Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-08-08 / 33. szám
CSALÁDI KÖR Valahogy nem jó hallani, ha középkorú ember így beszél: „Bárcsak már nyugdíjban lennék!" Nehezen is érthető, ha valaki korai nyugalomra vágyik. A mindennapok — néha persze terhes — nyüzsgését nem élvezi, elbújna előle. Vajon hogyan fogadja majd, ha valóban „kiürülnek" a hétköznapjai? Annál szimpatikusabb a másik tábor, amelyik azt mondja, ha nincs elég ideje erre-arra: „Na nem baj, majd a nyugdíjban." Valószínűbb, hogy aki így gondolkodik. hamarabb feltalálja majd magát. Könyvek sorakoznak a polcán, arra várva, hogy „na, majd ha lesz idő", térképek a fiókjában, tervek a fejében. Neki a nyugdíjaséveiben sem lesz ideje. Mert a nyugalmat nem állóvíznek képzeli. Mi, emberek, nagyon különbözőek vagyunk. Különbözőképpen élünk át azonos eseményeket, más rendít meg, más okoz örömöt. Vaa aki étvizedekig a nyugdíjaséveit várja, s van, aki retteg a gondolatától is. Akár így, akár úgy, a nyugdíjazás ideje igen energikus lehet. Koros emberek sok esetben szellemi és alkotóképességeik teljében lehetnek, kár is érte, hogy alkotó energiájukat mellőzik. Ez sok mindennel magyarázható. Egyvalami azonban nem magyarázható meg semmivel: a tapintatlanság. Nem mindegy ugyanis, hogy valaki hogyan megy nyugdijba. A munkás életút vége, a nyugdíjazás — úgy tűnik — társadalmi tabutéma. Nemcsak a kiszolgáltatott, az érintett számára, a nyugdíjba küldők maguk is gátlásosak. Nem tudják, hogyan nyúljanak az emberhez. Tudniuk kellene, hogy a hirtelen nyugdíjba küldést a legtöbb ember súlyos traumaként éli át. Nem szabadna megengedni ezt, hacsak valaki valami óriási ostobaságot nem követ el. s — a fegyelmit kikerülendő — más megoldás nem kínálkozik. Egyébként sem indokolt, hogy valakivel egyik pillanatról a másikra egyszer csak elérkezik. Vizsgálatok bizonyítják, hogy a nyugdíjba menők jelentős hányada megrázkódtatásként éli meg ezt az időszakot. Sokan érzik úgy. hogy fölöslegessé váltak, nem tudnak mit kezdeni az idejükkel; a családon belüli helyzetük is megváltozik. Aki eddig kereső, „teremtő" ember volt, most „ráér", ő az, akit ide-oda el lehet szalajtani. Mintha a tekintélye is megrendülne így. Ha más előtt nem, hát önmaga előtt. A korral az alkalmazkodóképesség is csökken, pedig ehhez merőben újhoz alkalmazkodni kell. Hogyan? 1. Valaha férfibetegség volt a nyugdíjazással járó pszichés megrázkódtatás. Lassanként azonban, ahogy egyre több nő megy felelős beosztásból nyugdíjba, úgy tűnik, a nők jelentős hányadát is érinti. Minél színesebb. elevenebb munkakört hagy ott valaki, annál inkább. Határozottan nehéz például a hatalommal rendelkezők számára a nyugdíjazás. A hatalom tudniillik lelki kielégüléssel jár; még a legdemokratikusabb vezető is kiváltságos bánásmódban részesül a munkahelyén, s minél jobb vezető, annál nagyobb tiszteletben. Sok embernek megadatik, hogy másoknál tovább maradhasson munkában, s ezalatt lelkileg is készülhet a búcsúra. Minél egészségesebben, fiatalosabban nyugdíjaznak valakit, a lelki megrázkódtatás veszélye annál nagyobb. Az igazi katasztrófát többnyire a hirtelen nyugdíjazás szokta előidézni. Ha valaki tele van még energiával, nehezen is érti meg, miért kell a munkát abbahagynia. Napjainkban sok hetvenéves ember is közöljék a tényt. Persze a dolgozók időnként maguk is rákényszerítik feletteseiket arra, hogy hirtelen nyugdíjazzák őket: előfordulnak esetek, hogy aki közeledik a kritikus kor felé, már gyakran mulaszt a munkában, sőt közösséget bomlaszt. Ez a jelenség is beletartozik abba a bizonyos kollektiv társadalmi neurózisba, ami a nyugdíjazást övezi. 2. Akárhogy is: a nyugdíjazásnak presztízsveszteség jellege, sérelemjellege van. Azokon a helyeken, ahol emberségesen, jól meg tudják ezt oldani, elő tudják készíteni, ahol az időseket megbecsülik, s különösképpen, ahol nem tesznek indokolatlan kivételeket nyugdíjas korú és nyugdíjas korú között, harmonikusabban zajlik az emberi életnek ez a valóban nem könynyü időszaka. Mindenkinek vannak úgynevezett referenciacsoportjai, vagyis azoknak az embereknek a köre, akikhez méri magát. Ha az ember úgy érzi, hogy a helyzete e referenciacsoport tagjaihoz képest kedvezőtlenebb, önbecsülése alábbhagy, és leküzdhetetlen — vagy legalábbis nehezen leküzdhető — elégedetlenségérzés keríti hatalmába. Nehéz azt belátni, hogy X-re, aki ugyanolyan korú és beosztású, miért van szükség, ha rám nincs. A presztízsveszteség így még nagyobb. Vannak persze, akiket tyúkkal-kaláccsal kellene ottmarasztalni a munkahelyen. De ha valaki ilyen kiemelkedő teljesítményt nyújt, az észrevehető mások számára is: munkaviszonyának meghosszabbítása nem kelti igazságtalanság látszatát. Kollektív értékhez, teljesítményhez kell tehát kötni, ki megy, ki marad. Más persze a helyzet, ha valaki maga akar menni. Nemegyszer azonban problémakerülő döntés csupán e magatartás. (Természetesen, ha nem beteg az illető.) Ha valakiben nem érett meg az elhatározás — egyszerűen csak nem akar huzakodni, de titokban várja, hogy visszatartsák —, hasonló sérelmeket él át. Egy szó mint száz: a nyugdíjba vonulás lényeges forduló az életünkben, és reális fenyegetettséget jelent. Különösen, ha a nyugdíjas anyagi helyzete is nemegyszer megrendül, ami bizonytalansági tényezőt jelent, és félelmet okoz. Valljuk be: nehéz is maradéktalanul boldognak lenni, ha az embernek megélhetési gondjai vannak. S éppen, mert ilyen döntő korszakváltással állunk szemben, nem szabad a dolgot a spontaneitásra bízni. Fel kell készülni rá. Négy szinten történhet ez. az embernek az élet más területein, annál nehezebb lesz a nyugdíjazás. Évekkel előbb fel keli készülni hát arra, hogy ne csak a munkában találjunk örömöt... Különösen azoknak nehéz, a helyzete, akik egy munkahelyen töltötték el az életüket. Nálunk nagy kultusza van az egy munkahelyhez kötődésnek. Az úgynevezett „japán csodát" is ezzel magyarázzák egyesek. De Japán is más, Európa is más. Egy dinamikusan fejlődő társadalomban az időnkénti váltás egészségesebb. Pszichológussal, pszichiáterrel is lehet konzultálni. Nem utópia, hanem remélhetőleg a közeljövő realitása, hogy a nyugdíjas kornak ugyanúgy lesznek specialistái, mint a serdülőkornak vagy a házassági válságnak. A másik szint, ahol az élet zajlik, a család. A házastársnak, a gyerekeknek is tudatosítaniuk kell magukban a változást. 3. Először is, az élete delén járó emberhez el kellene juttatni olyan pszichológiai információkat, amelyek segítségével egyénileg felkészülhet. Egy kulturált embernek van is lehetősége rá, hogy olvasva, beszélgetve arról, mi várja — feloldja magában a félelmeket. El kell gondolkodni magáról az életről, arról, hogy megélni, hozzá még egészségesen megélni a nyugalom éveit, milyen fontos és jó dolog. Arról, hogy mi mindent mulasztottunk eddig, ami most pótolható. Tervekkel, elképzelésekkel telve nem veszíti el az ember olyan könnyen a lelki egyensúlyát, mint akkor, ha a jövőképe bizonytalan. Különösen férfiaknál gyakori, hogy belemenekülnek a munkába, és más szinteken kiürül az életük. Minél kevesebb jut A rokonság, a család nagyon sokat tud segíteni. Itt megint elképzelhető, hogy szakember segíti ebben a családtagokat. Nem ez az egyetlen kérdés, amelyet családdinamikai megközelítéssel orvosol a pszichiátria. Ami pedig a társadalomra vonatkozik: az üzemeknek, hivataloknak felkészítő programmal kellene segíteniük. Sok üzem alkalmaz szociálpszichológusokat. Tudunk olyan kezdeményezésről, hogy szociálpszichológusok kollektív terápiával gyógyítják például a különböző munkahelyi ártalmakkal összefüggő neurózisokat a munkahelyeken. Miért ne lehetne ez a nyugdíjazás neurózisának orvoslására is jó gyakorlat? A munkahely síkján egy sor pszichológiai probléma jobban megközelíthető, s nemcsak a nyugdíj előtt álló, hanem a vezetője is sok mindenre tanánő io
