Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-10-24 / 44. szám
TÁJOLÓ KÖNYV A kikötő Antun Soljan kitűnő horvát író. Könyveiben leggyakrabban saját nemzedékének lázadásaival foglalkozik. A kikötő című regénye megrázó tiltakozás a technokrata, bürokratikus hatalmi gépezet ellen, amely könyörtelenül és abszurd módon pusztít el mindent maga körül, és akkor sem sikerül leállítani, amikor kiderül, hogy döntése elhibázott és esztelen volt. Mint a regény címe is jelzi, egy kikötő körül forog a cselekmény, illetve egy jövendőbeli kikötő körül, mert az építése csak most kezdődik. Murvica egy tengerparti kis falu. Sekély öblében tervezik a kikötő megépítését, a falu fölötti hegyekben ugyanis kőolajra bukkantak, s a nehezen megközelíthető vidéken a vízi szállítás tűnik a legésszerűbbnek. Az építkezés főmérnökévé Slobodan Despotot nevezik ki, aki azon tépelődik, csupán a véletlen műve lehet-e, hogy éppen ö legyen a vezető, akit erős szálak fűznek a vidékhez. Bár már régóta zágrábinak vallja magát, de Murvicában nőtt föl, apja megüresedett házát örökölte itt, s két nagynénje is a faluban lakik. Az építkezést el kell kezdeni. Először a falut kell kilakoltatni, a házakat lerombolni. Despot mérnöknek pedig felsőbb utasításra példaként kell elöljámia: apja házát tehát elsőként adja el, hogy lerombolhassák. Lassanként sikerül is az embereket meggyőzni, hogy a köz érdekében mondjanak le házukról, telkükről, s a számukra felépített tömbházba költözzenek. Amikor azonban a temetőre kerül sor, Slobodan megdöbben. Ö maga kezd lázadni a határozat ellen, s mivel a 16. századi kápolna is az építkezés útjában áll, új tervet dolgoz ki, megpróbálja legalább azt megmenteni a katasztrófától. Közben kiderül, hogy elfogyott a kőolaj a hegyekben, éppen csak annyi volt belőle, hogy a próbafúrások idején tartott. Már mindenki arról beszél, hogy az építkezést leállítják de utasítás még nem érkezett, így hát folytatják a munkát. A kápolna sem menekülhet a buldózerek elöl. A mérnök új terve talán még meg sem érkezett főnökeihez, a munkások viszont már rég parancsot kaptak a kápolna lerombolására. Végül, amikor a faluból már semmi sem marad, leállítják a kikötő építését. A mérnökök, munkások mind elmennek, máshová helyezik őket. Slobodan Despot egyedül marad a romhalmaz tetején. Mindent elvesztett: gyerekkora színhelyét, a feleségét, a munkájába vetett hitét, mindent. Az írónak azonban nem csak az a szándéka, hogy bemutasson egy embert, aki az olvasó szeme láttára megy tönkre. A mérnök tragédiájának okait mélyen boncolgatja. Néhány karrierista elhibázott döntése miatt egy egész falu tűnik el a föld színéről. S még nem lenne késő leállítani a rombolást, a tervezők mégsem másítják meg szándékaikat. Amikor pedig valóban kiderül, hogy a tervezés nem volt eléggé megfontolt, könnyen találnak maguk helyett felelősöket. Antun Soljan nálunk is megvásárolható könyvével elsősorban azt üzeni, hogy a tervezések során nemcsak a puszta számadatokat kell nézni, hanem számba kell venni az emberi lelkeket is. HALA ILONA FOLYÓIRAT Szovjet Irodalom A Szovjet Irodalom idei nyári számai ismérr szolgáltak meglepetéssel. Az augusztusi, szeptemberi és októberi számukban tették közzé Konsztantyin Szimonov, a népszerű szovjet-orosz író emlékiratait, „Nemzedékem szemével" címen. Szimonov e müvét élete végén, 1979-ben írta (pontosabban: diktálta), és a sztálinista korszakot igyekezett feltárni benne. A posztumusz mű a 80-as évek elején nem jelenhetett meg, egy évtized után adták ki a Szovjetunióban, s nagy visszhangot váltott ki. Az író korképet ad a sztálini időkből, tolla hegyére tűzi Sztálin alakját; igyekszik tárgyilagos, korrekt hangot megütni, bár ez nem mindig sikerül neki; néha kénytelen kibújni korrektsége mögül, főképp amikor arról ír, hogy Sztálin mily elismerően nyilatkozik egyik társuk művészetéről, akit rá egy évre kivégeznek. „Harminc év múltán is a hideg futkosott a hátamon" — írja erről. Vagy amikor egy megadott témáról drámát íratnak vele, melyet e memoárjában nyíltan megtagad: „Az Idegen árnyékot azonban szégyellem. És egyáltalán nem sajnálom magam akkori önkínzásaimért. Úgy kellett nekem." Késhegyen jártak valamenynyien. Az Élők és holtak regénytrilógiájában már fel-felvillantja Sztálin alakját, ábrázolásában már akkor is több a negatívum, mint a pozitívum, ebben, az életét összefoglaló müvében pedig kénytelen leleplezni végtelenül kizárólagos, kegyetlen politikáját. Megrendítve olvassuk, miként korrumpálta az írókat, mi módon irányította, szólt bele az irodalmi életbe. Zsdanov alakja is föl-fölbukban e mű lapjain, egyebek közt mint Sztálin akaratának végrehajtója. Legtragikusabb sorsa azonban Alekszandr Fagyejevnek van. Az ifjú gárda írója két tűz között vergődik. Sajnálatra méltó állapot. Szimonov véleménye szerint, Fagyejev egyensúlyozni próbált, sokat el is ért. sok ember életét megmentette, viszont sok. mindent (mindenkit?) cserben hagyott, tehetetlen volt a hatalommal szemben. Fő művét. Az ifjú gárdát átíratták vele. Mennyire nem „ízlett" ez neki. Szimonovnak pedig egyik kiváló kisregényével, A haza füstjével gyűlt meg a baja, Tyihonovnak a Jugoszláviai füzetek verseskötetével. (Azokról szóltunk, akik tulajdonképpen nem álltak szemben a sztálini politikával; viszont például Zoscsenkonak, Fegyinnek, Kaverinnak, akik túlélték a háborút, problémáik akadtak a sztálini és az azt követő rendszerrel. A memoár nem foglalkozik a későbbi évekkel. Szimonov a sztálini korszakról akart véleményt mondani. Nem ismert fel minden hibát, a totalitárius elnyomó módszert. Igaz, 1979-ben, a pangás éveiben, még a kor sem segítette az igazi feltáráshoz. Érdekes viszont, hogy Szimonov egész világosan látja Tito személyi kultuszát. Úgyis mondhatnám, jobban felismeri a személyi kultusz jegyeit idegen államban, mint saját országában. Egykorú jegyzeteihez fűzött kommentárjaiban érzékeljük Szimonov igazságos megítélését, legalábbis az egészséges törekvését az igazságos megítéléshez. Az emlékiratok a leleplezésen túl még egy érdekességet nyújtanak nekünk: betekintést az Író alkotóműhelyébe, életébe. Akik szeretik Szimonov regényeit, verseit, örömmel olvassák ezt a művét is, amely — reméljük — rövidesen könyvalakban is megjelenik. MÉSZÁROS KÁROLY KIÁLLÍTÁS Százötven év jegyében 1. Az idén világszerte megemlékeznek a fényképezés feltalálásának 150. évfordulójáról. E jubileum jegyében rendezték meg a prágai Julius Fucik Művelődési és Pihenőparkban a csehszlovák sajtófotó kiállítását, mely a fotóművészet e sajátos ágát bemutatva arról szándékszik meggyőzni a nézőt, hogy a publicisztikai — s részben a művészi — fotó az újságírás szerves része. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy az elmúlt évtizedek során a fotót — noha dokumentáló funkciója és ereje semmi mással nem helyettesíthető — Csehszlovákiában sokszor mostohagyerekként kezelték, s az újságírásban csupán (másod- vagy harmadrangú) kiegészítő (vagy hézagkítöltö) szerepet kapott. A csehszlovák újságírói fotó hagyományainak megteremtőit a tárlat történeti része mutatja be. Itt nemcsak emlékezetes, kordokumentum értékű felvételekkel ismerkedhet meg a látogató, hanem azokkal a módszerekkel is, ahogyan a fényképet felhasználták az egyes társadalmi-politikai korszakokban (pl. korabeli sajtótermékek, címoldalak, ma is figyelemre méltó grafikai megoldások stb. révén). A periodikumok a legrégibb időktől napjainkig láthatók a tárlaton. Bennük olyan neves fotósok alkotásaival mint pl. Karol Kállay, Milos Novotny, Václav Chochola és mások. (Képünkön Vladimír Lammer Cseh parasztja.) A kiállításnak az Időszerűség, Riport, Műfaj, Kultúra és Sport címkéjű része a Csehszlovák Újságírószövetség tagjainak fotóit vonultatja fel. Miért csak a tagokéit? — kérdezhetné bárki. A nem-tagok tevékenysége falán nem szerves része újságírásunknak? (Vagy tán csak azért, mert a kiállítást a Cseh és a Szlovák Újságirószövetség fotóriporterklubjai rendezték?) Tanulságos a tárlat Oldalnézetben (profily) című része is ..., de az ipart s a benne dolgozókat ábrázoló fotókon is érdemes elgondolkozni. Kik láthatók rajtuk elsősorban? Mosolygó kohászok, bányászok, boldog kisdiákok, elégedett földművesek .. . Mi hiányzott az október 8-án zárult tárlatról? „A szokványos és az ismételgetett témák attraktívabb és jóval elemzőbb feldolgozása, és az új témák, amelyeket még nem szoktunk meg újságaink hasábjain." Csak egyetéthetek Petr Balajka és Martin Hruska megállapításával, akik a Rudé Právo szeptember 23-ai számában — Milyen az újságfotográfia? címmel — kitűnő terjedelmes elemzést írt a kiállításról, jóval kritikusabban, mint én. 2. Úgyszintén a fotóvilág jegyében fogant az a — prágai Magyar Kulturális Központban megrendezett — tárlat, mely a mai magyar fotóművészeiből ad ízelítőt. A kiállítás különlegessége, hogy sajátos optikával és fénytörésben láttatja tárgyát — ugyanis a kiállított fényképanyagot az amszterdami Canon Galéria munkatársai válogatták egy esedékes hollandiai bemutató számára. Az érdeklődők a magyar fényképészet két ágának — a riportfotónak és a művészi fotónak néhány tucat alkotásával ismerkedhetnek meg a — célzatosan — nem nemzeti jellegű tárlaton, mely október 15-ig volt megtekinthető. A témagazdagságával és tág nézőszögével lenyűgöző bemutatón olyan mesterek művei sorakoznak egymás mellett, mint többek között Moholy-Nagy, Kertész A., Kerekes G., Nagy A, Soós G., Barta Z., Tímár P. és mások. 3. Végül megemlítjük, hogy szeptember 2A—26. között Prágában nemzetközi fényképészeti szimpóziumra is sor került. A Fotoforum '89 című nagyszabású rendezvényen 15 ország szakemberei és művészei tartottak — érdekes és színvonalas — előadásokat, szemináriumokat. KÖVESDI JÁNOS nő 18
