Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-30 / 5. szám
pártszervezet, se a szakszervezet! A munkahelyen dolgozni kell, és nem politizálni! — A párt alapszervezete már feloszlott az üzemben? — Itt, az üzem területén a párt mint üzemi szervezet nem létezhet. A Nyilvánosság Fórum és a sztrájkbizottság viszont még működik, és működni is fog mindaddig, míg ki nem kristályosodik a politikai helyzet, és el nem dől a sorsunk. És persze az üzemé is, mert a jelenlegi felépítési struktúrával nem vagyunk megelégedve. Ahány szint van fölöttünk, annyi helyen dobnak még egy „lapáttal” a tervünkre, s annyi helyen szívják a nyereségünket. — Önnek, személy szerint, mi fájt a legjobban az elmúlt húsz évben? — Hát, nézze ... A mi szakmánknak elfogyott a becsülete. Egy igazi szakinak alamizsna, amit mi órabér fejében kapunk. Az utánképzés is teljesen lezüllött, az iparitanuló-iskolákban három szakma hibridjét „tanítják”, s a kikerülő fiatalok nem tudják, mire való a tolómérce. Én az utolsó húsz évemet arra teszem föl, hogy megtartsam öreg mesteremnek adott szavamat, s megmentsem az esztergályos szakma becsületét. Mert mindenhova mennek tölünk a fiatalok, sofőrnek, szakácsnak, csak itt nem maradnak. Olyan évünk is volt, hogy harminc-harmincötén is elmentek. Valami föllendülés itt csak akkor lesz elképzelhető, ha visszaadják a szakma becsületét, s nem az utcáról szedegetik össze a melósokat. — Milyen érzéseik voltak november 1 7-e előtt ? Gondoltak-e forradalomra ? — Parázs viták folytak már előtte is az öltözőkben. Féltünk, de éreztük, hogy sokáig ez már nem mehet. Itt nálunk a politika csinálta a gazdaságot! Építgették az elvtársak a homokvárakat, s ha valaki ki merte mondani az igazat, félreállitották. S aztán jött a forgószél, és szétfújta ... Csak éppen: szemünk, szánk teli lett homokkal... Fölállok, búcsúzkodom. Ketten-hárman bejönnek, körénk telepednek. A Mikinek ebből még baja lesz, mondják. Kiáll az emberekért, pedig nem érdemlik meg, széthúznak; maguk között morognak, de a gyűlésen már hallgatnak. Az egyik asszony elhúzza előlem a széket. Mérhetetlen keserűség csap ki a szeméből. Mert mi arra teremtődtünk, hogy dolgozzunk és megszakadjunk! A „fejesek" levegőnek néznek bennünket az udvaron, az utcán! Gyerekeink mindig az ócskább csokoládét kapják a Mikulás-napokon... — De hát az ország Önökkel van. Új kormány alakult... — Húsz év múlva az is olyan lesz, mint a régi. S legyint. Majd húsz év múlva én is megértem! f,folytatjuk) NAGYVENDÉGIÉVA „A mindenséggel mérd magad!” Csehszlovák állampolgárkénl II éve élek Romániában, pontosabban Erdélyben. Kolozsvárott. Magyartanárnő vagyok. Férjem, három gyermekem, sok-sok tanítványom, barátaink. Ismerőseink révén otthonra találtam, s honvágyat is alig éreztem, legfeljebb akkor, ha íróasztalom fölött újraolvastam Fülöp Sándor még soha ki nem nyomtatott ..sóhajtását”! Gyermekkorom udvarába, borban álló csodahegy alá. villásfarká levelek avarába, a Bodrogköz akácfás homlokára: liazakívánkozom. Romániai „külföldiségem” azt is lehetővé tette, hogy évente kétszer utazhassam szüléimhez. rokonaimhoz; gyermekeimnek azt, hogy évente látogathassák nagyszüleiket; férjem azonban minden próbálkozás ellenére is csak kétévenként egyszer hagyhatta el Romániát. Ezek a látogatások azonban inkább felzaklattak, mint megnyugtattak valamennyiünket. Be kellett látnunk. hogy „nincsen számunkra hely” egyetlen országban sem; megálmodott, de ki nem mondható gondolataink szabadságról, emberi méltóságról, egyenlőségről. magyar voltunkról egyelőre sehol nem kívánatosak. Sokan és sok helyütt megkérdezték az évek folyamán: nem gondolunk gyermekeink jövőjére? A mostani, forradalmak utáni „patetikus” időkben gőg nélkül leírható: túl kevés gyermekeinknek csak anynvit biztosítani, hogy „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!” — József Attila így fejezi be: „A mindenséggel mérd magad!” — ezt a többletet vágytuk és reméltük, de hogy hol és mikor valósítható meg. arról egyre bizonytalanabbá váltak elképzeléseink. 1989 nyarán csodaszámba menően mind az öten kaptunk vízumot, és autóstul kiengedtek bennünket Romániából. A tavasz folyamán ért zaklatások után kétségtelen volt a rejtett sugallat: nem kívánatos a visszatérésünk, autóstul maradjunk akár. az sem baj, csak országon kívül legyünk végre. Furcsa volt az a nyár: lebegtünk, habzsoltuk Magyarországot, a Bodrogközben végiglátogattunk minden emlékhelyet, végigolvastunk minden — Erdélyben tiltott — könyvet, folyóiratot. Próbáltunk feltöltődni mérhetetlenül sok öntudatol-erkölesi tartást adó energiával, hogy újra vissza tudjunk térni, és mosolyogva nyugtatni-biztalni barátainkat, akik — mint kiderült — mindnyájan lemondtak rólunk. Ne féljetek, itt vagyunk, gyermekeinket is visszahoztuk, s ők is tudják, amit mi mindnyájan: ki kell várni, fogcsikorítva bár. de ez az egyetlen értelmes útja a megmaradásnak. És megkezdődött a visszaszámlálás. Bár inkább csak öntudatunk legmélyén éreztük meg. mert a valóságban minden eddigi évhez mérten a legtöbbet éheztünk (a kenyér már szinte ehetetlen volt), fáztunk nagyon és kínzott a lelkifurdalás. vajon mégis becsapjuk magunkat. és tönkretesszük gyermekeink egészségét, bizalmát? S akkor a budapesti tévéműsorokból, rádióhírekből egyre bizonyosabbá vált: megmozdult a fold körülöttünk! November 17-től a Hviezda rádióadó jól fogható hangja két héten át bömbölt kolozsvári lakótelepi lakásunkban. Töredékét tudtam csak lefordítani családomnak abból a csodából, amelyet percről percre hallhattam, hol Prágából. hol Pozsonyból. És minden megelevenedett. diákéveim színhelyei Pozsonyban. Kassán most tele vannak emberekkel, mindenki boldog, ujjong és szereti egymást, hiszen már november 24-e van. és csak folyik a könnyem és körbeállnak a gyerekeim, a férjem: nekünk is mondj valamit, és aztán a barátaink (akik épp olyan lelkesek itt Kolozsvárott, csak titkolni kell) velünk együtt tanulják, hogy „Pod'te s nami!”. s azt mi szeretnénk innen oda kiáltani (Ha mernénk kiabálni), hogy „Sme hrdí na Vás!”. vagy legalább megtáviratozhatnánk. de nem merjük, és én szerelném felhívni a bukaresti csehszlovák követségen Dusán Déván konzult, de a telefonlehallgatás miatt neki sem merem elmondani, csak bennünk feszül továbbra is a büszkeség és öröm és boldogság, hogy csehek, szlovákok, magyarok ott már szabadok .. .. A boldogságot nem lehet csak belülről élni. Az iskolában, ahol tanítok, másnap reggel elmondom a román kollégáknak. hogy én már büszke vagyok országomra, honfitársaimra, vajon ők mikor lehelnek majd azok?! Lehorgasztott fejük láttán észbe kapok: nem ők az okai. vagy ha igen. akkor én is velük együtt.. . Honvágyat érzek, hatalmas, legyőzhetetlen honvágyat, hogy Pozsonyban, Kassán. Prágában legyek, kívánnám, hogy egész Románia népe mielőbb kézhez kaphassa ennek az egyedülálló „gyöngéd forradalomnak” a forgatókönyvét. amelyet szabadalmaztatni kellene világszerte (ahol még szükség van forradalmakra). Vajon minden ország érdeme szerint kapja forradalmait, s a kellékeket hozzá? Vagy inkább a forradalom keresi méltó szereplőit és kereteit? El lehet tűnődni rajta. Egy bizonyos: ami Romániában 1*589. december 22-én kezdődött románok. magyarok, németek, szerbek, zsidók. szlovákok és ki tudná felsorolni még hány nemzetiség számára, az már a KEGYELEM, amely szétárad. és szeretetek egyenlőséget, közös Európát hoz minden ember számára. KÁSA-MOLNÁR MAGDOLNA nő 7
