Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-09-05 / 37. szám

változtatni, az üzemeket kerestem meg. így jutottam ide, teljesen véletlenül. Azóta tu­dom, kimondottan nőnek való hely ez. A grafikusunk megrajzolja a kliséket, amelye­ket mi rányomatunk azokra az árukra, ame­lyeket megrendelőink ide behoznak. Elsősor­ban a vállalatoknak dolgozunk, de jöhetnek ide magánemberek is, mert mi még a legap­róbb megrendelést, a legigényesebb árut is elvállaljuk. Nagyon jó érzés számomra, ha valahol meglátom azokat a feliratokat, jelzé­seket, amelyeket mi nyomtatunk. Komolyan mondom, még a szívem is hevesebben do­bog — mondta nagy lelkesedéssel Pálffy Edit. — Sőt, ha valakinek sürgősen szüksége van valamire, akár szombaton is bejövünk — folytatta Pápai Erika. — Nemegyszer megtörtént már, hogy ráhúztunk, túlóráz­tunk. Szerencsénk, hogy mindkettőnket ér­dekel ez a tevékenység. Az meg külön szívügyünk, hogy a szép, pontos munka legyen a reklámunk, mert mi még ott tar­tunk, hogy el kell ismertetni magunkat. Ez pedig a mai világban, amikor közület és egyén egyaránt megnézi, mire adja ki a pénzét, nem is olyan könnyű. Most különö­sen nagy lendületet adott munkakedvünk­nek, hogy állami vállalat leszünk, önálló elszámolási rendszerrel. Érdemes lesz töb­bet dolgozni, mert közvetlenül érdekeltek leszünk a forgalomban, többet is keresünk majd. — Örvendetes, hogy az asszonyok is szolgálatkészek, öröm velük együtt dolgoz­ni. Megértés, egyetértés van közöttünk, így bátran vállaljuk az önálló elszámolási rend­szerre való áttérést — szólt közbe Bodó László. Munkafeltételeik jók, gépeik, berendezé­seik megfelelőek, s a festékellátásban sin­csenek bajok. Eddig havonta 10 000 korona értékű teljesítményt kellett felmutatniuk ah­hoz, hogy a fizetésüket megkapják. A jövő­től sokat várnak. Igazi gazdái akarnak lenni üzemüknek. S nagyon remélik, hogy jó hírü­ket az egész járásba, sőt azon túlra is „elviszi" a rengeteg oklevél, emléktárgy, trikó, amelyekre ök nyomtatják a feliratot. R M Ha rajtam múlna, bizony én a leendő bolti eladólányokat Juhász Pálnéhoz, a Nagykürtösi (Velky Krtis) Fogyasztási Szövetkezei lukanvényei (Nenince) textil-és iparcikkboltjának vezetőjéhez külde­­ném néhány hetes szakmai gyakorlatra. S ezt nemcsak a kereskedelemben töltött több mint három évtizedes tapasztalata­ival, hanem dicséretes emberi erényeivel is indokolnám. Ennek bizonyítására egv rö­vid részletet idézek beszélgetésünkből: — Nemrégen árurendelésen voltam. Fiatal boltvezető kolléganőm panaszkod­va újságolta, hogy alaposan lekapta tíz körméről a munkáját hanyagul végző beosztottját, a fiatal, még pályakezdőnek számító eladólányt. Óva intettem öt az efféle magatartástól. Mondtam neki, hogy én már kereken húsz éve vagyok Jönöknő, s ennyi idő alatt legalább húsz eladólány fordult meg a kezem alatt, és ök a megmondhatói, hogy soha, egyetlen egy­szer sem veszekedtem velük. Türelemmel, szeretettel magyaráztam el nekik, mit hogyan csináljanak, mire ügyeljenek a boltban. Juhász Pálné, vagy ahogy a vásárlók hívják. Marika, rátermettségéről, kedves­ségéről nemcsak a feletteseitől hallottam, nekem is módomban állt néhányszor ta­pasztalni. Több alkalommal megfordul­tam ebben a meglehetősen szűk. ezért zsúfolt boltban. Szóvá tettem neki, hogy ilyen mostoha munkafeltételek között művészet évről évre teljesíteni, mi több, túlszárnyalni az előirányzott kiskereske­delmi forgalom tervét. Van ennek valami titka ? — Nincs — mosolyodik el Juhász Pál­né. — Egyszerűen az van a dologban, hogy négytagú ezüstfokozatú szocialista brigádunkban mindenki tudja, hogy az állam tulajdonát kezeljük, és felelősek vagyunk érte. Pontosan járunk árurende­lésre, kellőképpen odafigyelünk az átvett árura, nehogy kár érje fogyasztási szövet­kezetünket. Az eladásnál pedig a tisztes­séget, a kedves és udvarias kiszolgálást tartjuk a legfontosabb követelménynek. S ebben jó segítőtársakra találtam Híves Imrében, aki a helyettesem, de Tóth Jó­zsef né és Krivánszky Béláné eladónökben is. A munkafeltételeken nem tudunk vál­toztatni. csak abban reménykedhetünk. t hogy a tervbe vett üzletközpontot a közel­jövőben felépítik községünkben. — Mi a helyzet az áruellátással ? A mély sóhajt követő ironikus mosoly a boltvezető arcán arról árulkodik, a kér­déssel inkább a gyártókat kellene megke­resni. — A runk éppen van, csak nem mindig az, amit keresnek az emberek. Ez az akadozó ellátás arra kényszeríti a vásár­lókat. hogy a keresett cikkért többször is befáradjanak az üzletbe. Nekünk is jobb volna, ha midjárt tudnánk teljesíteni a kérésüket. Ám mindezek ellenére is az idei első félévben 2 millió körüli forgal­mat bonyolítottunk le — mondja Juhász Pálné, aki magas ágazati kitüntetések viselője, míg idén májusban az a megtisz­­telés érte, hogy nevét bejegyezték a járás legjobb dolgozóinak könyvébe, és fényké­pe a legjobb dolgozók galériájában látha­tó. Kép és szöveg: BOOZSÁR GYULA Mindennapi kenyerünk Megunhatatlan és nélkülözhetetlen napi táp­lálékunkra, a kenyérre, kevés kivételtől elte­kintve szinte mindenhol panaszkodnak. Csak ott nem, ahol megszervezték a régi, otthoni izeket varázsló kispékségeket. Néhány évvel ezelőtt Nagykaposon (Vefké Kapusany) is olyan kenyeret vásárolhattunk, amely veteke­dett anyáink hajnali sütésű. mesébe illő ke­rek cipóival, ízes veknijeivel. Amikor ezt fel­említettem a Jednota fogyasztási szövetke­zet 13-194-es számú kenyérüzlete vezetőjé­nek, Hajtó Máriának, rögtön tiltakozott: — Romlott a minőség, igaz, még mindig jobb a mi kenyerünk, mint a tőketerebesi (Trebisov). Amikor onnan jön a szállítmány, bizony rám szárad, szinte szégyellem árulni, mert magam is csak fanyalogva tenném a családom elé. De ez van. El kell fogadnom, akármilyen a küldemény... El kell fogadnia, mert akkor semmilyen kenyeret, péksüteményt nem adhatna vásár­lóinak és nem teljesítené forgalmi tervét sem, amely 150—160 000 korona havonta. Hajtó Mária 1954-töl dolgozik elárusítónő­ként a Jednotánál, öt éve vezeti ezt a kis üzletet. Sokat bosszankodik a munkakörül­mények miatt, amelyek messze elmaradnak a követelményektől. A higiéniai előírásokat betartani ott, ahol szénnel, kályhában fűte­­nek, még mosdó sincs, öreg az épület, na­gyon nehéz. Vigasztaló egyedül az, hogy jól ismeri vásárlóit, megszokta őket, azok is őt, s egy-két kedves szó, megértő mosoly sok mindenért kárpótol. — Mostohagyerekek vagyunk, olykor úgy érzem. Rossz az áruellátás, nincs fejlesztés semmiben, pedig itt. az ország végében mi is vagyunk, mi is dolgozunk tisztességesen. Én is meg még ezrek, tízezrek. Megérdemel­nénk a jó árut, a minőségit. És mégsem kapunk ... A kenyéren, péksüteményen kívül én tejet, tejtermékeket, sajtokat is árusítok. Puha, kenhető sajtokat, amelyekre lenne i­­gény, csak igen ritkán kapok. Annyiszor kér­dezem, miért, hiszen Királyhelmecröl (Krá­­fovsky Chlmec), a tejüzemből szállíthatná­nak, választ sohasem kapok, árut meg még inkább nem — panaszkodott a vezetőnő. Többször kezdeményezte például, hogy üzletében árusíthasson cukrot, sót, lisztet, rizst, azaz olyan alapvető élelmiszereket, amelyekre naponta szükség van, s amelyeket így, egyszene, a kenyér, tej mellett megvá­sárolhatnának a háziasszonyok. — Van, akit hidegen hagynak ezek a dol­gok, engem bosszantanak, mert miért ne tegyük jobban a dolgunkat, ha tehetnénk. Én jól érzem magam a munkahelyemen, de biztosan még jobb lenne a közérzetem, ha az ellátás olyan volna, amilyennek lennie kelle­ne. Megérjük mi még azt? — néz rám kérdőn, és sajnos, én végképp nem tudok neki érdemben válaszolni. BENYÁK MÁRIA Fotó: a szerző Az újságírók és alkalomszerű tudósítók kedves szokása, hogy válogatás nélkül sza­­pulják az elárusítókat: Szegények, mintha csakis ők lennének az egyedüli pályatévesz­tett emberek. Pedig hát... ... az autóbuszvezetők sem különbek. Nemrégen egy főváros melléki falucskából kellett hazajutnom autóbusszal. Tartva a leg­­rosszabbtól, már húsz perccel az indulás előtt az út szélén várakoztunk sportkocsiban alvó kislányommal. Minden elsuhanó autóbuszt figyeltem, nehogy itt maradjunk, mert a leg­közelebbi járat csak két és fél óra múlva indult a fővárosba. Minden teherautó vagy kamion mögött álcázva közeledő buszt sejtet­tem, mígnem egyszer csak feltűnt a dombte­tőn egy kék-fehér autóbusz. Messziről érez­tem, hogy ez lesz a miénk. A buszban néhány ember ült csupán, s én már jó előre integetni kezdtem a vezetőnek, de tudat alatt érzékel­tem, hogy nem lassít. Sem előttünk, sem amikor mellénk ért és rám mosolygott sem amikor elsuhant mellettünk. Nem tudom, tolakodásnak, leszólrtásnak, vagy minek vélte integetésemet de nekem volt időm tisztán elolvasni a busz oldalán levő feliratot: a mi járatunk volt. Egyedül, elhagyatva álldogáltam a faluszé­len még jó ideig az elsuhanó járművek között, mivel látva a gyermekkocsit senki sem akart felvenni. Végül megállt egy zárt teherautó, sőt egy kicsit még vissza is tolatott értünk. Egy teherautó tojásrakomány mellett kupo­rogva jutottam el az első fővárosi járat megál­lójához (pl) nő 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom