Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-11-06 / 45. szám
ve nézegetném az olaszországi kirakatokat 7 Nem hiszem. Habár, ha jól meggon dolom, történt velem valami, ami miatt nem tudok enyhe irigykedés nélkül gondolni az olaszokra. Milánóban volt, a dóm mögött kezdődő és utcák hosszú során át folytatódó bolhapiacon, ahol a hazai gyakorlattól eltérően nem kell belépődíjat fizetni azért, hogy az ember nyugodtan nézelődjön, turkáljon a kirakott holmik között. Az egyik sátor rúdján lógó meggypiros pulóvert meglátni és megszeretni egy pillanat müve volt. A gyakorlott szemű árus, anélkül, hogy megszólaltam volna, már le is akasztotta és nyújtotta felém. — Nem, köszönöm, nem vehetem meg — szabadkoztam az ár hallatán, de ö már villámgyorsan fel is húzta rám és harsány hangon odaszólt a sátor körül nézelödökhöz: „Mit szólnak hozzá, ugye, olyan, mintha csak a kisasszonyra szabták volna?" Tényleg, remek, pompásan áll maganak — mondták többen is kedvesen. Aha, gondoltam, a családi maffia. Ideállít bámészkodónak álcázva pár embert, akiket azért fizet, hogy feldicsérjék az áruját. Engem ugyan nem ver át. .Szerintem az a rózsaszín jobban állna, próbálja fel azt is" — ajánlotta egy kövér hölgy No nézd csak, mondtam magamban, két pulóvert szeretnének rámsózni, csóró turistára, aki ezt az áhított egyet sem tudom megvenni. „Nem, a rózsaszínt nem tanácsolnám, ez a piros sokkal jobb" — szólt közbe egy fiatal nő. Pillanatok alatt élénk vita kerekedett, élénken gesztikulálva vadidegen férfiak és nők adtak hangot véleményüknek, miközben a majomszerüen fürge, cingár árus vitte a prímet. Hangerővel is ő győzte legjobban, egyre újabb érdeklődőket vonzva a sátra köré. Vagy heten győzködtek egyszerre, hogy vegyem meg a pulóvert, nem bánom meg, nagyon olcsó. Pirulva bevallottam, hogy nincs annyi pénzem Illetve lenne, de arra szükségem van, még öt napig Olaszországban maradok. „És mennyi pénze van összesen?" — kérdezte a testes hölgy olyan anyás hangon, hogy megmondtam „Ó ez bizony kevés, három napra is alig futja" — ingatta sajnálkozva a fejét, s a körülöttünk állók, mint egy antik kórus, részvevőén ismételgették: kevés, kevés. Sajnos, nálunk csak ennyit adnak a kiutazó turistáknak — magyaráztam. „Márpedig ezt a pulóvert meg kell vennie, igaz, Ernesto7" — fordult az anyás hölgy egy öregúrhoz, valószínűleg a férjéhez. „Persze, ilyen jutányos vételt bűn elszalasztani" — mondta az öregúr és utána a többiek is. „Hallja, ne legyen már olyan szörösszivü, ez egy szegény turista, adja neki olcsóbban" — harsogta az árus felé patrónusom „Ez az, adja olcsóbban” — hangzott mindenfelől. Az árus először a fejéhez, majd a szívéhez kapott, valóságos haldoklási jelenetet rögtönözve azoknak, akik, úgymond, tönkre akarják öt tenni. Mit öt, az egész családját, a kis bambinókkal együtt! Számok röpködtek a levegőben. A haldokló mindegyik ajánlatra fürgén replikázott, majd végül nagyot legyintve egy teátrális mozdulattal lerántotta rólam a pulóvert és a kezembe nyomta: „Vigye, a magáé!" Pártfogóim, akik egyharmadára alkudták le az árát, megtapsolták a produkciót: bravo, bravo! Az árus szivére szorított kézzel, hamiskás mosollyal jobbra-balra hajlongott, mint egy tenorista a jól sikerült nagyária után. A körülöttem állók a kezemet rázogatták, vidáman gratuláltak a jó vételhez. Az élménytől kissé szédelegve baktattam a standok között, amikor hol itt, hol ott rám szólt valaki: „Na, örül a pulóvernek? Meglátja, milyen jó lesz. Az volt ott a legszebb és remekül illik magának." Először nem is tudtam, kik ezek az emberek és honnan tudnak az én pulóvervételemről. Aztán felismertem őket. Ezek asszisztáltak ott a sátornál, nekik köszönhetem, hogy olyan olcsón vásárolhattam. Szó sem volt családi maffiáról; vásárlók, nézelődök voltak, akik úgy örültek az én pulóveremnek, mintha ök kapták volna ajándékba. Hát ezt az önzetlen, spontán segitőkészséget, ezt a más szerencséjének örülni tudást irigylem az olaszoktól. VOJTEK KATALIN nő 13
