Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-12-12 / 50. szám
szülök azt mondták, még este fél kilenckor is hímzetek volna ... Hihetetlenül ügyesen csinálták, és amilyen boldogok voltak! — A szülök milyen szerepet kapnak az új kezdeményezésben? A hagyományos óvodában ugyanis sokuknak szinte fáj, hogy délután csak úgy „begyűjtik" a gyereküket, azt sem tudják, mi történt vele egész nap... — Nálunk ez kizárt dolog! Nagyon közvetlen kapcsolatban állunk a szülőkkel, mindig elmondjuk, aznap mit csináltunk. S azt is látjuk, ki foglalkozik otthon a gyerekével. — Másutt a nagycsoport iskolai előkészítő. Önök ezt nem csinálják? — Dehogynem. Mi minden feladatot megvalósítunk ugyanúgy, mint eddig, csak másképpen közelítjük meg az egészet. A különbség annyi, hogy nem félünk, hogy ártunk a gyereknek, ha betartjuk az előírásokat. Az volt ugyan a jelszó, hogy mindent a gyerek érdekében ... Hát most valóban ezt tesszük. A módszer alapja az állandó együttlét, a közvetlenség. Ami az időbeosztásban és a szervezésben változott, az az, hogy több időt adunk a reggeli játékra, mondjuk héttől kilencig, a gyerekek pedig folyamatosan kisebb csoportokban étkeznek az osztályban. — Hogyan ismerkedtek meg ezzel a módszerrel miért döntöttek úgy, hogy bevezetik? — Egy évvel ezelőtt volt a huszonöt éves érettségi találkozónk. Egyik volt osztálytársnőm, Hanok Mária, aki velem együtt végzett a Losonci Pedagógiai Szakközépiskolában, most Magyarországon, Salgótarjában tanít. A munkánkról is sokat beszélgettünk. Ők eljöttlek, mi elmentünk, láttuk, milyen jól csinálják. Az óvodai Nevelésben meg a hazai Predskolská vychova című szaklapban is olvastunk erről a módszerről, s úgy döntöttünk, mi is megpróbáljuk. A tanfelügyelő is segített nekünk ebben. — Az óvónő szempontjából ez milyen többletet jelent? — Sokkal igényesebb ez a munka! Korábban megesett az is, hogy mondjuk bejöttünk reggel, és azért volt időnk mindenre ... Most le sem ülhetek, minden pillanatom ki van számítva. Állandóan köztük vagyok, csak rájuk figyelek. De kárpótol az öröm, amit a szemükben látok, a mindennapi sikerélmény. — Ön szerint mi kellene ahhoz, hogy ezt más óvodában is bevezessék? — Most már csak az óvónőkön múlik... De attól tartok, nem fognak versengeni érte, hiszen voltaképpen sokkal több munkáról van szó. Ha én most elkezdek egy feladatot, nem biztos, hogy be tudom 4 fejezni. Nem kényszeríthetem őket, hogy figyeljenek; ha nem érdekli őket, abbahagyom. Úgy látom, az óvónők nem veszik szívesen az újat, inkább a megszokotthoz ragaszkodik az ember. Reméljük, azért nem egészen igy van. Persze, ha jól körülnézünk, általában nagyon kevés az útkeresési szándék. A magánóvodák tudnának csak változtatni ezen ? A Waldorf-módszer csak egy a sok közül, de csaknem évszázados hagyományai igazolják életképességét. Megtanulunk-e újra bízni a reformokban? HARASZTI ILDIKÓ
