Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-10 / 3. szám
Mégiscsak meg kellett volna várnom az autóbuszt. Álltam az út szélén, a lábam az átázott cipőben teljesen megdermedt. Esett, és hideg szél fújt. Az időjárás teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy már június van. Szoknya volt rajtam és háromnegyedes ujjú pulóver, abból a francia lapból vett minta szerint kötve, amelyet Dudo hozott a múltkor Párizsból. Paris-mode. Rózsaszínű, habkönnyű fonál, hópelyhekkel keverve. Pult alatti áru. Az eső teljesen tönkretette ezt a törékeny gyönyörűséget, tapad a hátamra és a mellemre. Alkalmatlanabb öltözéket nem is vehettem volna föl. A láthatáron egyik autó a másik után bukkant elő. Közömbösen elhúztak mellettem, gumijaik alól apró vizcsöppeket fröcskölve, egészen az arcomig. JELA MLCOCHOVÁ Elegem volt az egészből. Felemeltem a táskámat, amely a lábamhoz volt támasztva, s megpróbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy kivegyem belőle a vastag gyapjúszvetteremet. Az is csak átázna, s nem maradna semmi száraz, meleg holmim. A szvetteren kívül csak egy trikót, egy farmernadrágot és egy csomó főiskolai jegyzetet cipeltem magammal. Úgysem nyitom ki őket. Míg Milos nem jelentkezik, addig nem, azt tudom biztosan. A fejem üres volt, és fájt, mintha egy tűzhányó működött volna benne. Izzó, tüzes láva buzgott a fejemben, agyamat szürke hamuvá és porrá változtatta Váltamra vettem a táskát, s a csúszós útszélen elindultam a sötétbe. Az a láva mégsem rágta szént annyira az agyamat, hogy ne emlékeztem volna arra, hogy nem messze egy autóscsárdának kell lennie. A hátam mögött újabb reflektorok tűntek fel. Gyorsan megfordultam, s elkezdtem integetni. A reflektorok elvakitottak, végigtapogattak, mintha valami pléhszömy messzeérő csápjai lennének. Az autó elsuhant mellettem, s az arcomat újabb cseppek áradata öntötte el, amelyek hidegebbek voltak az esőnél. Sietni kezdtem. Elhatároztam, jól kilépek, hogy minél előbb az autóscsárdában legyek, s ihassak egy jó erős, forró kávét. Lehet, hogy megkönnyebbülök, ha ez egyáltalán lehetséges ezzel a tűzhányóval a fejemben és Milos képével a szivemben. A csárda piros fényei pislogtak a sötétben, s alig világították meg az üres parkolót. Mindjárt a kanyar mögött volt, s igy sok autó elkerülte. Bementem. A-j romantikus lámpák meghittséget árasztottak. Leültem az egyik kerek asztalka mellé, és kávét rendeltem. Amíg a kávéra vártam, kivettem táskámból a tükröt, s megnéztem magam benne. Nedves hajam lógott, mint a spárga, a hidegtől sápadt arcom pedig a rászáradt, fekete sárcseppektöl olyan volt. mintha szeplő lenne. Gyorsan visszatettem a tükröt a táskámba. Ahogy így kotorásztad, ujjaim egy nagy, ódivatú pénztárcába ütköztek. A gyönge fényben is láttam, milyen kopott. Lejjebb nyomtam, a táska aljára, amíg el nem tűnt a jegyzetek és az összehajtott farmer között. Nem akartam rágondolni, de nem sikerült másfelé terelnem a gondolataimat. Az, hogy magammal hoztam, nem volt valami nagy ötlet, de feltételeztem, hogy azért beválik. Legalább kipróbálom, milyen az, amikor cél szentesíti az eszközt. Milyen képet vághat most Potocná? Agyafúrt asszony, olyan a szeme, hogy mindenkit távol tart magától. De nekem mégis sikerült elérnem, hogy megszeressen, mivel néha megsétáltattam asztmás, dülledt szemű rattlerét. Milena látni sem bírta a kutyát. Nem értette, hogy az ilyesmire ezek a boszorkányok nagyon kényesek, és mindjárt kedvesebbek az emberhez, s rögtön elviselhetőbb az élet... és még valami, ez egyszerűbb, mint az első dolog — nem szabad figyelembe venni Potocná különféle üzelmeit. Úgy kell viselkednem, mintha semmiről sem tudnék, predig teljesen világos, mire használja a hátsó kijárat melletti kis szobát. Milena ezt sem tudta megtenni. Felháborította őt a dolog. De hát mit lehet várni egy vidéki lánytól? — Ez a Potocná — morgott Milena —v nemsokára nyilvánosházat csinál a lakásból. Azért annyira szörnyű nem volt ez az egész. Persze itt-ott előfordult, hogy egy párocska éjszakázott a szobában ... dehát ez nem kellett hogy minket érdekeljen. — Ki tudja, mennyit fizethetnek — töprenget Milena. — Jól jövedelmezhet ez neki, mit gondolsz? — Világos, különben nem csinálná. — Ez undorító! Potocná nem szerette öt, mert Milena előtte is elejtett egy-két megjegyzést. Provokálta az öregasszonyt, pedig jobban tette volna, ha hallgat, mert az egyedüli, hivatalosan is bejelentett albérlő én voltam. Milenát csak úgy odavette. De erről ő mintha néha megfeledkezett volna. Potocná akármikor elveszítheti a türelmét, s kidobhatja őt, ezzel számolni kellett. Pillanatokon belül előttem volt a kávé. Hirtelen éhséget éreztem. Szívesen ettem volna valamit, de spórolnom kellett. Csak úgy elrohantam otthonról s nem gondoltam arra, hogy pillanatnyilag pénztelenségben szenvedek. Nyílott az ajtó. egy férfi jött be, steppelt, bélelt dzsekiben. Körülnézett, majd úgy, mint én, kávét rendelt, és elindult felém. Arra gondoltam, jó benyomást teszek rá, elvisz azon a darabon, ami még hátra van. Milas az efféle stratégiát nem szerette, számításnak tartotta. Néha nagyon butákat tudott mondani... — Szabad? — kérdezte az ismeretlen, s rögtön le is ült. Kezét az asztalra tette, s minden teketória nélkül végigpásztázott a világoskék szemével. Ilyen szeme van Jurkonak, s természetesen Elenának. Elkomorodtam. — Alaposan átázott, biztosan azért olyan rosszkedvű — kezdte az ismeretlen. — Nem is csodálom, én a maga helyében... Megkapta a kávéját, cukrot szórt bele, majd folytatta. — Hová tart ? Megmondtam a falu nevét, ahová igyekeztem. — Én is oda megyek, ha akarja, elviszem. Koryolt egyet a kávéból. — Biztosan nem akarta megvárni az autóbuszt, inkább nekivágott gyalog. Bólintottam. — Én is úgy teszek, ha nem autóval vagyok. Butaság, hogy az autóbusz nem megy egyenesen a vonathoz. Egyetértettem. Aztán rögtön Milosra gondoltam. Mit csinálhat most ? Mi van ha ... mi van ha együtt vannak? De nem, az kizárt dolog. Lehet, hogy egyszer megtévedt, de kétszer ... Az az egy eset véletlen volt, amiről nem ő tehetett, ö tulajdonképpen csak áldozat volt, persze nem teljesen bűntelen... most rajtam volt a sor, hogy megbüntessem. — Nem figyel rám — szólt az ismeretlen. Összerezzentem. — Azt kérdeztem, kihez megy. Még sosem látta ott magát. Én sem téged, gondoltam, ami teljesen normális dolog volt, hiszen csak nagy néha mentem oda, akkor is csak pár napra. — Senkihez — válaszoltam. Megitta a kávéját. — Nem akartam tolakodó lenni — mondta egy tónussal hidegebben. Együtt mentük ki a csárdából. Vitte a táskámat. Az idő hidegebbre fordult. Zöld Skodája volt. Beültünk, az autó elindult. Ahogy a főútra kanyarodtunk, előnyt kellett adnunk az autóbusznak. — Látta? — nevetett a férfi. — Egy perccel sem ér oda hamarább. Hallgattam. Közvetlenül az autóbusz után értünk be a faluba. — Hol álljak meg? — Itt — döntöttem el hirtelen. Éppen a kis élelmiszerüzlet mellett mentünk. A bejárat előtti neonlámpa fényében zordnak és elhagyatottnak látszott. Hirtelen lefékezett. — Mondja meg. hová akar menni, elviszem — erösködött a férfi. — Minek ázna? — Nincs, messze, köszönöm szépen. Fogtam a táskám, és kiszálltam. A férfi mély lélegzett vett, még valamit mondani akart, de aztán meggondolta magát, és becsapta az ajtót. Intett az üveg mögül, s az autó elindult. A piros hátsó lámpák felragyogtak a szürkeségben, majd hirtelen eltűntek a sarok mögött. (folytatjuk) A CSÜTÖRTÖKÖN ÜNNEPELNEK nő 14
