Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-12-12 / 50. szám
Nemrég egyik olvasónk levelében arra kért, írjak végre valami szépről, szívderítőről is, lehangoló a sok pesszimista hangvételű cikk lapunkban. Elvégre — indokolta meg kérését —, itt a karácsony, a szeretet ünnepe, ideje lenne végre a szeretetről, a megértésről írni, amiből az olvasók is erőt meríthetnének. Elgondolkoztam a levelén és szívem mélyén tökéletesen igazat adtam olvasónknak. Valóban jó lenne valami derűsről, szépről imi, különösen most. karácsony táján. Tegyük félre személyes gondjainkat-bajainkat, ne foglalkozzunk örökké ... mivel is? Nos, azzal, ami van. Mert az korántsem szívderítő. Elég, ha csak a karácsonyi bevásárlásokra gondolunk! A rengeteg tülekedésre, sorbanállásra, a hiánycikkek hajszolására, az idegtépő erőfeszítésekre, hogy még elcsípjünk valamit abból, aminek a hírek szerint karácsony után felmegy az ára. A napilapok a lakbérek 200—400 százalékos emeléséről cikkeznek és az ember papirt, ceruzát vesz elő, hogy kiszámítsa, vajon mennyi marad a családnak, ha kifizeti majd a méregdrága lakbért. Karácsony után, persze, mert azért a kormány sem annyira ünneprontó, hogy a lakbérdrágítást karácsonyi ajándékként prezentálja az amúgy is ideges lakosságnak. No és, persze, a karácsony sem tart örökké. Jön az új év, új gondjaival, bajaival. Ünneprontó lennék? Tudom, hogy többen vannak azok, akik félve, mintsem örömmel néznek az új év elé. És mégis... Kellene valami szívderítő, éppen ezért. Olvasónknak küldött válaszlevelemben azt írtam, mondja meg, hol találok szívderítő témát, adja meg azoknak az embereknek a címét, akik konkrétan tettek valamit, hogy életünk, vagy akár csak szükebb környezetük élete szebb, szívderítőbb legyen, és én elmegyek utánuk, írok róluk, még ha Ágcsernyőre, vagy hazánk legtávolabbi zugába kéne is utaznom. Cinikus lennék? Pedig igazán szívesen írnék ilyen emberekről. Nemrég az egyik magyarországi lapban egy amerikai magyar kezdeményezéséről olvastam. A sok évtizedes távoliét után hazatért pszichológus optimista-klubok szervezésébe fogott, ahol az emberek megtanulnának örülni, békésen megoldani konfliktusaikat, magukat becsülni és elfogadni. Egy cseh lap arról tudósit, hogy egy amerikai pszichológusnő a Szovjetunióba utazott hasonló céllal, ő speciálisan a szovjet lányok, asszonyok számára szeretne hasonló klubokat létesíteni. Rengeteg a gyönyörű nő a Szovjetunióban — nyilatkozta —, csak rá kell ébreszteni őket, hogy tudatosítsák női mivoltukat, vonzBORONGÓS DERŰ erejüket. Kitűnő ötlet, gondoltam a cikk olvasása közben. Igen, nekünk is ilyen klubokra lenne szükségünk. Aztán megszólalt bennem a kétkedés kisördöge. A rádióban ugyanis azt hallottam, hogy a Szovjetunióban az élelmiszerellátás katasztrofális, lassan megközelíti azt a szintet, mint amilyen a háborús blokád alatt volt. Vajon mit segít a tudatosított női vonzerő a boltok üres polcai előtt, amikor a „női mivoltú" állampolgár azon töri a fejét, mit adjon este a családjának vacsorára? És a főállásból mellékállásba rohanó magyar FOTÓ: BORZI LÁSZLÓ állampolgárnak az önbecsülés és a lazító légzésgyakorlatok? Vajon segíthet-e nyomorúságos közép-kelet-európai viszonyaink között az, ami nyugaton olyan remekül bevált? Megint ünneprontó leszek, mert erre a kérésre nem tudok egyértelmű igennel felelni. Azért mégis akadnak közöttünk optimisták, akik csak úgy sugározzák a derűt és életkedvet. Kiapadhatatlan energiával teszik a dolgukat, nem panaszkodnak, örülnek a legapróbb eredménynek is, olyannak, ami a kívülálló számára talán nem is számít eredménynek. Találkoztam az utóbbi hónapokban ilyen emberekkel is, s ami bennük a leginkább elgondolkoztatott, az volt, hogy mindnyájan olyan körülmények között élnek és dolgoznak, ami mindennek nevezhető, csak irigylésreméltónak nem. Ilyen volt például az a pantomim művésznő, akit az elmúlt rendszer férjével együtt húsz évi hallgatásra kényszerített. Nem keseredett meg, most, hogy teheti, ott folytatja, ahol két évtizede abbahagyta. Gyerekeket tanít annyi energiával és kedvvel, annyi kedves humorral, hogy abból jutna elég húsz másnak is. Ilyen volt a szellemi fogyatékos gyerekekkel foglalkozó fiatal keramikus, aki a csodával határos módon élesztgeti növendékeiben a szépség, a harmónia iránti vágyat, tanítja meg őket festeni és agyaggal dolgozni. És az intézet igazgatója, akit nem kedvetlenit el az örökéletű, ostoba bürokrácia, és minden akadályt legyőzve teremt egyre emberibb létfeltételeket a természet mostohagyermekei számára. A fiatal szerzetes, aki mosolyával, nyugodt, halk szavaival tud derűt és megnyugvást teremteni mindenütt, ahol megjelenik. A pedagógusnö, aki összevont osztályokban tanít olyan eredménnyel, amelyet szerencsésebb feltételek kőzötl dolgozó kartársai is megirigyelhetnének. Ezekben az emberekben az a közös, hogy mindnyájan másokért dolgoz nak. „Meg kell tudni feledkeznünk önma gunkról, akkor minden sikerül" — ez válaszolta a pantomim művésznő fag gatózásomra, vajon hogyan bírja ide gekkel és energiával a rengeteg mun kát. Azt hiszem, ez a lényeg. Ezeknek a embereknek nem kell optimistaklubok ba menniük életkedvért, derűért. Talá ezt kellene tennünk nekünk, még-nerr optimistáknak is. hogy derűsebb legye az új év. nő 2
