Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-10-31 / 45. szám
FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ A szelíd teremtés fellázad 5. A nézeteltérések azért kezdődtek közöttünk, mert ö egyszer csak fejébe vette, hogy az ügyfeleknek kifizetendő összeget maga állapítja meg, viszont a zálogtárgyakat jóval túlértékelte, s vagy kétszer arra vetemedett, hogy vitába szálljon velem. De én nem adtam be a derekamat. Ekkor bukkant fel az az özvegy kapitányné. Egy medaliont akart elzálogosítani, még boldogult férjétől kapta ajándékba, szóval kedves emléktárgy volt. Harminc rubelt adtam rá. Az asszony elpityeredett, bánatosan kért bennünket, hogy nagyon vigyázzunk a neki oly kedves holmira — hogyne, hogyne, nagyon fogunk vigyázni rá. Hát úgy öt nap múlva megint betoppant: a medaliont egy karkötőre akarta becserélni, amely még nyolc rubelt sem ért; én ezt a kívánságát természetesen nem voltam hajladnó teljesíteni. Ö azonban hizonyára megsejtett valamit a feleségem tekintetéből, elég az hozzá, hogy távollétemben újra eljött, feleségem pedig a karkötő ellenében oda is adta a nyakérmet. Én ezt még aznap megtudtam, és szóltam is róla a feleségemnek; barátságosan, de határozott és józan hangon beszéltem vele. Ő az ágy szélén ült, a padlóra nézett, és jobb lábával (szokása szerint) a szőnyeget bökdöste; ajka rosszindulatú mosolyra húzódott. Én tökéletesen nyugodtan, még a hangomat sem emelve föl, kijelentettem neki, hogy a pénz az enyém, hogy jogom van az életet a magam szemével nézni, és hogy mikor őt nőül kértem, semmit sem titkoltam előtte. Ő ekkor hirtelen felugrott, egész testében remegett, és — képzeljék — toporzékolni kezdett; ez már fenevad volt, dühöngő fenevad. Megdermedtem meghökkenésemben; ilyen dühkitörésre nem számítottam. De azért nem veszítettem el a fejem, még csak meg se mozdultam, hanem változatlanul nyugodt hangon közöltem vele elhatározásomat, hogy üzleti ügyeimmel többé nem szabad foglalkoznia. Ő az arcomba nevetett, és elment hazulról. A dolog úgy áll, hogy neki nem volt joga a lakásból távoznia. Még mátkaságunk idején abban állapodtunk meg, hogy nélkülem sehova sem megy. Estére visszajött; én egy szót se szóltam. Másnap, mindjárt reggel, megint eltávozott, harmadnap szintén. Ekkor bezártam az üzletet, és lementem a két nagynénihez, akikkel rögtön esküvőm után megszakította minden kapcsolatot — ők se jártak hozzánk, mi sem hozzájuk. Kiderült, hogy feleségem nem járt náluk. Kíváncsian végighallgattak, aztán leplezetlenül a szemembe nevettek. „Úgy kell magának!" —• mondták. Viselkedésük nem ért váratlanul. A fiatalabbik nagynéninek száz rubelt ígértem, huszonötöt előre kifizettem neki. Két nap múlva beállított hozzám. „Jefimovics hadnagy van a dologban — mondta —, az ön volt tiszttársa, akivel egyazon ezredben szolgáltak." Engem ez nagyon meglepett. Annak idején az ezredben ettől a Jefimovicstól kellett a legsúlyosabb sértéseket elszenvednem, és ez a szemtelen alak a múlt hónapban kétszer is bejött az üzletembe azzal az ürüggyel, hogy el akar zálogosítani valamit; emlékszem, akkor kuncogva társalogni kezdett a feleségemmel. Én tüstént odaléptem, és megmondtam neki, hogy tekintettel feszült viszonyunkra, többé ne merészkedjék belépni az üzletembe. Hanem ilyesmi eszembe se jutott volna; azt hittem, egyszerű ficsúros tolakodásról van szó. Most pedig a megvesztegetett nagynénitől azt kellett hallanom, hogy feleségem már találkát beszélt Jefimoviccsal, és hogy az egészet a két nagynéni régebbi ismerőse, az özvegy Julija Szamszonovna, egy ezredes özvegye rendezi. „Ahhoz jár most a maga felesége" — mondta befejezésül a nagynéni. Rövidre fogom a beszámolót. A dolog vagy háromszáz rubelembe került, viszont két nap alatt sikerült elintézned, hogy a szomszéd szoba kissé nyitva hagyott ajtaja mögül hallgathatom végig, miképp folyik le feleségem és Jefimovics első találkája. Hanem miközben erre vártam, megelőző este kettőnk között rövid, de számomra rendkívüli fontosságú beszélgetés zajlott le. Feleségem estefelé jött haza, leült az ágy szélére, megvetően nézett rám, cipője orrával a szőnyeget bökdöste. Én is ránéztem, s közben elgondolkoztam azon, hogy a legutóbbi hónap, helyesebben a legutóbbi két hét alatt a természete milyen feltűnően megváltozott, sőt, mondhatni, épp az ellenkezőjére fordult. Ez a fiatal nő egyszeriben indulatos, ellenségeskedő, harcias lett, és ha szemtelennek nem is mondhatom, de lelki egyensúlya mindenképpen megbillent — önnön vesztére tört. Tudatosan hívta ki maga ellen a sorsot. A természetében gyökerező szelídség azonban mérsékelte. Ha az ilyen nő fellázad — még ha túllépi is a határt —, nyilvánvaló, hogy csak gyötrődik, kínlódik, és hogy magától nem képes legyőzni a benne lakozó erényességet és szégyenérzést. Éppen ezért az ilyen nö néha olyan féktelenségekre ragadtatja magát, hogy az embernek szinte megáll az esze. Ezzel szemben a valóban festett, romlott lelkű nö mindig maga mellé állítja az embert, mert még legalávalóbb cselekedetei közepette is gondosan vigyáz a látszatra, az illendőségre, és ért hozzá, hogy megőrizze fölényét, sőt, mindenkitől tiszteletet követeljen. — Igaz, hogy kizárták az ezredéből gyávaság miatt, mert nem mert kiállni párbajra? — kérdezte felségem hirtelen, miközben a szeme villámot szólt. — Igaz; a tisztikar ítélete értelmében felszólítottak, hogy lépjek ki az ezredből, bár én már előzöen benyújtottam kérelmemet, hogy bocsássanak el. — Gyávasága miatt zárták ki? — Igen, az ítélet úgy szólt, hogy gyávaság miatt. De én nem gyávaságból, tértem ki a párbaj elöl, hanem azért, mert nem voltam hajlandó párbajra kihívni valakit, aki nem is sértett meg. Vegye tudomásul — tört ki belőlem a méltatlankodás —, hogy szembeszállni az ilyen zsarnokoskodással, és a szembeszállás összes következményét váltani és viselni sokkal nagyobb bátorságot követel, mint valakit párbajra hívni! Nem tudtam uralkodni magamon, és kimondtam ezt mintegy igazolásképpen; de neki éppen ez kellett, ez az én újabb megaláztatásom. Gonoszul elmosolyodott. — Hát az igaz-e, hogy azután három évig csatangolt Pétervár utcáin, akár valami csavargó koldulásból tengette életét, és biliárdasztalok alatt aludt ? — Aludtam én a Szénapiacon a Vjazemszkij-házban, a hajléktalanok menhelyén is. Igen, ez igaz; az ezredből való kizárásom után sok szégyent kellett elviselnom, és nagyon mélyre süllyedtem, de ez nem erkölcsi züllés volt, hiszen viselkedésemet elsőnek én magam gyűlöltem meg már akkor. Ez csak szellemem kimerültsége, akaraterőm hanyatlása, együttvéve pedig kétségbeejtő helyzetem következménye volt. De hát mindez már elmúlt ... ' — Ó, most már fontos személyiség lett: pénzember! — Természetesen a zálogházra célzott. De időközben visszanyertem önuralmamat. Láttam, hogy mohón vár számomra megalázó további felvilágosításokat, de ezzel nem szogáltam neki. Különben is — éppen jókor — csöngetett egy ügyfél, s átmentem az üzletbe. Már jóval később, egy óra múltán, feleségem hirtelen kapta magát és felöltözött, de távozóban megállt előttem, és azt kérkezte: — Miért nem szólt nekem erről esküvőnk előtt? Nem válaszoltam. Ő pedig elment. Másnap abban a bizonyos szobában ott álltam az ajtó mögött, és vártam, miképp fog eldőlni a sorsom ; zsebemben revolvert szorongattam. Feleségem — csinosan öltözve — az asztal mellett ült. Jefimovics pedig ellegette magát előtte, és affektált. És lám: az történt, amit gondoltam (becsületemre válik, hogy így eltaláltam), pontosan az történt, amit megsejtettem, amit előre megéreztem, bár akkor nem is voltam tudatában ennek az elöérzetnek. Nem tudom, elég érthetően fejezem-e ki magam. Ez történt: egy teljes órán át voltam tanúja egy párviadalnak, amelyet a legnemesebb, legtisztább lelkű nö vívott meg egy züllött ficsúrral, egy mézesmázos beszédű, ostoba ripökkel. Én csak ámuldoztam: vajon ez a naiv, ez a szűkszavú, ez a szelíd teremtés honnan tudja mindezt? A legszellemesebb nagyvilági vigjátékiró sem lett volna képes megírni ilyen nagyszerű jelenetet, amelyben az éles gúny, a kacagó ártatlanság s az erényesnek a bűnös iránti nemes felháborodása, szent megvetése ilyen meggyőzően jutott volna kifejezésre. Mennyi csillogás volt feleségem szavaiban, mennyi leleményesség odavetett, apró megjegyzéseiben, mennyi elmésség gyors feleleteiben, mennyi igazság a megállapításaiban, és egyúttal mennyi, szinte leányos egyszerűség és őszinteség egész magatartásában! Szemébe nevetett a férfinak, mikor az szerelmet vallott neki, leplezetlenül nevetett ajánlatain, kinevette minden mozdulatát. A tapasztalt szoknyavadász, nem számítva semmiféle ellenállásra, magabiztosan nő 14
