Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-12-19 / 51-52. szám
i4 M K 0 K *4 H Ó H v 4/é.»d S Z 7 0 v 4 K • Ez most valóban olyan, mint amikor a hóhért akasztják. Ugyanazt teszem veled, amit te szoktál a riportalanyaiddal - faggatlak. Az újságolvasók szinte hetente találkozhatnak színészportréiddal az Új Szó hasábjain, a magyarországi Film, Színház. Muzsika és a Táncművészet közli beszámolóidat, interjúidat. Ami engem személyesen izgat ezekben az írásokban, az a színház iránti olthutatlan rajongásod, ami minden sorodon átsüt, függetlenül attól, kivel készült a beszélgetés; egy ismeretlen kezdővel, vagy a szakma közismert kiválóságával. Évek óta dolgozol a pályán, hogy lehet, hogy még mindig enynyire tudsz lelkesedni?- Már én is megkérdeztem magamtól, hogy mi ez? Felnőtt fejjel, jó pár interjúval a hátam mögött még mindig érzek egyfajta lámpalázat minden beszélgetés előtt. Ha tudom, hogy egy hónap múlva találkozom valakivel, akiről írni fogok, egy hónapig örülök ennek a találkozásnak. Olyan vagyok, mintha egy láthatatlan kulccsal felhúztak volna és csak akkor „járok le”, amikor már elkészült a beszélgetés. Én ennek tudatában vagyok, de már egy ideje nem zavar, sőt, azzal nyugtatom magam, hogy addig jó, amíg ezt érzem. Ami bennem munkál egy találkozást megelőzően, az öröm is, félelem is, izgalom, kíváncsiság > . . Sokszor elgondolkoztam azon is, hogy miért van ez? Hisz ezek az emberek számomra már nem idegenek, vagy ha azok is. biztosan sikerül úgy megoldani a helyzetet, hogy abból mindketten jó érzéssel kerüljünk ki. A riportalanyaimat általában úgy szoktam megválogatni, hogy vagy nagyon vonzanak, vagy nagyon taszítanak. Ha valaki közömbös számomra, azzal nem tudok mit kezdeni. • De én tudok olyan esetről is, amikor épp azért mondtál le egy interjúról, mert riportalanyod túlságosan taszított.- Anthony Perkinsre gondolsz, igaz? Igen, ilyen is volt. Perkinshez azért mentem el, mert hallatlanul vonzott. Egyszer láttam öt egy csodálatos filmben, a Phaedrában, ahol Hippolytost játszotta felejthetetlenül. Még mindig előttem van az arca, ahogy a megbokrosodott lovakat igyekszik megzabolázni. Gyönyörű volt. Amikor két éve megtudtam, hogy Pesten forgat, azt mondtam, hurrá, gyerünk. Azt hittem, azt a Perkinst látom viszont, akit megőriztem magamban a Phaedrából. A forgatás színhelyén, egy lakókocsiban teázgatott éppen, amikor bekopogtattam hozzá, hogy interjút kérjek tőle. „Természetesen - mondta -, de csak egy óra múlva, mert még el kell olvasnom néhány oldalt a forgatókönyvből.”. És amíg ezt mondta, már tudtam, hogy nem várom meg azt az egy órát. Ebből az emberből valami olyan különös, mondhatnám delejes negatív sugárzás áradt, hogy beleborzongtam, amikor a szemébe néztem. Később megtudtam, mi válthatta ki belőlem a leküzdhetetlen viszolygást. Akik vele együtt forgattak, elmondták, hogy Perkins évek óta a kábítószer rabja, dolgozni, forgatni is csak akkor tud, ha befecskendezte szokásos adagját. Nem tudom, akkor, amikor velem beszélt, kábítószer hatása alatt volt-e, csak azt tudom, hogy a hideg is kirazott tőle. Nem, mondtam, én ezzel az emberrel nem tudok kontaktust teremteni. • Márpedig egy „vérbeli újságíró" legyűri minden skrupulusát. ellenszenvét és megcsinálja a beszélgetést.- Én nem hogy interjút csinálni, de még kontaktust teremteni sem lettem volna vele képes. Márpedig hogyan vetkőzhet le egy ember lelkileg pőrére előttem, ha nincs meg ez a kontatkus? • Le kell vetkőznie előtted lelkileg? Ezt komolyan mondod? Pedig írásaidat ismerve tudom, hogy sosem intimpistáskodsz, nem vájkálsz riportalanyaid magánéletében.- Nem is. De ez már magában is egy rendkívül intim műfaj, amit csak félrevonulva. szinte elbújva lehet csinálni. Találkozol egy vadidegen emberrel és elkezded faggatni. A riportalany tulajdonképpen mindig kiszolgáltatott. Arra kell válaszolnia, amit kérdezek, olykor felvállalva saját gyarlóságát, esendőségét, hibáit is. Aznapi pillanatnyi egészségi, lelki- és kedélyállapota alapján készítek róla egy képet, ami pedig meglehet, holnap már nem is fog hasonlítani rá, mert akkor éppen más kedve lesz és egészen másképpen látja a világot. Ezért érzem gyakran úgy, hogy ebben az egészben van valami kegyetlen. • Volt már süket csönd közied és a riportalanyod között?- Hogyne, Vannak ilyen csöndek és szeretem is, ha vannak, mert olyankor érzem, hogy az elevenére tapintottam vagy olyasmit találtam kérdezni tőle, amit önmagának is nehéz megfogalmaznia. Az első nagy csönd akkor következik be a nagy sztároknál, amikor felkérem őket az interjúra. A sztárok rettenetesen szeretik magukat kéretni, nekik az a jó, ha én minél könyörgőbbre veszem a figurát, ha győzködöm őket, hogy ez mennyire fontos nekem. Amikor elkezdtem a pályát, még nagyon tudtam könyörögni, akkor éreztem is, hogy ezen nagyon sok múlik. Ma már egyre kevesebbet könyörgök, sőt, megengedem magamnak azt a luxust, hogy egyáltalán nem könyörgök. Minden beszélgetés egy újrakezdés, mert minden ember más, mindenkihez másképpen kell utat találni, de úgy kell megtalálni ezt az utat, hogy közben egy pillanatig se érezd, hogy feladod a saját egyéniségedet. Éveken át nem használtam magnót, mert úgy éreztem, hogy a beszélgetés veszít az intimitásából,, noha tudtam, hogy kényelmesebb. Egy idő múlva azonban úgy éreztem, fáraszt, hogy aktívan, ugrásra készen kell figyelnem a beszélgetést, miközben arra is ügyelnem kell. hogy minden rákerüljön a papírra. A magnó előnye, hogy van jó pár kazettám, amit bármikor meghallgathatok. Itt őrzöm Makay Margit, Gobbi Hilda hangját és másokét is. akik már elmentek. • Gyakran meghallgatod őket?- Tudod, mi az érdekes? Nem merem meghallgatni őket. De bármikor fel tudom idézni őket magamban és azt a gondolatukat, amit nekem adtak. Van néhány ember, akitől olyan szavakat, olyan félmondatokat kaptam, hogy úgy érzem, van mibe kapszkodnom a nehéz pillanatokban. Ilyen volt Dayka Margit, akivel nagyon-nagyon sokszor találkoztam, akivel másfél órán át álltam egyszer egy rettenetes hideg téli napon a zebrán, mert mindig valami olyat mondott, amibe nem lehetett belelépni. Nem szerette, ha jegyzeteltem, mindig azt hajtogatta, hogy a lényeg úgyis megmarad az ember emlékezetében. Milyen igaza volt! Emlékszem. ültünk az asztalnál a Művész Cukrászdában, s ha látta, hogy írni kezdek, megfogta a kezem. A lakásán nem volt hajlandó interjút adni: az munka, az nem odavaló. Vendégségbe lehetett hozzá menni, interjút csinálni nem. De ha ott voltál nála a lakásán, akkor kényeztetett, szeretett, kinálgatott. Imádott főzni, másokat etetni, borzasztóan vendég- és emberszerető volt. A szeretete, az maradt meg bennem. • Mondd, hogy vágsz bele egy interjúba? Kérdéseidből érezni, hogy renge-
