Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-08-22 / 35. szám
Katarina Schmotzerová, született Eibnerová, 1916. április 24-én született Mecenzéfen (Medzev). Férje, Michal Schmotzer Kelet- Szlovákiában szervezte a Jánosíkcsoportok harcát, az sznf idején pedig a Thälmann partizánbrigád parancsnoka volt. Régi, elsárgult fényképet tart a kezében az asszony, aki már a föld felé hajlik megfáradt termetével, de a kép mégis élete legszebb, legboldogabb napjait idézi. Egy mosolygós, fiatal nő van a képen, aki Mecenzéf proletár negyedében élt, s egy bálon ismerkedett meg Michal Schmotzer cipészszel. Schmotzer 1937-ben ment el Eibnerékhez, a tizenhárom gyermekes családhoz, hogy megkérje Katka kezét. Ebből az időből való a fénykép. Az idős nő fiatal arcát nézi a képen, s mint mindig, most is egy másik arc tolakszik a lányarc elé. Egy sápadt, sovány arc, abból az időből, amikor már kétgyermekes anyaként megkóstolta az üldözöttség kenyerét, mert a fasizmus őt sem kímélte. Mecenzéf... A Szlovák Érchegység lejtőin elterülő vidék, ahova Mária Terézia valamikor németeket telepített, hogy birodalmának vasat dolgozzanak fel, mintha távol lett volna a nagy történelmi széljárásoktól, mégis olyan vidék, ahol ha nem is sokáig, de a Tanácsköztársaság idején olyan proletárok irányítottak, mint Michal Schmotzer, nemzetisége szerint német, szociális hovatartozása szerint proletár-kommunista. így ismerte őt az egész völgy, így ismerték azok a „fajtársai" is, akik 1939 decemberének közepére tüntetést szerveztek a Deutsche Partei mellett, Franz Karmasin részvételével. De ebből aztán semmi nem lett, mert a kommunisták jóvoltából nyilvános fasisztaellenes megmozdulássá változott. Akik ott voltak, láthatták, azok közt, akik kövekkel dobálták meg a fasisztákat, Michal Schmotzer is ott volt feleségével együtt. így a fasiszták fekete listájára kerültek, majd a fasiszta hivatalok nagyítója alá. Csakhogy létezett akkor egy másik lista is, azok nevével, akikhez az üldözöttek fordulhattak, hogy legalább az életüket megmentsék. Schmotzerék ezen a listán is szerepeltek. Katka Magyarországgal állt kapcsolatban, az illegális kommunista párt összekötője volt Mecenzéftől Poprádig és Kassától (Kosice) a Lucia bányáig. És Michal? A köztársaság feldarabolása után az antifasiszta harc egyik szlovákiai szervezője lett. 1 942-től e területen szervezte a harci Jánosik-csoportokat, fegyvert gyűjtött, készült a harcra, melynek el kellett jönnie ... 1943-ban Kelet-Szlovákiába kellett volna érkeznie a kommunista párt egyik vezető tisztségviselőjének, és Schmotzeréknél kellett volna megszállnia. Megérkezett az idegen férfi, tudta a jelszót... Valami mégis óvatosságot parancsolt. Mert miért is kérdezősködött volna oly sokat Katarínától Michal munkája felől. Próbatétel? Nem, inkább vallatásféle. így hát azt mondta neki: sciszter az uram, ha akarod, megtalpalja a cipődet! S az ösztöne nem csalta meg. Röviddel az idegen távozása után megérkezett Mecenzéfre az államrendörség, és elkezdte letartóztatni a kommunistákat. De Michalt nem találták meg. Feltúrták az egész lakást, felverték a gyerekeket, de dolgavégezetlen kellet távozniuk. Katarina egész éjjel virrasztott. Reggel aztán megtudta, hogy Michalt is elfogták. Néhány karéj zsíros kenyeret1 kent, és elment a csendőrségre. Látta, ahogy egyenként egy buszhoz vezetik a férfiakat. Akkor tudatosította, hogy ezentúl gyermekeinek ő lesz anyja és apja is. Fegyelmezetten, akár a katona, vállalta a feladatot, de az antifasiszta harcosét is ráadásul, hogy Michal helye ne maradjon betöltetlenül. A börtön kapujánál állt, amikor Michalt hét hónap múlva kiengedték. Köszönteni akarta, de nem tudta. Rögtön a börtönkapunál közrefogta Michalt két férfi. Utánuk szaladt, de ellökték öt, azt mondták, majd Haván megtalálhatja a férjét. Nem hagyták, hogy láthassa gyermekeit, meghallgathassa, hogyan éltek nélküle. Michal Schmotzer már csaknem egy éve Haván volt, mikor Katarina hallotta a rádióból, hogy szeptember elsején a kommunisták segítségével megszöktek onnan a politikai foglyok. Michal csak egy röpke időre ment haza, némi fehérneműért, mert a hegyekben várták már az elvtársak. Várta a szovjet Martinov őrnagy, hogy a gelnicai, prakovicei és mecenzéfi munkásokból harci egységet szervezzen. így jött létre a Thalmann-brigád, melynek kb. 130 tagja volt. i Szeptember végén kezdték támadni a környéken a német fasisztákat a partizánok, mert azok szeptember 26-án megtámadták a mecenzéfi Heimatschutzot, és felégették a raktáraikat. Katarina éppen a kárt vette számba, amikor hozzálépett egy fasizta katona. Csendesen, hogy más ne hallja, megkérdezte: „Maga Schmotzerné? Ha igen, tűnjön el, mert letartóztatási parancsot adtak ki ön ellen. " Megremegett a térde. A gyermekeire gondolt, és arra, nincs hová menekülnie. Pár napot így élt rettegésben, de végiggondolta, hová jutnak a fasiszták ellenségei, ezért összecsomagolt, és elhagyta Alsó-Mecenzéfet. Viliam Müller feleségével és gyerekeivel együtt menekültek. Három hétig éltek a Thälmann partizánbrigáddal, de tovább nem maradhattak. A gyerekek akadályozták a partizánok akcióit, ezért döntés született: biztonságba kell helyezni őket. De hová? Ki ad menedéket az üldözöttnek? Cervená Skálán keresztül Breznóba utaztak tehervonaton. Szerencsére, tökéletes német nyelvtudásuknak köszönhetően, utazási engedélyt is kaptak. Hogy hová? Banská Bystricába. Ott senki nem ismeri őket, s ott rokonai élnek. Staudengerék lakását azonban tárvanyitva, kifosztva találta. Más ismerőse nem volt. Ott maradtak a lakásban. Lefektette a gyerekeket. Maga is pihenni tért. Éjfélkor zajra ébredt. Fasiszta katonák kérdezgették, mit keres itt. Megint segített neki a német tudás. Elmondta, hogy hazafelé tart, de sehol nem talált szállodát. Valaha együtt szolgált e ház asszonyával, igy hát itt maradt éjszakára az üres lakásban. Reggel tovább kellett indulnia. Csak úgy, az orra után. A város mögött fasiszta őrség állt. Hallották, hogy az asszony németül beszél gyermekeivel, hát megállítottak neki egy teherautót, hogy vigye el őket Slovenská Lupcába. Innen Nemeckébe akart menni. Hová? — nevettek rajta a katonák. Tőlük hallotta először, hogy ott a mészégetőben embereket égetnek el. Elsötétült előtte a világ. Oda hát ne. De hová ? November volt, foga az időnek. Muránon és Poprádon át Spisská Bélába mentek, a nagybácsikájához. Pár napra, míg megpihennek. Aztán haza, ott várja az anyjapmajd ö elrejti a családot. Kisebbik lányát a hátán cipelte, a nagyobbat kézen fogta, suttogva biztatta őket, már csak egy kis kitartás, és megérkeznek. Nem találta meg az otthonát, a házuk szétverve, kifosztva, mindenütt bűz, piszok. De pár napra az anyja és nagynénje befogadta. December elején újra szöknie kellett. Mecenzéf tele volt fasiszta katonákkal. A bátyjához indult, Rudníkba, mely akkor Magyarországhoz tartozott. Az szólni sem tudott, mikor meglátta. Egy fogatlan, elgyörört, csont és bőr Katarina állt előtte. De ennek köszönhette az életét is, mert nemsokára keresték itt a „veszélyes kémet", de a régi, elsárgult fénykép szép arcú, telt asszonyát nem ismerték fel a megviselt nőben, igy élte hát túl a háborút, és menekült meg az életfogytiglani börtöntől. Mecenzéf felszabadulása — 1945. január 21. — után röviddel visszatért szülőföldjére. Néha megáll az emlékmű előtt, melyen 29 partizán és 8 illegális pártmunkás neve olvasható. Emlékezik. Főként Viliam Müllerre, a becsületes harcosra és elvtársra, aki nem tért haza a Thálmann-brigád harcai után. LUDMILA BURAJOVÁ FOTÓ: ARCHÍV Egy lépésre a haláltól nő 17
