Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-08-22 / 35. szám

Jorge Luis Borges

[7 17 [7 17

A Florida utcában, a Piedad magasságában található a régi Águila kávéház; ott hallottuk ezt a történetet.

A megismerés kérdéséről folyt a vita. Valaki felidézte Platónnak azt a tételét, amely szerint már mindent láttunk egy megelőző világban, Így hát a megismerés voltaképp ráismerés; mire apám, ha jól emlékszem, azt mondta. Bacon írja valahol, hogy ha a tanulás emlékezés, akkor valaminek a nem tudása voltaképpen felejtés. Ekkor egy másik közbeszóló — aki kissé belegabalyodott ennyi metafizikába —, egy idősebb úr ragadta magához a szót. Ezt mondta lassan, mint aki biztos a szavaiban:

Ezek a platóni archetípusok egyszerűen nem férnek a fejembe. Senki sem emlékszik rá, mikor látott először sárga vagy fekete színt, vagy hogy mikor ízlelte meg először valamely gyümölcs ízét, s talán azért nem, mert még kisgyerek volt, s így nem tudhatta, hogy hosszú-hosszú sorozat kezdődik meg ezekkel az élményekkel. Természetesen sok olyan első élmény van, amelyet senki sem felejt el. Magam azt az élményt mondhatnám el most önöknek, amelyet egy bizonyos éjszaka hagyott bennem, emlékezetem szerint hetvennégy április harmincadikán.

A nyaralások régebben hosszabbak voltak, mégsem emlékszem, miért is maradtunk akkor a mondott időpontig az unokatestvéremék, valami Dornáék birtokán, Lobostól alig pár mérföldre. Akkoriban az egyik cseléd bizonyos Rufino vezetgetett be a vidéki élet rejtelmeibe. A tizenharmadik évemet készültem betölteni éppen; ő jóval idősebb volt, s úgy hírlett, bátor legény. Rendkívül ügyesen mozgott: ha játékból pofozkodni kezdett a többiekkel, mindig az ellenfele arca lett szutykos. Egyik pénteken azt javasolta, hogy másnap este menjünk be a faluba mulatni. Természetesen beleegyeztem, pedig nem is tudtam pontosan miről van szó. Előre megmondtam neki, hogy nem tudok táncolni; azt felelte, egykettőre megtanulja azt az ember. Vacsora után, úgy fél nyolc tájban indultunk útnak. Rufino úgy kicsípte magát, mint aki nagy mulatságba készül, még egy ezüsttőr is fénylett az övében; én bezzeg otthon hagytam a zsebkésemet, mert féltem, kigúnyolnak vele. Kisvártatva megpillantottuk a falu első házait. Még sohasem jártak Lobosban? Mindegy; egyik porfészek olyan, mint a másik; még abban is, hogy mindegyik különbnek képzeli magát. Ugyanazok a földes sikátorok, ugyanolyan gödrök; ugyanolyan alacsony házak mindenhol, amiktől még nagyobbra van a lovas ember. Rózsaszínűre vagy égszínkékre festett ház előtt szádunk le lovunkról az egyik sarkon; az volt rá kiírva; La Estrella. A palánkhoz már több, jól fölszerszámozott ló volt kikötve. Az utcára nyíló, félig tárt ajtón fényt láttam kiszűrődni. A kapualjból tágas helyiség nyílott, benne hosszú deszkapadok voltak, ezek között pedig sötétlő ajtók; ki tudja hová vezethettek. Sárgás szőrű kölyökkutya futott elém, csaholva üdvözölt. Elég sokan voltak már ott; vagy fél tucat fehérnép sürgölődött virágos vászonblúzban. Egy méltóságteljes, tetőtől talpig feketébe öltözött asszonyban a ház úrnőjét gyanítottam. Rufino köszöntötte az asszonyt, és azt mondta:

— Hoztam magának egy új barátot, nem éppen lóra termett.

— Vagy megszokik, vagy megszökik — válaszolta az asszony.

Szégyen öntött el. S hogy eltereljem magamról a figyelmet, vagy csak hogy lássák, még gyerek vagyok, játszani kezdtem a kutyával az egyik pad végében. A konyhai asztalon néhány olajmécses égett üvegekben, s egy parázstartóra is emlékszem valamelyik hátsó sarokban. A szemben levő fehér falon az Irgalmas Szűz képe lógott.

Valaki hangos tréfálkozás közepette gitárt hangolt, hosszan bíbelődött vele. F’usztán félénkségből elfogadtam egy pohár gint; mintha parázsba haraptam volna. A nők között volt egy. aki észrevehetően különbözött a többitől. Rabmadárnak szólították. Némi indián vért véltem fölfedezni benne, de arcánál

KOPÓCS TIBOR GRAFIKÁJA

rajzolni sem lehetett volna szebbet, és a szeme nagyon szomorú volt. Hajfonata a derekáig ért. Rufino, látva, hogy megakadt a tekintetem a lányon, megszólította.

— Mondd el újra, hogy ütöttek rajtatok az indiánok, már alig emlékszem rá.

A lány úgy beszélt, mintha csak magának mondaná a történetet, s az volt az érzésem, másra sem tud gondolni, s hogy ez a dolog az egyedüli, ami történt vele az életben. így beszélt a lány :

— Amikor Catamarcából elhoztak, még egészen kis lány voltam. Ugyan mit is tudhattam volna az indiánok támadásairól. A tanyán félelemből nem emlegették őket. Mint valami titkot, úgy tudtam meg apránként, hogy az indiánok egyszer csak rajtunk üthetnek, a nyakunkba zúdulhatnak, mint valami felhő, és megölhetik az embereket, elrabolhatják az állatokat. A nőket elhurcolják a belvidékre, és ott mindenfélét csinálnak velük. Megtettem mindent,amit csak tudtam, hogy ne higgyem el. Lucas bátyám, akit később dárdával döftek le, kereken kijelentette, hazugság az egész; ám ha valami igaz, akkor elég, ha egyszer kimondja valaki, és már tudja az ember, hogy igaz. A kormány mindenféle italokat és füveket oszt szét közöttük, hogy féken tartsa őket, de a varázslóik nagyon óvatosak, és megvannak a maguk jó tanácsai. A törzsfönök parancsára rögvest rajtaütnek az amúgy is szétszórt erődítményeken. S én, csupáncsak kíváncsiságból, már-már ott tartottam, bárcsak jönnének, és sűrűn tekingettem arrafelé, amerre lemegy a nap.

(Fotó: Hrapka Tibor)

Nem értek jól az idő számításához, de azt tudom, hogy zúzmarák és nyarak és billogozások jöttek, és a számtartó fia is még a támadás előtt halt meg. Olyan volt, mintha a pampák szele hozta volna őket. Bogáncsvirágot láttam az árokban, és az indiánokkal álmodtam. Hajnalra jöttek. Az állatok, akár a földrengést, előbb megérezték őket, mint az emberek. A birtok felbolydult méhkasra emlékeztetett, és a levegőben szárnyasok röpködtek. Arrafelé rohantunk megnézni, mi történt, amerre én tekingetem mindig.

— Ki hozta a hírt? — kérdezte valaki.

A lány, mintha még mindig valahol messze járna, megismételte az utolsó mondatot.

nő 14