Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-10-24 / 44. szám
FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ £7 4. Tervek, tervek, egyre csak tervek Melyikünk kezdte el? Egyikünk sem. Magától alakult így, az első pillanattól kezdve. Említettem már, hogy szigorú voltam akkor is, amikor hazavittem magamhoz, új otthonába, de ezen a magatartásomon mindjárt az első percben enyhítettem. Még mint menyasszonynak megmagyaráztam neki: az ö dolga lesz a zálogtárgyakat átvenni, s az értük járó pénzt kifizetni — és ö akkor egy szóval se tiltakozott (ezt tessék jól megjegyezni!), sőt amikor sor került rá, buzgó igyekezettel látta el feladatát. Lakásomban természetesen minden, a berendezés is, változatlan maradt. Lakásunk két szobából állt; az egyik tágas helyiség, elkülönített részében az üzlet; a másik szintén tágas szoba lett a közös lakó- és hálószobánk. Bútorzatom nagyon szegényes volt, annál még a nagynénik bútorai is tetszetősebb látványt nyújtottak. Ikonszekrényem az örökméccsel az első szobában, tehát az üzlettel egyazon helyiségben állt, a másikban volt a szekrényem, benne néhány könyv meg egy kis láda — a kulcsokat mindig magamnál tartottam —, továbbá az ágy, az asztalok és székek. Már az esküvő előtt megmondtam, hogy ellátásra, vagyis az én és feleségem élelmezésére — meg Lukerjáéra, akit elcsaltam a nagynéniktől — napi egy rubelt adok, többet nem. „Nekem három év alatt harmincezer rubelt kell szereznem, s ezt a pénzt csupán szigoré takarékossággal lehet összegyűjteni" — mondogattam neki. Ő most sem tett ellenvetést, de én a napi egy rubelt magamtól megtoldottam harminc kopejkával. így volt ez a színházzal is. Már az esküvő előtt megmondtam neki, hogy színházba nem fogunk járni, de aztán úgy határoztam, hogy havonként egyszer mégis elmegyünk, mégpedig elég drága helyre, földszinti zsöllyére szóló jegyekkel. Voltunk is háromszor, megnéztük a Hajsza a boldogság után-t és az Éneklő madarak at (de nem ez a lényeg, jaj, nem ez a lényeg!). Odamenet is hallgattunk, visszajövet is hallgattunk. Miért, miért is tökéltük el magunkat mindjárt kezdetben, hogy hallgatni fogunk? Hiszen eleinte nem volt közöttünk nézeteltérés, mégis, már akkor hallgattunk. Akkoriban, emlékszem, ő titokban néha rám pillantott; én ezt észrevettem, és még állhatatosabban hallgattam. Igaz, hogy a hallgatásban én voltam kettőnk közül a következetesebb. Ő egyszer-kétszer heves kitörésre ragadtatta magát: nyakamba borult, átölelt. Minthogy azonban ezek beteges, hisztériás kitörések voltak, nekem pedig a teljes, igazi boldogság kellett, no meg az, hogy ö tiszteljen-becsüljön, hát közeledését hidegen fogadtam. És igazam volt: az ilyen kitöréseket követő napon mindig összevesztünk. Helyesebben, nem is vesztünk össze, csak még mélyebben hallgattunk, és — és az ő arca egyre kihívóbb lett. Ez ^lázadás” volt és „függetlenségre törekvés", csakhogy ő nem értett az efféléhez. Igen, ez a szelíd arc egyre kihívóbb és kihívóbb kifejezést öltött. Elhiszik-e, hogy kezdett undorodni tőlem? Jól tudom, hiszen tapasztaltam. Hogy az említett hisztériás rohamok a lelkében dúló vihar megnyilvánulásai voltak, az kétségtelen. Mert például miképp lehetséges, hogy öt, akinek a nagynénikéknél padlót kellett súrolnia, és olyan piszokban, olyan nincstelenségben tengődnie, egyszerre felháborította a szegénységünk?! Pedig nem is szegénység volt az, csak takarékosság, sőt bizonyos dolgokban egyenest fényűzés, például a fehérnemű és tisztaság tekintetében. Én régebben is mindig azt hittem, hogy a feleségnek csak kellemes lehet, ha a férje tisztaságszerető. Egyébként ö nem is a szegénység, hanem az én fukarságnak tetsző takarékosságom miatt lázongott. „Céljai vannak, és meg akarja mutatni, milyen állhatatos és szilárd jellemű." A színházról hirtelen ö maga mondott le. Alig észrevehető mosolya egyre gúnyosabbá vált, én pedig egyre konokabbul hallgatam, mindig hallgattam. Csak nem fogok tán mentegetőzni? Az egészben a zálogház volt a lényeg. Már bocsássanak meg: jól tudtam, hogy egy nőnek, mégpedig egy tizenhat éves nőnek feltétlenül, mindenben alkalmazkodnia kell a férjéhez. Hiszen a nőben nincs józan ész, ez — ez axióma, az én szememben ez még most is axióma, még most is! Mert mi az, ami ott, a nappaliban az asztalon fekszik : az igazság; igazság, ezen még maga Mill sem változtathat! A szerető asszony, ó, a szerető asszony a szeretett lénynek még a hibáit is, a bűneit is imádja. Maga a férfi sem tud saját gonoszságaira olyan mentséget találni, amilyeneket a szerető asszony eszel ki számára. Ez nagyleküség, de nem az észből fakadó. A nőket mindig az ész hiánya vitte pusztulásba. És mi az ott, az asztalon, amire önök mutogatnak, kérdem én ismételten, az talán a józan ész? Ó, ó! Hallgassanak tovább: Én akkoriban meg voltam győződve, hogy ő szeret engem. Hiszen a nyakamba borult. Tehát szeretett, helyesebben mondva: akart szeretni. Igen, igen: szeretett volna szeretni, igyekezett szeretni. Hanem a dolog úgy áll, hogy bennem nem is voltak olyan hibáké amelyekre neki mentséget kellett volna keresnie számomra. Erre önök azt mondják: zálogos! Mindenki ezt mondja. De hát kicsoda-micsoda az a zálogos, miféle szerzet? Talán mégiscsak volt valami oka, hogy a világ legnemesebb lelkű embere zálogossá lett? Tudják, uraim, vannak olyan gondolatok ... vagyis vannak gondolatok, amelyeket ha kimondunk, szörnyű ostobaságnak tetszenek. Az ember valósággal szégyenkezik miattuk. De vajon miért? Semmiért. Azért, mert szemét emberek vagyunk valamennyien, és nem bírjuk elviselni az igazságot... vagy mit tudom én. Az előbb azt mondtam, hogy „a legnemesebb lelkű ember" vagyok. Ez így nevetségesen hangzik, pedig igaz. Valódi, színtiszta igazság! A legtisztább igazság! Igen, nekem akkor jogom volt ahhoz, hogy anyagi függetlenséget biztosítsak magamnak és megnyissam ezt a zálogházat. „Ti, mármint ti, emberek, kitaszítottatok magatok közül, megvető hallgatással száműztetek körötökből. Hozzátok való szenvedélyes iparkodásomra azzal válaszoltatok, hogy egész életemre megbántottatok. Nekem tehát jogom volt ahhoz, hogy fallal kerítsem el magam tőletek, jogom van, hogy ezt a harmincezer rubelt összegyüjtsem, egy kis birtokot vásároljak, és ott éljem le hátralevő éveimet, valahol a Krímben, a déli parton, hegyek és szőlők között, légióként pedig távol tőletek mindnyájatoktól, de anélkül, hogy haragudnám rátok, a telkemet betöltő eszményért rajongva, szeretett feleségem oldalán — s ha Isten úgy akarja, gyermekeim körében —, és igyekezve a szomszéd telepesek segítségére lenni." Az természetesen jó, hogy most minderről beszámolok magamnak, de, ugye, ostobaság lett volna, ha mindjárt kezdetben ugyanezt fennhangon elmondom a feleségemnek is. Ostobaság lett volna bizony, éppen ezért hallgattam, ezért voltam mindig szótlan. Hát talán megértett volna engem? Tizenhat éves fővel, az ifjúkor kezdetén? Hogy is érthette volna meg az indokaimat, mentségeimet, szenvedéseimet? Egyenes lelkű és igazságszerető volt ugyan, de minden élettapasztalat híján; talmi meggyőződések hevítették, és az „aranyszívűek" vakságával élt... ebben pedig a zálogház játszotta a főszerepet, semmi más. De hát talán tisztességtelen módon űztem a mesterségemet? Talán nem látta tulajdon szemével, hogy mindig becsületesen jártam el? Hogy soha senkitől sem követeltem a megengedettnél többet?! Ó, milyen szörnyű az igazság e földön! Ez az elbűbölö fiatal nö, ez a földre szállt angyal, ez a szelíd teremtés — zsarnok volt, lelkem elviselhetetlen zsarnoka és kínzója! Hiszen magam ellen vétenék, ha hallgatnék erről! Azt hiszik, nem szerettem őt? Ki állíthatja, hogy nem szerettem? Látják, ez éppen a képtelenség, ez a sors és a természet gonosz iróniája! Elátkozottak vagyunk, mi, elátkozott az emberek élete általában (de az enyém különösen!). Most már tudom, hogy valamiben tévedtem. Hogy valami nem úgy történt, ahogyan várható volt, s ahogyan reméltem. Hisz minden oly világos volt, tervem olyan világos volt, mint a nap: „Szigorúnak, büszkének lenni, semmiféle erkölcsi vigaszra nem szorulva, némán szenvedni." Úgy is lett, ehhez tartottam magamat, mindenben ehhez tartottam magamat! „Később majd maga is belátja, milyen hősiességet követelt részemről ez a magatartás — mert egyelőre nem tudja méltányolni, észre se igen veszi —, hanem mikor majd megérti, tízszeresen fog becsülni érte, a porba hullva, kezét könyörgön összekulcsolva fog felnézni rám." Ez volt a tervem. De úgy látszik, valamiről megfeledkeztem, vagy szem elől tévesztettem valamit. Hiába, nyilván roszszul intéztem egy s mást. No de elég ebből, elég. És most kitől kérjek bocsánatot? Ha vége mindennek, hát vége. Bátrabban, ember, bátrabban, büszkén! Nem te vagy a bűnös! Én bizony ki merem mondani úgy, ahogy van, nem félek szembenézni az igazsággal: ő a bűnös, igen, csakis ö!... (folytatjuk) nö 14
