novemberi éj. Péter odaszólt a légóőrnek. — Nyitva még a kocsma ? — Nyitva. — Melyik az? Megfogta a kislány kezét, s elindult a mutatott irányba. Zsuzsa kissé húzatta magát. — Sose voltam még kocsmában! — Gyerekkorodban csak voltál! — nyugtatta a fiú. — Vittél egy üveg bort az apádnak. — Volt szőlőnk — felette a lány, de nem vonakodott tovább. Péter meg akarta nézni. Ha már a sorsát megismerte — egy sorsot, amely a lelke mélyéig felkavarta —, látni akarta az embert is. Az arcát. A szemét. A hangja után az ajkát is meg akarta ismerni. Termetere alig alacsonyabb, mint ő. Tenyerében érezte, hogy a lány keze erős, kidolgozott. Milyen lehet az arca? A kocsmában petróleumlámpa hígította valamelyest a sötétséget. Kapadohány maró füstjében néhány öregember és egy-két katona üldögélt. Péter a vaskályha közelében keresett üres asztalt. — Tedd le a kendődet — szólt a lányra. — meleg van itt. A lány félszeg mozdulatai kibontotta a puha, fehér kendőt, amely az álla alatt volt megkötve, mint az öregaszszonyoké. Alig lehetett látni valamit az arcából. A kendő lehullott — s Péter úgy érezte, nem látott még ilyen szépet se lányban, se lóban, se fában, se autóban. Ovális arcán olyan finom felületekben találkoztak a vonalak, hogy a fiú félt volna megérinteni, akár egy lepke szárnyát. Zöldeskék szeme a hosszú pillák alatt kutatóan, s a korán jött bánatok szomorúságával égett, de homlokán, halántékán gazdagon, diadalmasan hullámoztak a fürtök. — Milyen fiatal vagy! — mondta Péter, mert azt nem merte, hogy szép.
