Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-10-31 / 45. szám
KUCKÓ Mesét olvasó felnőtteknek Amikor túlságosan felnőtteknek érezzük magunkat, ridegek és józanok vagyunk, s akkor úgy hisszük, csakis a homályos gyermeki lélek legmélyén él valami ősi sóvárgás a mese után. De hunyjuk csak le a szemünket, v próbáljuk kívülről is megnézni magunkat. Menten látni fogjuk, mily szánabnasuk vagyunk. Esetlenek és útvesztettek a mindennapi civódásainkban. És akkor talán — ha még nem rontottuk el végleg az életünket —, bennünk is életre kél az ősi sóvárgás a mese után, egy jobb és tisztább élet után. S ha létrejön bennünk ez a varázslat, ha lerázzuk magunkról a számító kis morált: hajrá! Keljünk bátran útra, vágjunk neki a mesék országúíjának, s meglátjuk, mily könnyű lesz ez a vándorlás, mert ismét gyermekek leszünk. Tiszták és ártatlanok, amilyenek a felnőttek csak a mesében lehetnek. Csupán néhány pillanat az egész utazás, de megéri az idővesztést, mert elhisszük, hogy mindig mindent újrakezdhetünk. amíg csak élünk. _ . , * Szőke József A szúnyog és a szél A széllel minden élőlény jóban akar lenni, mert erős és hatalmas. A fák és a növények szüntelenül haj/onganak előtte, a virágok pedig kedvesen bólogatnak, táncolnak, ha a csintalan szél közéjük nyargal. Az állatok is kedvelik, tisztelik, s ha lehet kitérnek útjából. Örülnek, ha a szél a tűző napsütésben frissen lengedez, s a csípős fagyban elpihen. Egyedül a szúnyogok elégedetlenek a szélanyó viselkedésével. Egyszer be is panaszolták őt a természet legfőbb bírájánál, a Napnál. Az volt a panaszuk, hogy a szél minduntalan elfújja őket s könnyű, gyenge szárnyukon nem repülhetnek oda, ahová szeretnének. A Nap megidézte egyszer, kétszer, háromszor a pereskedőket a tárgyalásra. A gyors lábú szél mindig elsőnek érkezett a bíró elé, s ezért a gyönge szúnyogok már képtelenek voltak odarepülni, mert a szél minduntalan elfújta őket. A Nap várt, várt rájuk, de hiába. A szúnyogok soha nem jelentek meg a tárgyaláson. Nélkülük viszont nem dönthetett, így minden maradt a régiben. Ennek viszont az emberek és az állatok örülnek a legjobban, mert legalább akkor nem csípik őket a szúnyogok, amikor a szél fúj. A róka tudománya i Az erdő szélén állott egy szépséges körtefa. Őszre a levelei megsárgultak, aranysárgán tündököltek, és a gyümölcse is megérett, százszámra hullott a puha pázsitra. A róka és a sündisznó gondtalanul majszolta a mézédes gyümölcsöt, aztán békésen leheveredtek a fűbe, és a világ dolgairól beszélgettek. — Én sok mindenhez értek, nem félek a jövőtől — mondta öntelten a róka. — Ha kell, kutyahangon énekelek, átúszom a folyót, biztonságos lyukat kaparok a földbe, vagy döglöttnek tettetem magam, amikor a vadász kutyái rám rohannak. — Hozzád képest én nagyon tudatlan vagyok — jegyezte meg szerényen a süni — Ha a kutyák rám rontanak, félelmemben csak összegömbölyödöm, és a csupasz tüskéim mögé bújok. Miközben önfeledten beszélgettek, az erdőből csaholó, vicsorgó vadászebek rontottak elő, s rávetették magukat a gondtalan álmodozókra. A süni gyorsan gombóccá tekeredett, veszedelmes tüskéi mögé rejtette fejét, lábát a róka pedig menekülni próbált. De a vicsorgó ebek már közrekapták, tépték harapták. Ekkor a süni szólt a rókának, hogy tettesse magát döglöttnek, vagy kaparjon biztonságos lyukat. De a róka sokféle tudománya, ravaszsága most már mit sem ért. A kutyák leteperték, az erdőből elősiető vadászok pedig lelőtték. Közben a süni tüskéi mögött lapult, s remegett a fűben. A dühös kutyák hozzá is oda-odarontottak, vicsorogtak, prüszköltek, de a tüskéitől mindig visszariadtak. A vadászok pedig mosolyogva nézték, de nem bántották. Az okos kis kárász Élt a Dunában egy okos kis kárász. Már minden őse, az apja, az anyja is okos volt, és ezért sok száz éve zavartalanul éltek a nagy folyamban. Tudták, hogy mindenhonnan veszély leselkedik rájuk, ezért rendkívül óvatosan éltek, fölöslegesen nem ficánkoltak, nem lubickoltak. A kicsi kárász emlékezett szülei intelmeire, tudta, hogy az élet nem fenékig tejföl. Első dolga volt, hogy olyan odút építsen magának, amelybe rajta kívül nem bújhat be senki. Kicsi orrával egy álló évig böködte a partot, míg a megfelelő odút kivájta. Akkor aztán betelepedett az új lakba, és nem mozdult ki onnan, csak éjszaka, amikor a nagy ragadozó halak, halászó madarak mind alszanak, és a horgászok is lepihennek. Csakis holdvilágnál vadászott, fogott bogarat vetett néhány bukfencet, sétált egy kicsit, persze óvatosan, nappal pedig megbújt az odújában, és félénken reszketett. így élt talán száz évig, mert ő már a szüleinél is óvatosabb volt, nem futkosott a kárászlányok után nem nősült meg. Nem volt se rokona, se barátja, se ismerőse, nem járt hozzá senki. Úgy tűnt, örökké fog élni, soha bántódása nem éri. Egyszer azonban, mikor a Duna felett szépségesen tündökölt a nap, és a víz bágyasztóan meleg volt, a kicsi kárász elszunyókált. Álom közben hogyan hogyan nem, feje csendesen lassan kicsúszott az odújából. Éppen akkor arra úszott egy csuka, és hamm!, bekapta a kicsi kárászt Úgy halt meg szegény, hogy fel sem ébredt, és pusztulását se vette észre senki, mert nem volt se rokona, se barátja, se ismerőse. A csukának se maradt sokáig emlékezetében, mert a kicsi kárász nem volt különösebben ízletes falat. Pici volt, csontos, és túlságosan öreg. napraforgóvá változott lány Szőke József ■M 1 KroMMR! nő 16
