Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-07-18 / 30. szám

oo 7. Az ajtó becsukódott a professzor mögött, egyszeriben sok lett a hely, s a kitömött madarak, amelyek eddig el­foglalták az ablak alatti apró asztalkát, egyszeriben valahogy hiányoztak. — Nos... Genfnek lassan vége —sóhajtotta Kosár. — Örül neki? — fordult Berghez. — Hogyne. Amennyiben itt maradok, átköltözhetem egy tisztességes szobá­ba, a játékkaszinóban pedig nem lesz annyi hires ember, sem annyi spicli. Kosart bántotta ez a hang. Minden érzékenyen érintette, ami összefüggés­ben állt a Népszövetséggel. — Kérem, mondja meg nekem, miért? Miért nem akarja látni a valóságot? A népek első ízben fogtak össze. A béke ma kétség­telenül biztosabb, mint egy hónappal ezelőtt. Miért... Miért nem szereti pél­dául ez a leány, a szobaleány, a Nép­­szövetséget? Kizárólag azért, mert eb­ben a hónapban több munkája volt? — Tényleg tudni akarja, miért? — kérdezte Berg. — Hogyne. Nagyon érdekelne. Utó­végre azok az emberek őérte is tanács­koztak itt. — Ha genfben nem ülésezik éppen a Népszövetség — kezdte Berg tárgyila­gosan és szárazon —, ez a szardíniás­­doboz a személyzeté. Egy szemrevaló lány egy ilyen szállodában csinos mel­lékesre tehet szert. Vőlegény van, érti ? Villanyszerelő ... és szeretnének nyitni egy műhelyt. A fizetésből? Ugyan! Ezek az ágyak. Kosár úr, termelési eszkö­zök ... és ebben a hónapban nem sok hasznukat lehetett venni. Fülemüle-bo­londok aludtak bennük, meg miniszteri munkatársak. — Bocsásson meg... de ezt nem vagyok hajlandó elhinni. Mariechen tisztességes leány. Erről meg vagyok győződve. — Hogyne — hagyta helyben Berg. — Igen tisztességes, lásd a villanysze­relőt. Ha majd meglesz a műhelyük, a legjobb feleség válik belőle, beleértve a hűséget is. Hanem egyelőre még na­gyon sok hiányzik ahhoz a műhelyhez. Kosár eltűnődött a dolgon, aztán le­hajtotta a fejét. — Lehet, hogy naiv vagyok. De végtére, még ha igaz is, akkor is .., több ember Genfben, több gazdag ember... — De több pár szem is — vette át a szót Berg—, több rettegés a botránytól és a csinos kémnőktől, több törődés a karrierrel. Ehhez pedig nem illik a ne­vetséges kaland egy szobalánnyal. Nem, Kosár úr, egy ilyen lánynak, mint Mariechen, és egy játékosnak, mint én, jobban jönnek a hétköznapok, mint.... az egy hónapig tartó ünnep a béke fővárosában. — Tényleg naiv vagyok — ismerte el Kosár. — Azt hittem, hogy ez a leány szerelmes magába. — Egy kicsit igen — bólintott Berg, és gondosan csokorra kötötte a nyak­kendőjét. — Afféle álom vagyok a szá­mára, tudja? Az oldalamon bevonul a kaszinóba, hosszú estélyi ruhában, fel­­ékszerezve. De tulajdonképpen nem is akarja, hogy ez az álom valóra váljék. Attól szép, hogy csak álom. Józan lány ez a Mariechen. Egy villanyszerelőmű­hely valóban jobb. A maga minisztere, ha majd ott ül abban a bizottságban, szintén rá fog jönni, hogy a valóság nem olyan szép, mint az álom. — Nem tudom — mondta Kosár. — De lehet, hogy igaza lesz. Lehet, hogy álom marad az egész. Föntről, az ágyról váratlanul Fock ha­jolt ki heves mozdulattal. — Hogyhogy? Kosár kesernyés mosollyal nézett föl rá. — Valami félreértés folytán a titkár­ság ... szóval nem vettek föl minket annak a bizottságnak a listájára. Berg úr most okkal nevethet. — Nem nevetek — mondta Berg. — Bizonyára tisztázódik majd. — Remélem —mondta Kosár, és mint­ha szükségesnek érezné a mentegető­zést a másik kettő előtt, hozzátette: — Amolyan adminisztratív tévedés, ezért maradunk még itt. Kis ideig mind a hárman hallgattak, Berg a toalettjével foglalatoskodott. Az­tán majdhogynem dühösen odafordult Fockhoz: — Magának is megmarad az álma? — Igen, uram — vigyorgott Fock. Berg bólintott és a nyakkendőjét igazgatta, feleslegesen. — Nem akarná mégis elárulni szardíniatársainak, miről is volt szó? Genf véget ér, most már talán nem kell titkolóznia. Az a veszély, hogy a miniszterek kitérnek maga elől, már elmúlt. Sikerült kitérniük maga elől. — Nem könnyű, uram, csak úgy ka­pásból elmondani. Kinevetne. Mindenki kinevet. Erőteljes kopogás hallatszott, s a „tessék"-et meg sem várva, egy férfi lépett az apró helyiségbe, akinek az orra, színét és formáját tekintve, a cék­lához volt hasonlatos. — Albert Berg úr? — Én vagyok — mondta Berg. A férfi beletúrt a zsebébe, és egy zománcozott fémlapocskát húzott elő. — Volna szíves, Berg úr, elkísérni a kapitányságra? — kérdezte körültekintő udvariassággal. — Felettébb udvarias meghívás — mondta Berg. — Nem véletlenül egy magánnyomozó iroda kockásöltönyös idiótájának a javaslatára kapom? — Ezt majd megbeszéljük a kapi­tányságon. — Én viszont most rögtön szeretném tudni. Ebben az esetben ugyanis nem megyek magával önként. A rendőrfelügyelő az eddigi társal­gást, jószerivel bocsánatkérő hangnem­ben folytatta. — Nem tudok semmiféle irodáról. Jó lenne elbeszélgetni az egyik estéről, amit a kaszinóban töltött... szeptember tizenötödikéről van szó. Pontosabban egy treff dámáról. Az ajtóban Mariechen állt, nyilván a kötelességét teljesítő céklaorrút kísérte idáig. — Ahá — mondta Berg elnyújtva, közelről megbámulva a felügyelő orrát. — Ebben az esetben készen állok. Mi legyen a poggyászommal? Úgy véli, sokáig fogunk időzni odabent? — Úgy vélem, igen, Berg úr — hajolt meg könnyedén a felügyelő. — Nos, akkor... kicsit várnia kell. Bár nincs túl sok holmim... Marie­chen, esetleg leszaladhatna, hogy állít­sák ki a számlát. Nem szívesen venném, ha még keresnének is... ott, ahol le­szek ... a kiegyenlítetlen számla miatt. Mariechen azonban nem sietett a számláért, mozdulatlanul állt tovább az ajtóban. Berg behányta a holmiját a bőröndbe. Kosár a felügyelőhöz fordult. — Uram... én ismerem Berg urat, már egy hónapja. Teljes mértékben vállalha­tom a felelősséget... — Ne mondjon ilyet — fordult felé hirtelen Berg. Maga is megdöbbent, amiért fölöslegesen megemelte a hang­ját, s a tőle megszokott hangnemben tette hozzá: — Már egy hónapja! Azt képzeli, hogy ez olyan hosszú idő? — De én hiszek magában, uram — válaszolta Kosár. Közelről néztek farkasszemet, egyál­talán, minden közel volt ebben az apró helyiségben. Berg elmosolyodott. — Igen, maga meg hiszékeny, erre még én jöttem rá ez alatt az egy hónap alatt. — Fock felé pillantott, mintha őt is bele akarná vonni a magyarázkodásba. — Tudja ... az ember attól fél, hogy egy szép napon táviratozik egy szépasz­­szonynak, és csapdába esik. Sőt, annyi­ra fél, hogy közben nem veszi észre a másik csapdát. De azért, köszönöm önnek. Kosár úr. — Igyekezzék, kérem — szólt nyája­san a felügyelő. — Igen, hogyne — vetette oda Berg. — De végtére is hozzászokhatott már, hogy oda, ahová maga invitálja az em­bert, senki sem rohan. Lennie kéne még itt valahol egy piszkos zokninak. Aha, megvan. Fock úr, nem pont arra akart Tiekem válaszolni, hogy miért is jött Genfbe? Sajnos, ez az úr itt megzavart minket. Ahogy elnézem, a professzor elcsomagolta a fogkefémet. Nem vála­szol, Fock úr? Fock mozdulatlanul ült a felső prics­­csen. — Mondtam már, hogy kinevetne. — Nem vagyok éppen nevetős ked­vemben — vigyorodott el Berg, és ke­délyesen a felügyelőhöz fordult. — Egy pillanat türelmet. Egy álló hónapja azt találgatjuk, miért jött ez az úr Genfbe. A felügyelőt az utóbbi napokban igen sok emberrel kapcsolatban érdekelte, miért is jött Genfbe, nagylelkűen bólin­tott tehát, Berg pedig lezárta a bőrön­döt, és várakozva Fock felé fordult. — Azért jöttem, hogy felkérjem a Népszövetséget, adja vissza Amerikát az indiánoknak — mondta Fock. — Mit adjon vissza? — a felügyelő nem értette. Fock lassan feléje fordította a fejét. — Hogy adja vissza Amerikát az ősla­kosoknak. Ki más tehetné ezt meg, mint a Népszövetség? A felügyelő csak bámult rá, torkából visszafojtott nevetés gurgulázott elő. A két másik férfihoz fordult, de mindkettő halálosan komoly arccal meredt rá, pil­lantásuk fenyegető volt. Nem értette pontosan, miért fenyegetik — de abba­hagyta a nevetést. — Menjünk — mondta kincstári hangon. Berg lassan megfogta a súlyos bő­röndöt, megemelgette, mintha gondo­latban már messze járna, majd vissza­fordult, és fölnézett Fockra: — Maga indián? — Sziú indián vagyok. — Nem látszik magán. — Emberek vagyunk, akár a többiek — mondta Fock ernyedten és fakón. — Igaza volt — szólt halkan Kosár —, az én miniszterem sem fogadta volna ma­gát. — Azt én tudtam, uram — mosolyo­don el Fock. Berg teleszívta a tüdejét. — Mindeb­ből az következik, hogy reménykedni akkor is kell, ha már elfogyott minden remény. Ezt szépen mondtam, igaz, felügyelő, ez a mondat fog elkísérni minket a mi hosszú utunkon, Marie­chen, mi van azzal a számlával? Valahogy mindannyian megfeledkez­tek Mariechenről, pedig a lány még mindig ott ácsorgóit. Arca elszántságot tükrözött. — Önnek pénzre lesz szüksé­ge, uram — fordult Berghez. — Nekem van valamennyi, az elég lesz. — Csak tegye félre a villanyszerelő­nő 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom