Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-10-31 / 45. szám
FÓRUM s7& Mi így csináljuk A kilencszáz lakosú Nagyabonyban (Veiké Blahovo) a Szlovák IMőszövetség helyi szervezetének kétszázegy tagja van. Miként sikerült ennyi lányt és asszonyt megnyerni a szervezetnek, mivel sikerült világunkban, amelyben egyre több érdektelenséget tapasztal az ember, megtartani őket? elsősorban erről szólt a szervezet elnöke, Horváth Márta, amikor tevékenységükről érdeklődtem. — Az előttünk járó nemzedéké, az ötven-, hatvanéveseké az érdem, akik megnyerték korosztályukat a közösségi munkának. Akkor még több lelkesedés, tenniakarás volt az emberekben, talán könnyebb is volt őket beszervezni. A sütő-főző- és varrótanfolyamok is vonzották őket, több kirándulást szerveztek, s ez akkor, amikor még nem nagyon volt alkalmuk utazgatni az asszonyoknak, sokat jelentett. Én úgy hallottam ezektől az idősebb asszonyoktól, hogy az egyik legjobban működő alapszervezet volt az övék a járásban. A későbbiek folyamán aztán éppen a jó hírnévnek köszönhetően csatlakoztak hozzájuk újabb tagok. Kis falu lévén, mindenki látta, hogy azért értelmes dolog az, amit a nőszövetségiek tesznek, hiszen a falunak, maguknak, a gyerekeiknek van haszna belőle, hát ők is kérték a felvételüket a tagság soraiba. Most főleg a SZISZ-tagok közül jelentkeznek közénk. Ennek nagyon-nagyon örülök, mert fiatalodik a szervezet. A fiatalokkal több közös rendezvényünk volt már, s néhányan ezek után jelentkeztek nálam tagnak. Természetesen, kétszázegy ember esetében nem mondható el, hogy mindenki egyformán tevékeny. Az igazság, hogy az egyik erre az akcióra jön, a másik arra, ahogy éppen érdeklődése, munkája vagy ideje engedi. De egyetlen olyan tagunk sincs, aki valamiben ne venne részt. Aztán arról beszélt, hogy milyen rendezvények fémjelzik mostanában a helyi szervezet tevékenységét. A tanfolyamokra most is szívesen jelentkeznek a lányok-aszszonyok, még tánc- és kötőtanfolyamot is szerveztek nekik. A kirándulásokon szintén szép számban vesznek részt. Nem kell őket nógatni akkor sem, ha a faluszépítésben vagy a vasgyűjtésben kell tüsténkedni. Amióta Edmár Mária a helyi nemzeti bizottság elnöke. Varga Tibor a titkára, sok mindennel gazdagodott a falu. Úgy mondják, nekik tényleg szívügyük a falu sorsa, fejlődése, s ez a lelkesedés átragadt az emberekre is, szívesen dolgoznak az új létesítmények építésén. A tenniakarásra a jövőben ugyancsak szükség lesz, mert a fejlesztést tovább kívánják folytatni. Mindig nagy sikere van a kézimunka-kiállításnak, amelynek legszebb darabjai Edmár Irén, Németh Emília, Menyhár Sarolta munkáját dicsérik. Még az író-olvasó találkozóknak is nagy sikerük van, s bár az utóbbi időben az olvasókör megszűnt, a nagyabonyi nők érdeklődnek a hazai magyar irodalom iránt. — Községünkben jó a kapcsolat a tömegszervezetek között. Mindannyian arra törekszünk, hogy a napi munka, a falusi ember mármár erő feletti küszködése mellé valami mást is adjunk. Kikapcsolódást, szórakozást vagy talán csak ajánlást arra, hogy néha ez is kell... — Terveik? — kérdeztem tőle. — Az utóbbi időben, bevallom, személyes ügyeim miatt kicsit ellaposodott a munkánk. Az előző időszak eredményei viszont azt mutatják, hogy érdemes szervezni, összefogni az asszonyokat, éppen ezért a jövőben színesebbé, sokrétűbbé akarom tenni alapszervezetünk tevékenységét. Már beszéltem a vezetőségi tagokkal, vannak jó ötletek, megvalósításra érdemes elképzeléseik, miért ne valósítsuk meg, ha őket, minket szolgálnak?! BENYÁK MÁRIA r -neveletlen... „Pistike, te nevelet/enr — hallom a játszótéren, miközben borsóké zik a hátam. Az anyuka saját pedagógiai képességeit minősíti, és Pistike nem érti. Hogyan is érthetné ? Neveletlen. Nem szép szó. Nem szívesen használom. ENégre mindenkit nevettek valahogy. A közömbösség és nemtörődömség is nevelés — bár negatív előjellel. A ..neveletlen" minősítés: a ..jól nevelt" ellentéte. Tehát valójában ..rosszul nevelt". Hogy is van ez? Valaha én is voltam kisdiák. Egy évig tanultam írni, olvasni, számolni. Az iskolába lépés számomra akkora élmény volt, hogy évek múltán is tisztán emlékezem az első hetek néhány mozzanatára. Az elsőben cicafarkat, barázdát, fecskét, hullámokat vagy éppen sziNát rajzoltunk. Nem tudtuk még. hogy ebből idővel betűk lesznek, azokból majd szavak, s hogy az írás. olvasás elsajátítása nélkül zárva maradna a tudás óriási birodalmának kapuja: mindenre éppen elég időnk volt — teljes tíz hónap, ami alatt megtörtént az egész életünket meghatározó csoda. Szótagoltunk, majd szótagokat folyamatosan összekötve olvastuk a „nagy könyv"-ből az első értelmes szavakat. Elsősként tanultuk meg azt is, hogyan köszönünk a tanító néninek, hogyan üd■ - ...- Tárcánk — Gyerekkoromban nagyon szerettem lakodalmaskodni. Nemcsak azért, hogy gyönyörködjem a menyasszony és násznép ‘ iinneplőruhájában, meg hogy táncolhassak. hanem főleg azért, hogy lakodalmi levest meg kovászos uborkát ehessek. Mert a lakodalmi leves, az valami fölséges! A meghívott családok egy-egy tyúkkal vág)’ kakassal járulnak hozzá az ünnepi lakomához. Az a jó, ha a tyúk öreg. mert bár kemény a húsa, pompás a levese, csak úgy gyöngyözik, ha megfőtt. Az öreg tyúkot könnyű kiválasztani. A kakas már elpártolt tőle, jobbára csak az ólban tollászkodik, ott könnyű megfogni. A leves után aztán jöhet a többi finom fogás. Én alig vártam, hogy a sült húsig jussunk, mert ahhoz nyáron, ősszel kovászos uborkái adnak. Nagynéném éppen a legmegfelelőbb időben ment férjhez, és szüleimmel én is élvezhettem a lakoma gyönyöreit. Esküvő után odaülhettünk az ünnepi vacsorához. Vacsora alatt az öreg Pepes hallgatókat húzott, például azt, hogy: — — „Kerek ez a zsemlye”, meg hogy: „Kecskebéka fiibnászott a fűzfára”. En a békával nemigen törődtem, mert lekötött a leves meg a kovászos uborka, no, meg az a jeles körülmény, hogy velem szemben egy nagyon szemrevaló kislány vözöljük az osztályba éppen belépő felnőttet. hogyan szólítsunk meg egy idegent. Ültünk hátratett kézzel, jelentkeztünk. ha a „köz" számára mondanivalónk volt és köszöntünk a takarító néninek. vagy a pedellus Lajos bácsinak. Néhány hete táborba utaztam. Ötven gyermek szállt föl nagy számolás közepette a gyorsvonat különkocsijába. Közel fél perces ismeretség után megszólított egy 8—9 éves forma kisfiú: ..Hé te. rakd föl a kofferem!" Fölraktam. gondoNán. a kisfiú még nem járt elsőbe. Eközben a mellettem álló tanító néni már türelmesen magyarázta, hogyan is kell megkérni valakit, ha éppen segítségre van szükségünk. Három héttel később, visszautazáskor a kisfiú már ismerte a varázsigét. Nem nehéz, mindnyájan ismerjük: KÉREM. till, aki szerencsémre, nem a kovászos uborka után kapkodott, mert akkor nem tetszett volna annyira, mint így. Alig vártam. hogy vége legyen a vacsorának, és felkérhessem láncolni. Szemlátomást szívesen tett eleget hívásomnak, csak intenem kellett, már jött is. Faluhelyen nem kellett nagy szertartás a felhíváshoz. Úgy vettem észre, nagyon könnyen mozog a csárdás ütemére (mert akkor az járta), és szívesen táncol velem. Közben megtudtam, hogy Rozikának hívják, decemberben lesz 10 éves, és hogy a mostani ruhája először van rajta. — Hát téged hogy hívnak? — Pistámik. — Jaj. az szép név. és hány éves vagy? — 13. most járok a második gimnáziumba. — Akkor te már nagy diák vagy — mondta, és rám csillogtatta szemeit. — Te szép kislány vagy. Rozika! — Tetszem neked? — Persze — vallottam be őszintén —, de én tetszem neked? Eáre ö erősen megszorította a kezemet, de a hangját nem lehetett hallani. Úgy vettem észre, mással nem ment táncolni, nekem csak egy intésembe kerüli, s máris együtt jártuk a csárdást. így ment ez hajnalig, amikor a „hajnalnő 6
