Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-12-19 / 51-52. szám
THURY ZSUZSA /y Mi négyen, testvérek, nem voltunk valami kényes beteges gyerekek; sovány alkatunk ellenére duzzadt bennünk az életerő s az egészség. Az apánk halálát követő esztendőben, mikor kolozsvári nagyanyánk volt nálunk az anyahelyettes, mégis gyakran mulasztottunk az iskolából. Nagymama oly súlyosnak érezte a felelősségét, hogy a legcsekélyebb panaszra otthon tartott minket. Mi sem természetesebb, mint hogy visszaéltünk hiszékenységével és gyanútlanságával, s olykor mind a négyen, napokon át, otthon maradtunk. Anyával nem volt ilyen könnyű a helyzet: ha láztalanok voltunk, könyörtelenül iskolába kergetett. Egyszer mégis megbetegedtünk, s mivel egymás nélkül még egy jó, hosszadalmas betegségnek sem tudtunk örülni, Dezsőtől úgyszólván órák alatt megkaptuk a kanyarót, s szép sorjában beszállítottak minket a Stefánia Gyermekkórházba: reggel Dezsőt, este idősebb bátyánkat, másnap Böske nővéremért és engem. Emlékszem, milyen öröm volt ott viszontlátni a két fiút! Az ember megérkezett egy félelmetesen nagy épületbe, barátságtalan folyosókon vezették fehérköpenyes idegenek, s nemcsak az arcok, de a szagok, a világítás, a neszek, minden idegen volt. Akkor végre benyitottak velünk egy szobába, s felénk vigyorgott Dezső vörös kiütésekkel dúsan beborított arca. Hatalmas szoba volt . ez, három nagy ablakkal a kertre, s ha jól emlékszem, mindössze hát ágy volt benne. Ezek közül négyet elfoglaltunk mi, a másik kettő üresen maradt. November vége felé lehetett, én akkor éppen két hónapja jártam az első elemibe, szomorú őszi idő, odakint köd, korai alkonyatok, a teremben félhomályos világítás. Az első napokban igen levertek voltunk, gyakran sírtunk és keservesen vágyódtunk vissza a Lipót körútra. A szobát nem hagyhattuk el, hozzánk sem jöhetett látogató, s ezt a bezártságot nehezen tűrtük. Anyánk kislányokat tanított fehérnemű-varrásra a Mester utcai ipariskolában. Onnan jövet mindennap ellátogatott a kórházba, az ablakunk alá. Ilyenkor bejött négy ápolónő, minket paplanostul kiemeltek az ágyból, s az ablakhoz vittek. Anya lent áll, integetett, láttuk, hogy sír, mi meg egész arcunkat meg a tenyerünket az üveghez nyomtuk, s alig lehetett visszahurcolni minket az ágyba. Azt hiszem, egész nap azt a néhány percet vártuk, amikor megjelenik ott lent az ő kicsi, fekete ruhás alakja - a kezét muffba dugta, és nagy bársony kalapot viselt, mindössze harmincéves volt és oly magányos ott a nagy kertben. Úgyszólván egész nap egyedül voltunk. A hajnali órákban behozták a reggelit, furcsa ízű kávét és két nagy vizeszsömlét, azután takarítottak, jött az orvosi vizit, megkaptuk az ebédet, a vacsorát, különben senki felénk sem nézett. Ez kellemes volt, ott folytattuk, ahol otthon abbahagytuk - iszonyú zajos helyiség volt a mi betegszobánk. Az ápolónők és a kiszolgálószemélyzet az egész emeleten teljesített szolgálatot, s állítólag ők hozták be hozzánk a skarlátot. Mikor éppen úgy volt már, valamikor december közepe táján, hogy hazamegyünk, idősebb bátyámnál megállapították a skarlátfertőzési, s minden különösebb teketória nélkül, ágyastul áttolták a folyosó túlsó végére, egy igen nagy kórterembe. Anyát értesítették az eseményről, s ó délben már szaladgált egyik ablaktól a másikig, térdig süppedt a kertet borító, mély hóba. Másnap a kőkockákon fülsiketítőén nyikorogva elindult Dezső ágya, s iszonyú rémületünkre, aznap még Böske is eltűnt a folyosó végén. Az üvegajtóhoz támaszkodva bámultam utána, s úgy éreztem, a rám szakadt magányt nem tudom elviselni. Nagyon kicsi voltam, mindez régen történt, mégis emlékezetemben van, mily hosszúak voltak a napok, a végtelen lassúsággal cammogó órák. Hevertem az ágyon, felkeltem, lézengtem ide-oda, anyát vártam, s a híreket testvéreimtől. Mert az ápolónők jöttekmentek a két kórterem között, s közvetítették az üzeneteket. Én sokat sírtam, s panaszkodtam: mondják meg a testvéreimnek, hogy még mindig nem kaptam meg a skarlátot! Meddig kell várnom? Mi lesz velem? Elképzeltem, milyen pompásan érzik magukat ők hárman, az én hiányomat észre sem veszik, s ez fájt, keservesen. Azt is féltékenyen figyeltem, mennyi időt tölt anya az én ablakom alatt, s mennyit náluk; ha kissé bukdácsolva indult át a havon a túlsó ablak felé, jajveszékelve igyekeztem kézzel-lábbal visszatartani. Szegény, egészen tanácstalanul topogott ott lent, nem tudta, mihez kezdjen. Ily szomorú magányban köszöntött rám a karácsony. Valamikor késő délután az üvegajtón át észleltem, hogy hosszú menet közeledik a folyosón, s szorongva azt is láttam, hogy az egyik ápolónő kezében karácsonyfa van. Egyenesen az én szobám felé tartottak, elöl az igazgató, azután a főorvos, alorvos, ápolónők, voltak talán nyolcán is. Kaptam labdát, képeskönyvet, egy babát és főzőedényt, s enyém volt a karácsonyfa is! Az ünnep másodnapja újabb meglepetéssel szolgált: reggel az ápolónő egy csecsemőt tett az egyik üres ágyra. Egészen csöpp kislány volt, beszélni sem tudott, csak sírdogált gyönge hangocskáján, de többnyire aludt. A nap folyamán az ápolónő néhányszor megetette, kis kanállal valami folyadékot öntögetett a szájába, talán tejet vagy tejbegrízt, tisztába tette, s mindez kellemes változatosságot jelentett sivár magányomban. Délután csönd volt, aludt a baba, s aludtam én is, amikor valami szokatlan neszre riadtam, mintha valaki kapirgálna az ajtó üvegén. Apró termetű asszonyka állt a folyosón, s nézett merőn a baba ágyára. Én közeledtem, ő élénk kéz- és arcmozdulatokkal mindenféle érthetetlen jelzést küldött felém, én is mutogattam, hogy a baba alszik, ó ágaskodott, izgatottan hadonászva beszélt valamit. Akkor jött az ápolónő, karjánál fogva elvonszolta a kicsiny asszonyt. Láttáin, hogy igen erélyesen magyaráz neki, s a baba mamája lehorgasztott fejjel kullog mellette. Az én szobatársam jó betegnek bizonyult. Olykor az ujjait nézegette, máskor a mennyezetet, sírdogált egy sort, egyéb baj nem volt vele. Az ápolónő, látva nagy érdeklődésemet, másnap megengedte, hogy én etessem a beteget, kiskanállal, a pépszerű folyadékból, s a továbbiakban az ő tevékenysége csupán a baba testi ápolására szorítkozott. Most már gyakran a karomra vettem, sétáltam vele fel és alá, dúdolgattam neki, élő játékszer volt pici, fonnyadt, szelíd arcával. Délutánonként pedig, minden tilalom, ápolónői éberség ellenére, megjelent az üvegajtó mögött az idegen, fiatal nő. Halkan kocogott, ágaskodva suttogott, egész arca, teste, mozgásban volt. Velem jeleket váltott, én hevesen bólogattam; a baba jól van, alszik ... S mint a végzet, néhány pillanat múlva ott volt az ápolónő zord alakja, s a baba mamája riadtan menekült. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, azt hiszem, mindössze néhány nap, amikor egy reggel sehogy sem sikerült megetetnem a gyermeket. Egy tenyeres-talpas leányzó behozta a reggelinket, s máris viharzott tovább tálcájával, én meg a baba ágyának szélén ülve ügyesen, szakszerűen, ahogy az ápolónőtől tanultam, etetni kezdtem őt. Máskor oly engedelmesen megnyíló szája makacsul zárva volt, s a pépes folyadék lecsorgott kis kötött kabátkájára. Megkíséreltem szétfeszíteni a száját, s szóltam is hozzá, de a kicsi furcsán mozdulatlan volt. Az érkező ápolónőnek jelentettem:- Nem akarja kinyitni a száját, tessék nézni, akármit csinálok, nem eszik. Az ápolónő éppen csak egy pillantást vetett a kislányra, behívta egy társnőjét, suttogtak, majd jött az orvos is, s mindez különös volt, kissé félelmetes, valamint az is, hogy végül egy lepedőbe csavarva kivitték az én szobatársnömet. Ismét egyedül ténferegtem a szobában. Hevertem az ágyon, forgattam a képeskönyvet, labdáztam, s unatkoztam nagyon. Délutáni alvásomból valami iszonyú csattanás rezzente« fel. Kicsapódott az üvegajtó, s ezúttal először a szobába toppant az ismeretlen asszony.- Hol van! - követelte sikoltó hangon. Én ijedten hebegtem.- Nem tudom ... Reggel betették egy lepedőbe, és elvitték ... nem tudom ... Akkor már ordított és vonaglott egész testében, öklével a homlokát verdeste, iszonyat volt hallgatni. Az ágyat rázta, a falnak tántorodott, s kiáltozott szünet nélkül, éles, magas, nem emberi hangon. Nagy nehezen sikerült elvonszolni onnan, s még a lépcsőházból is hallatszottak távolodó sikolyai. Egy mámorítóan boldog reggelen közölték velem, hogy próbaidőre hazamegyek. Ha belázasodnék, visszahoznak a kórházba. Megkaptam a ruhámat, télikabátomat, de mint kiderült, karácsonyi ajándékaimat nem vihettem magammal, lévén azok telítve bacilussal. A portásfülkénél anyám várt. Bizónyára valami szeméremérzet gátol abban, hogy történetem élő szereplői iránt táplált szenvedélyes érzelmeimről beszéljek. De míg élek, emlékezetemben lesz anyám fekete ruhás alakja ott az ablak alatt, a térdig érő hóban, ahogy sóvárogva néz fel hozzánk, s az a pillanat ott, a portásfülkénél. A kezébe kapaszkodtam, s nem engedtem el hazáig, ó is vidám volt, titokzatos célzásokat ejtett el bizonyos reám váró meglepetésekre, s az én szívem alig volt képes befogadni ennyi boldogságot. Az ebédlőben vetett ágy várt, és idősebbik bátyám! ót gyógyultan elbocsátották már a kórházból, s én erről addig nem tudtam. Azután anya kinyitotta a gyerekszoba ajtaját, s láttam a mennyezetig érő karácsonyfát, alatta töméntelen játékot, érintetlenül, bátyám sem nyúlt a magáéhoz, mert anyám úgy kívánta, minden maradjon a helyén, míg valamennyien haza kerülünk. Betegségünk híre szokatlan bőkezűségre hangolta a rokonokat és ismerősöket. Ezen a napon mindenki elnéző volt velem, gyengéd és szives. Akkor már kissé kamaszodó, olykor
