Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-11-07 / 46. szám
NŐ A Szlovák Nőszövetség KB hetilapja XXVIII. évfolyam Főszerkesztő: NÁDASKVNÉ ZÁCSEK ERZSÉBET Főszerkesztő-helyettes : GRENDEL ÁGOTA Megbízott szerkesztőségi titkár: BERTHA ÉVA Grafikai szerkesztő: ORDÓDY DÉNES Kiadja a Szlovák Nőszövetség KB Zivena kiadóvállalata, 812 64 Bratislava, Nálepkova 15 Szerkesztőség: 812 03 Bratislava, Leninovo námestie 12. Telefon — titkárság: 334 745 Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat Megrendelhető bármely postahivatalban vagy kézbesítőnél Előfizetési díj negyedévre 36,40 Kcs. Külföldi megrendelések: Posta Központi Sajtókiviteli és Behozatali Szolgálat PNS, Ústredná expedícia a dovoz tlace, 810 05 Bratislava, Gottwaldovo nám. 6. Magyarországon terjeszti a Magyar Posta, előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőnél és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) 1900 Budapest, XIII., Lehel út 10/a. Előfizetési díj: évi 180,— Ft Csekkszámlaszám MNB 215-96 162 A SÜTI 6/28 engedélyével. Nyomja a Vychodoslovenské tlaéiarne, z.p., 042 67 Kosice, Svermova 47. Indexszám: 49413 Kéziratokat és képeket nem őrzünk meg, és nem küldünk vissza! Címlapunkon: Ukrajna átalakulóban (írásunk a 3—4—5. oldalon) Prik/er László j'elvétcle nő 2 eves és annál is híresebb gasztrotudorok nYakra-főre citálják, gyomromnak, értsd, egészségemnek, mennyire fontos a halétel. Tanácsaikkal mintha lassú tűzön párolnának, puhítván sertéshússal, állati zsiradékokkal, tápszeres szárnyasokkal és tésztafélékkel méte/yezett gasztronómiai dogmatikámat. Ami nem is az enyém; kényszer szülte dogma, mert ugyebár, több a sertés, mint a marha, olcsóbb a liszt a húsnál, és juh meg borjú sincs elég, hogy a csigát, de ezt hagyjuk. Szóval mint a társadalom gasztronómiai vonatkozásban kényszerűen lojális gyermeke, ENNI KELL, puhulnék én, puhu/nék a lassú tűzön párolástól, kivált mikor elkap a félsz, hogy a konyhánkra oly jellemző bő állati zsiradék átsiettet a túlvilágra. Konyhailag elősegített pusztulásom előképétől szinte föllobban bennem a vágy, már-már sistereg, mint tüzes rost a véres hús alatt és gondolatban máris tálalom a sült pisztrángot fokhagymamártással, vagy a libazsíron párolt savanyú káposztával ízesített, tárkonyecettel bedörzsölt harcsát kevés gyömbérrel, vagy gyermekkorom egyik csemegéjét, a dióval töltött csukát. Ehhez jó másfél kilós csuka kelletik, zsemlye, citrom, dióbél, vaj, bors, majoránna, só, na meg tepsi és sütő. A többi étvágy dolga — volt annak idején, amikor a felboncolt csuka ikrája még sárgásrózsaszínben játszott, nem húzódott benne hasmánt egy zöldesszürke sávocska, a fenolbillog vagy minek nevezzem. Mert amikor megboldogult apám még horgászni járt a Dunára, a halnak, kérem tisztelettel, halszaga volt. Óh, vagy inkább: óch, azok az ötvenes évek, gondolhatnám morbidut, de nem gondolom komolyan; csak leírom; mert tény, hogy azokban az években a csukának, „a Duna és minden vizek urának" jobban ment a dolga. A víz, vagyis a háza tisztaságot illatozott. Nicsakf Most észlelem, léket kapott gondolatmenetem: nem ökológiai hanem gasztronomániákussággal kívántam e laphelyt kitölteni! Tehát vissza a halhoz! A kívánsághoz, miszerint ennék hatat Ha kapnék. HaI legfeljebb konzervá/tan vásárolható, zömmel háromféleképpen ízesítve: ecettel, olajjal, paradicsommal. Ennyi oszt legyen is elég, gondolhatja az ország fő hafügyise, s nem gondot harcsával, keszeggel, pontytyal, egészséggel, mégha minden áldott órában arra gondol is. Hogy a rákot már ne is említsem. Talán a csigát sem kellett volna fentebb, de mit tegyek? ínyenc lennék; ha tehetném. Bár a ponttyal, ne legyünk igazságtalanok, karácsony tájékán gondol. Zsíros, kihizlalt pontyokkal is, ami, az igazi szakács tudja, úgymond ujjhegyében van, kozmásított ostobaság. (De hát most nem erről írok! Önfegyelmet!) Arról írok, a minap úgy határoztam, halételt ennék. Meg hogy a kölykök is. És a párommal úgy döntöttünk — családi idill! — ezentúl hetente kétszer főételként halat eszünk. Szárnyaltam is a boltba, a halas boltba. Két hét alatt, utazó-mozgó ember lévén, hogy történelmi is legyek, a Koronázó Várostól Rákóczi városáig (a fejedelem neve pompás-paprikás halételt is fémjelez), tizenegy RYBA feliratú boltban jártam, ám halat, konyhai feldolgozásra alkalmas nyers halat — élőt fagyasztottat — sehol nem találtam. E mesevég után mondta kolléganőm: — Menj horgászni! Értettem. Hogyne értettem volna meg szinte miniszteri iróniáját; ha pedig sertéshúst kívánok, kondásnak, ha marhahúst gulyásnak, ha bárányhúst, akkor juhásznak szegődjek. Házépítés esetén tudjak téglát vetni, ácsolni; és szőni is megtanulhatnék, meg varrni, hogy ne legyen meztelen a fenekem, amit, ugyebár, a lenültetéssel kellene kezdenem. És buszsofőrködni is tudjak, mivelhogy busszal járok munkába... Szóval, lassú tűzön párolt a kolléganőm, s mikor forrpontra értem, lehűtött; ha lesz, vásároljak tíz kiló fagyasztott halat és zárjam mélyhűtőbe. Nem mondtam neki, ne tudja, végül is nő, minek tudná, szóval nem árultam el neki, hogy a jó halászléhez nem elég egyféle hal. Csupán azt fedtem fel, nincsen mélyhűtőnk, tudniillik nem adtam ötszáz korona csuszit hogy legyen (de hát most nem erről írok! önfegyelmet!), vagyis az is hiánycikk, miként a tőkehal. Holott a jövőszakértők szerint a jövő évezredben az emberi táplálkozásban a tengerek és az óceánok játsszák majd az egyik főszerepet! Most miért nem játsszák?ha egyszer a főfő gasztrofők azt mondják, hogy így jobb meg úgy. Ha egészségesebb ? He ? Hal legyek, ha értem. Tőkehal. Tán pénzkérdés, hogy mindenheti asztalunkról hiányzik a konyhai feldolgozásra alkalmas hal? Deviza ? Ja, kérem, akkor az más. Akkor azt javaslom, neves és annál is híresebb gasztrotudorainknak, ne ajánlják figyelmembe a halételeket; irritálnak vele. És azt még az ország fő halügyise is beláthatja, hogy nem jó, ha a nép észműködését irritálják. Ennyit. Magamnak pedig azt ajánlom, mielőbb pontot e ha/csevej végére! Hiszen jellegénél fogva úgysem hallhatja meg senki. Senki illetékes. Mert ki tudná — bel kér? külker? kicsoda-micsoda a főhalas? Meg aztán, nem akarok én szálkaként fönnakadni senki torkán, közel a Jógákhoz; csak hát vágyom, rossz ábrándozóként nagyon vágyom egy kis fenolmentes csukára tormával és gesztenyegombóccal. Ugyanis, csak a vak nem látja, itt van az ősz, a gesztenye időszaka, hej, hevített vajon párolni, tejben főzni; ugyan! ugyan... ennyire ellágyulni, máris könnyezem a finomra reszelt tormagyökértől, meg attól, amit kamasz koromban tanultam, miszerint a nemzet, a társadalom racionális észműködése, legyen ez bármily lapidáris meg kulináris meg szociális, meg minden, a gyomor függvénye. Úgy ám, És még valamit Gombát akár szárítódat hol vásárolhatnék ?
