Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-10 / 3. szám
TÁJOLÓ KÖNYV A szepesi vár Újabb füzettel bővült az Osveta Kiadó szlovákiai várakat ismertető sorozata, és ezzel gazdagodtak a műemlékek iránt érdeklődő olvasók. Évtizedes aprólékos feltárási munkálatok népszerűsített összefoglalásaként is üdvözölhetjük a nyomdából frissen kikerült tetszetős könyvecskét, hiszen a szerzőhármas két tagja, Andrej Fiala és Adrian Vallasek. mint a vár régészeti kutatását vezető szakemberek, igencsak bensőséges. viszonyban vannak e páratlanul értékes műemlékünk történetével és jelenével. Az áttekinthetetlennek tűnő falrengeteg szakavatott vallatása során lépésről lépésre rajzolódik ki az olvasó előtt Szepes várának fordulatokban bővelkedő története. Értékes ismeretek hez jutunk a várhegy őskori történetétől kezdődően a hatalmas erősség XVIII. század második felében bekövetkezett pusztulásáig. A borítón látható képekkel együtt hatvanöt, zömében színes felvétel, közöttük áttekinthető rekonstrukciós rajzok segítik a szöveg nyújtotta információözönben való biztosabb tájékozódást, amelyet a fényképek kitűnő minősége hatásosan erősít. A kötet második részében Gabriel Lukác kalauzolja az olvasót a vár területén látható kiállítás érdekességei között, és amit e kötet újításaként üdvözölhetünk, megismerteti az olvasót a vár szűkebb környezetében fellelhető látnivalókkal is — tartalmas, kultúrtörténeti értékeket felfedező kalandozásokra invitálva az érdeklődőt. A könyvecske végén magyar nyelvű összefoglaló is helyet kapott, ám nehézkesnek tűnő szövege nem biztos, hogy kedvezően befolyásolja majd az amúgy rendkívül színvonalas — ugyanakkor hozzáférhető áron kinált — kiadvány kedvező fogadtatását. TÖKÖLY GÁBOR Garp szerint a világ E sorok írója több ízben hitet tett már az olvasmányos irodalom mellett. Vajon miért? Természetesen számtalan oka van ennek, s ebből kifolyólag ezen problémakör részletes elemzése, ellenkező nézetekkel való ütköztetése stb., helyszűke miatt lehetetlen. Kiragadva tehát a képzeletbeli kontextusból, most talán a legfontosabbat: A jó irodalomnak úgy kell tananyagnak lennie, hogy abból élményszerűen épüljön a diák — vagyis az olvasó — lelkel Olyan irodalmi művekre tessék gondolni, amelyek nem földhözragadtságuk, provinciális jellegűek miatt „közérthetőek", s nem intimpistáskodásuk és egy-egy divathullám meglovagolása okozza népszerűségüket. A Garp szerint a világ pontosan az a regény, amelynek tagadhatatlan irodalmi értéket egyesek épp hatalmas közönségsikere miatt kérdőjelezik meg. Több mint tíz nyelvre lefordították ez ideig , kasszasikert hozó film készült belőle. Ez is azt bizonyítja, hogy a fennkölt princípiumokat szajkózó vita szerencsére nem érdekli az átlagolvasót, sőt, szinte bizonyos, hogy az irodalomhoz pózok nélkül közelítő „igényesek” számára is érdektelen. Főként akkor, ha olvasmányuk maradandó élményt nyújt. Ezt a regényt ugyanis valóban egyedisége, nyitottsága jellemzi, azzal együtt, hogy képes maradandó élményt nyújtani. „Az Irving-regény egyén és világ dialógusa." — állapítja meg Abádi Nagy Zoltán a szóban forgó regényhez utószavában. Katartikus dialógus, ennyivel egészíthető ki Abádi Nagy definíciója. A Garp szerint a világ posztmodem munkának számit, ám ebben a műben tanúi lehetünk a regényírás során mind ez ideig használatos, szinte valamennyi stílusirányzat felvonultatásának. Irving azonban mindezt oly ravasz mértéktartással, helyenként élvezetes mértéktelenségel adja el. hogy az olvasó „el van bájolandva" A reyeny tartalmat nincs ertelme leírni, mert a több síkon futó történést meglopnánk csupán, sőt, a leendő olvasót is félrevezetnénk. Talán elég lesz annyi, hogy olvasás közben váltakozva lehet sírni, nevetni, ironikusan összekacsintani a szerzővel; határtalanul gyűlölni és mérhetetlenül szeretni azt a megfoghatatlan valóságot, ami az életünk. Befejezésül, talán nem érdektelen néhány szót John Irving személyéről is ejtenünk. 1942-ben született az USA-beli New Hampsire államban. Felsőfokú tanulmányait legalább öt jó hirü egyetemen végezte. Bécsben is tanult. Végül az lowai Iróiskolán kötött ki, ahol többek között a kitűnő író. Kurt Vonnegut is tanította. A tárgyalt regény is bizonyítja, Irving fogékony tanulónak bizonyult, több helyen felfedezhető Vonnegut hatása — ironikus világlátásában, témakezelésében, hozzátehetö azonban, nem szolgai módon, hanem a sajátos újrateremtés igényével. A regényt a nagyszerű Bartos Tibor magyaritota oly parádés nyelvezettel, hogy munkája külön élményként szolgál. BARAK LÁSZLÓ SZÍNHÁZ Egy mondat a HÁZASSÁGTÖRÉSről Ebben a darabban nincsen nagy fellángolás, nincsenek változásokban megkeresztelkedett hősök, nincsen bűnös, sőt, bűn sincs, mintha nem szabadna lennie, még a feleség is büntetlenül tör házasságot a popénekessel, ezzel a bömbölő balekkel, akit szülővároskájának lakói bálványként tisztelnek, mert vitte valamire, Verácskájáról szerzett dalocskáját az ország apraja-nagyja dúdolja, következésképpen a fiatal, vágyakozó feleség lehetne valaki, ha kitudódna, hogy elcsavarta a híres popénekes fejét, s mert a férje is ugyanígy vélekedik a kisvárosi szamárlétrán való följebbjutás lehetőségétől, a hazalátogató popénekest arra kéri. vállalja a házasságtörés tényét, durvábban fogalmazva, hogy lefektette a feleségét, s ezt amolyan házibulifélén jelentse ki, mert ezáltal ők, mármint a feleségével, valakik lehetnének, a kisvárosi kallódó, menekülő, tulajdon pusztulásuk elé siető ismerőseik-barátaik szemében, csakhogy e pusztulásba sietés legfeljebb emlitésszinten jelenik meg a darabban, mivel figurácskái alkalmatlanok a lelket érintő moralizálásra, helyenként ugyan filozofálgatnak, de messziről sem olyan színvonalon, miként azt az orosz szatíra mestereinél megszoktuk. akik nem direkt vádolnak, hanem elemeznek, s mindig az események létjogosultságára kérdeznek rá, a gyökerekre-indítékokra, a bűnre és a bűnösre, a szenvedőre, mert a kimondott és elkövetett dolgok jelentőségéhez mérhető mélységekből merítenek, ellenben a Házasságtörés szerzőjével, az egyéb színmüvei révén jó nevet szerzett szovjet Leonyid Zorinnal, aki ezzel a kétfelvonásosável csak a felszínbe tudott belekapaszkodni, s ha némi jóakarattal egyik-másik szövegrésze minősíthető akár költői szárnyalásénak is. e szárnyalás mögött nem sejlik föl a klasszikus orosz szatírák, vígjátékok és színpadi gúnyrajzok tulajdonképpeni témája, az ország szenvedése, a félvállról tudomásul vett aprócska halálok és élvekimúlások. a kassai (Koéice) Thália Színpad decemberi premierjén a szovjet-orosz élettől dilettánsán távoli, jeges idegenségű hollywoodi sztárszemlélet akarta megmutatni magát, alkalmasint dilettáns igazolásául annak, hogy Európa keleti részén manapság majdnem mindenki zugivó, mert mindenki mindenkivel iszik, s ha tétre megy a játék, mint a popzenész—férj találkozón, akkor meg egyenesen vedel, mert legélesebben ezt érzékeltette Jaroslav Sisák vendégrendezése, s talán a színészek is az ívásban voltak a legjobbak, a leghitelesebbek, a poharat sosem tévesztették össze mással, mint például egyik szót a másikkal, mondjuk a magyar plakátot a szlovák plagáttal. kétszer is, de hát a színész dolga az, hogy a rábízott szerepet megoldja, papirízű, finomabb szóval, irodalmi felszínessége ellenére emberi mélységet vigyen bele, ez a színikultúra egyik farkastörvénye, s ez a farkastörvény nemcsak a Házasságtörés című kortárs szovjet vígjáték ivét s a benne felszínesen, idegenül, művi módon megfogalmazott lét hanyatlását adja. hanem a színészi lét kiszolgáltatottságát is. hiszen ebben a rendezésben saját, személyes gondolataiban minden színész más volt, mint színpadi szavaiban és tetteiben, azaz a játékában, következésképpen lehetetten volt megállapítani, melyikük milyen színészi teljesítményt nyújtott, legfeljebb azt. melyikük hogyan ringatózott, evezett vagy csápott a felszínen, ahol ugyebár sosem történik meg a féktelen lelki fájdalmak és elhatározások kivetülése. mert ha ez a felszínen akar kivetülni, óhatatlanul rípacskodás lesz belőle, amit, dicséretükre legyen mondva, úgy-ahogy elkerültek a ripacsériára hajlamosabbak is. akik kollégáikkal egyetemben nem a darabnak, hanem személyes tapasztalataiknak köszönhetően mégiscsak egy művi módon civilizált létforma negativ lenyomatát villantották fel, mert mi tagadás, felvillantották, de hangsúlyozandó, a szövegen és a színészi játékon túli vagy/és inneni személyes jelenlétükkel, miközben ide-oda tébláboltak, tinglitangliztak, karakterizálgattak, ittak és vedeltek, de ezzel, és ugyanakkor, nem mutattak rá semmiféle kataklizmára, így hát nem csoda, hogy elmaradt a vastaps. mert valóban nem volt nagy fellángolás, nem voltak változásokban megkeresztelkedett hősök sem, és nincsen bűnös, sőt, bűn sincs, mintha nem szabadna bűnnek lennie. SZIGETI LÁSZLÓ FILM Egy jó haver Az életben gyakran történnek a dolgok másképpen, mint azt szeretnénk. Egy óvatlan pillanatban bármikor ránk támadhat egy álarcos férfi . . . S egy ilyen, már-már kriminek tetsző bonyodalomba keveredve csupán a remény marad, hogy ép bőrtel megússzuk. Hasonló helyzetben vannak Jaroslav Soukup rendező filmjének főhősei is. A vad Sagvan Tofi és a lányos arcú Lukás Vaculik olyan fiatalokat alakítanak, akik mindig visszaadják az övön aluli ütést. A film hősei szeretik a colát, tudnak inni. szeretni, pénzt szerezni és ügyetlen vagányságal elveszíteni. Csavarognak az éjszakai Prága utcáin, vannak kapcsolataik a szállodákban, discókban, egyszóval, ők a szerencse gyermekei. Életük alapfilozófiáját rögtön a film kezdetén megismerhetjük. Miközben a bevezető zenét hallgatjuk, hőseink a zene hullámain beúsznak a terembe és tudatunkba, hogy aztán szinte a néző ölébe ütve ordítsák a képünkbe Vaso Patejdl szövegével: „Adj, végy, ha kell, a bőrödet is vesd le". A zene érdekfelkeltó szerepét később ismert szlovák popénekesek dalai veszik át, amelyek a már említett dal kivételével angolul hangzanak el. Hogy miért ? Valószínűleg ebben a formában a siker világát hivatottak jelképezni. Vagy a nyelv segítségével a külföldi slágerlistákat szeretnék megközelíteni? A film — amelyet a plakátok mint krimikomédiát kínálnak azzal a reklámszöveggel, hogyan kell átverni egy sokat próbált szélhámost —, parodikus kicsengést kap. A jó megfigyelő még azt is észreveheti, hogy ugyanolyan színű és márkájú autók közlekednek, mint a hasonló témájú, de minőségében professzionálisabb Bon és nyugi című cseh filmben. Ismétlődik a prágai alvilág motívuma is. itt is nagy összegek körül forog a történet, amerre csak nézünk, nyugatnémet márkák és hamis valuták röpködnek. De ellentétben az előbb említett film forgatókönyvirójával Radek Johnnal, Jaroslav Soukupnak és Jifi Vaicnak, e film alkotóinak nincs okuk elégedettségre. Hiányoznak az életből ellesett gyors és frappáns dialógusok. Az egyes jelenetek (mint például a kutyacsere) olyan banálisak, hogy csak az nevet, aki életében először van moziban. De minden jó, ha jó a vége, s mint a mesében, a jó itt is megkapja jutalmát, a rossz elnyeri méltó büntetését. A becstelen kocsmafönök és a garázsvezető börtönbe vonul. A harmadik rossz ember, a kutyaügyből tanulva ezután óvatosabban méri ütéseit, mi pedig hőseinknek szívből kívánhatunk hosszú, boldog barátságot, még esőben is, és reménykedhetünk, hogy rossz időben nem felejtik otthon az esőkabátjukat. MONIKA ŐVEHLOVÁ nő 18
