Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-08-29 / 36. szám
Skvareniak Mária, a buzitai alapiskola tanítónője, a Jóbarátok vezetője: — Hát... örülök, hogy a gyerekek így vélekednek. Mégis azt hiszem, nem jó pedagógus vagyok én — legalábbis nem abban a fölfogásban, ahogy a mai tanügyi előírások megkövetelik —, inkább rendhagyó pedagógus. Én ugyanis soha nem akartam, és most sem akarom a gyerekekre a tananyagot, a tanulnivalót ráerőszakolni. Nálam az is fontos, hogy a gyerek jól érezze magát az órán. Ezért is haragszom a mai tankönyvekre: gyerekellenesek, tömények, és emészthetetlenek. Szinte autodidaktává kell válnia szegény gyereknek, hogy megértse azt a sok utalást, megjegyzést, miközben elsikkad a lényeg. (Hogy haza beszéljek; tanítjuk például a magyar irodalmat, de a nemzet történelmét már nem tanítjuk: beszélünk a klasszicizmusról, és utalunk a Bach-korszakra — aztán csöndben elvárjuk, hogy a gyerek meg is értse az összefüggést.) Szerencsére, amit tanítok, az irodalom, széles tártiázát kínálja az érdekességeknek, s elsősorban tőlem függ (dehát ez más tantárggyal is így van), mit és hogyan tanítok meg a gyerekkel. Mert hogy mit — ez is elsősorban a tanítótól függ. Szóval, ha látom, hogy kezd lankadni a figyelem, és elkezdenek beszélni, enni, mással foglalkozni, mindig vannak olyan trükkjeim, amelyekkel elérem, hogy figyelnek rám. Vagy csak engedem, hogy lazítsanak, kicsit kérdezzenek. Azok az óráim sikerülnek igazán, megfigyeltem, ahol a gyerek is szerepel, szót kap. A gyerektől is lehet tanulni, sőt, kell is. Dehát persze, van a tanmenet, és vannak követelmények, és sajnos — most már egyre inkább csak a tanmenet és a követelmények vannak. S ami nagyon fontos lenne, a játékosság, arra nincs idő ... Rengeteg a tehetséges gyerek, akit elfecsérlünk. — Ezt a labdát most nagyon sokan visszadobnák Önnek, mondván, soha ennyi tudatos törekvés nem volt, hogy gyerekeink életét megkönnyítsük! — Mégis úgy foglalkozunk a gyerekeinkkel, mintha egy szürke tömeg szürke tagjai lennének ... A játék nagyon fontos. A játék során a gyerekből olyan rejtett kincseket lehet előbányászni, mint semmikor máskor. Például ezért nem szövegközpontúak a mi előadásaink, próbáink. A pantomim, a mozgás (többek között) épp olyan fontos, ezért az a gyerek is érvényesülhet, aki mozgásban jobb, mint beszédben. Mikor tavaly elkezdtük próbálni a Ludas Matyit, nem volt szövegkönyvünk, semmink nem volt (különben, sosem dolgozunk szövegkönyv alapján) — csak a mese, amit mindenki ismert, a többit a gyerekek maguk találták ki, maguk „írták". (Azért az idézőjel, mert talán nincs is leírva az egész.) Én csak vázoltam a szituációt: képzeljétek el, hogy egy réten vagytok stb., aztán magukra hagytam őket, a többi az ő dolguk volt. Jöttek is, sziporkáztak az ötletek, s én a játék végéig a háttérből irányítottam, a gyerekek azt érezték, hogy csak afféle mankó vagyok. Megkérdeztem azt is: Ki akar Döbrögi lenni? stb. Csak olyan szerepet kaptak, amiben jól érezték magukat, mert ez is nagyon fontos. Hisz mindenki maga tudja, miben suta. Sokan csodálkoznak azon is, hogy az előadások alatt mindvégig a nézőtéren ülök. De azt tartom, amilyen trémás vagyok, a színfalak mögött csak zavarnám őket, s ha valaki Döbrögi, akkor legyen Döbrögi, „tanulja" meg úgy a szerepét, hogy tudjon bármikor rögtönözni. — S mire jó a játék — kérdezzem úgy, konkrétan, a buzitai gyerekeknek? — Persze, a játék csak eszköz, s az előadás csak végtermék. A lényeg az, hogy a gyerek olyasmit tanul, aminek kinn az életben majd nagy hasznát veszi. A színpadon megtanulja, hogy minden körülmények között merje vállalni önmagát, ne hagyja az egyéniségét soha letörni. Erős, magabiztos ember válik belőle, aki, menjen bárhova, hivatalba, ügyet intézni — hiszen tudjuk, milyen félszeg, bátortalan a falusi ember a hivatalokban —, meg tudja fogalmazni, mondani az igazát. Mert végül ez is csak egy szerep, s ö már számtalan szerepben kipróbálhatta magát. Azt is mindig elmondom a gyerekeknek, hogy a játékkal önmagunkat ismerjük meg. Rettentő bátorságot önt a gyerekbe a tudat, hogy meg tudja fogalmazni, és el tudja mondani a véleményét. S az is fontos, hogy mindezt először az anyanyelvén teszi. Nem lehet ugyanis eleget hangsúlyozni, hogy a nyelv a mi erős várunk, amelyik megvéd, és erőt ad. Aki az anyanyelvéhez nem hűséges, más nyelvét nem tisztelheti. Hisz még egymást is oly kevéssé ismerjük! Nemrég, ahogy a Duna Menti Tavasz alkalmával a Csallóközben utazgattunk, rájöttem, nem ismerem azokat a falukat ott lenn. — A gyerekek azt mondták, hogy sokat próbáltak. Mikor és hogyan jut minderre idő? — Tény, hogy a gyerekek általában fáradtak, már az iskolában elfáradnak. Körzetesített iskola a mienk, öt faluból járnak be a gyerekek, s valójában bejáró vagyok magam is, Kassáról (Koáice) buszozom naponta Buzitára. Ha úgy vesszük, nem is próbálunk mi olyan sokat, legtöbbször maradnak a szombatok és a téli és tavaszi szünidő. A férjem a gyerekekkel elindulnak a hegyekbe és én Buzitára. Mi eddig minden évben (igaz, most két évet kihagytunk) előkészítettünk egy darabot. Meséket dolgozunk föl, általában népmeséket, azokat dramatizáljuk. Eddig az iskola nem nagyon támogatott, az új igazgatónk viszont már mellettünk áll, a művelődési ház és a falu vezetése is. Idén először a tornateremben kezdtük a próbákat, egy hét alatt színpadra állítottuk a darabot, aztán kezdtük csiszolgatni. Sok a gyerek, a Jóbarátok most harminckilencen vannak, de olyan nehéz nekik azt mondani, ne gyertek, sokan vagytok! Mindenesetre van egy egészséges, kreatív mag, amelyik köré aztán szerveződik a csapat. Egyébként ez tényleg jól megy az iskolában, rengeteg a tehetséges gyerek (mint mindenhol), sokan szavalnak, jól sportolnak. Sokan végeznek főiskolát; s amit én kívánok ezeknek a gyerekeknek, a Jóbarátoknak, hogy közülük is sokan végezzenek. Határ menti kis falu Buzita, nem nagyon irányul felé figyelem, s hogy az ember innen elindulhasson, három dologra van szüksége: akaraterőre, gondolkodásra és tanulásra. Mert messzire esnek a keleti végek még mindig, minden tekintetben. — Ahogy beszélgettünk, a gyerekek említették, hogy a tanító néni „mániája" az Ezeregyéjszaka világa. Minden „mániájáról" tudnak? — Én úgy érzem, csak akkor bízhatnak bennem, ha emberként is megmutatkozom előttük. Igen, ha én is be merem vallani, hogy most a mélyponton vagyok, hogy most gondjaim vannak. Akkor a gyerek is őszinte lesz, és föloldódik. Az Ezeregyéjszakát pedig nagyon szeretem. Be is mutattunk belőle régebben egy mesét, a zsűrinek sajnos nem nagyon tetszett. A gyerekeknek annál inkább! Egyszer csak jöttek az alvégi gyerekek a színészeimmel, hogy: Tanító néni, ezt nem jól tanulták be, ez a könyvben nem így A játék és az iskola (avagy mire tanít a játék és az — iskola) Egy ideje, mikor lehetőségem van, és összejövök iskolás lányokkal és fiúkkal, a pedagógusaikról faggatom őket. Kitől mit tanulnak, kivel beszélik meg gondjaikat? Mikor az idei Duna Menti Tavaszon a buzitai (Buzica) Jóbarátokkal beszélgettem, szinte kórusban felelték: a mi tanító nénink nagyon jó. Nagyon modern gondolkodású, és kedves. A próbákon mindig azt mondja: Gyerekek, nem én játszom!, és enged bennünket játszani valóban! Magyaróráin pedig nem lehet nem figyelni. van! Hát ha csak ennyit értem el vele, hogy az alvégi gyerekek előkotorták, és elolvasták a mesegyűjteményt — nekem ez is elég! Talán minden. — A Jóbarátok sokáig örök második volt a Duna Menti Tavaszon. Nem fájt? — Hát ez tudom, nem valami nagy dicsőség! De mi elsősorban nem a helyezésért játszottunk; hazudnék, ha azt mondanám, nem volt fontos, de nem volt a legfontosabb. A legfontosabb a játék volt. Megtanultam már józanul nézni és józanul fölmérni az előadásokat. Mikor a nagydíjasról szuperlativuszokban hallok beszélni, tudom, ez csak az egyik véglet. Olyan nem létezik, hogy az egyik előadásban minden kritikán fölüli legyen, a másikban kritikán aluli. Valakinek csak igaza van, s lehet, hogy éppen a rendezőnek. A tisztességes szakmai tanácsadást viszont hiányolom. S a múltkoriban egy ötletem is támadt. Mi lenne, ha a DMT példájára a körzeti fesztiválokból Hemád menti, Ipoly menti fesztivált csinálnánk, s oda más körzetbeli csoportokat is meghívnánk. Nem hiszem, hogy az anyagiak hiánya lenne a legfőbb akadály. S akkor a csallóközi gyerekek is ellátogathatnának a Kanyapta mentére, s kicsit belekóstolnának, milyen „keleti magyarnak" lenni. S mellesleg világot is látnának. — Egyet megállapíthatunk: rendíthetetlenül hisz a gyerekekben, vagyis, leginkább, rendíthetetlenül a gyerekekben hisz. — Ha elfogadom őket, akkor biztos, hogy ők is elfogadnak engem. Mert a legtöbb pedagógussal nem az a baj, hogy nem szeretik őket, hanem hogy nem fogadják el őket. Én soha sem voltam magamba roskadt, pesszimista. Az ember sokat tehet a boldogságáért. Nekem egy negyvenöt perces magyaróra is boldogság, mert mikor csöngetéskor kilépek az osztályból, a gyerekek, hacsak egy gondolatnyival is, de többet értenek a világból, mint negyvenöt perccel azelőtt. NAGYVENDÉGI ÉVA FOTÓ: BALAJTI ÁRPÁD nő 17
