Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-05-16 / 21. szám

A közelmúltban megrendezett magyar kulturális napok alkalmából sok kiváló magyarországi művész társulat és a kulturális élet több jeles képviselője látogatott hazánkba. Az egyik ilyen művész Misura Zsuzsa, a Magyar Állami Operaház Liszt-díjas szopránja volt. Nemcsak kiváló énekével, hanem vidámságával, közvet­lenségével is hamar megnyerte az itteni közönséget. Bár a zenemű, amelyet Bratislavában két este előadott (Brahms: Német rekviem), nem mutathatta be teljes egészében az énekesnő sokoldalúságát, e beszélgetésből talán egyaránt kikerekedik a színpadi szólista és a magánember portréja. Tizenhárom kérdéskör érintésében állapodtunk meg. Tizenhárom legfontosabb­nak vélt fogalomról mondja el, ami hamarjában az eszébe jut. Tehát kezdjük a játékot: Kezdet: — Úgy emlékszem, kilencé­ves koromtól énekelek. Már gyerekkoromban észrevették ugyanis, hogy sokkal erősebb a hangom, mint általában a többi gyereknek, ezért, hogy lekössék az energiámat, még biztattak is „Csak énekelj, Zsuzsika, énekelj!" Én meg énekeltem. Ugrabugrálás, hancúro­zás helyett. Aztán tizenhat éves koromban korengedménnyel felvettek a Bartók Béla konzervatóriumba. Kudarcok : — Elvégeztem a konzer­vatóriumot, mégsem kerültem a pályára. Tisztviselő lettem. Közben persze állandóan éreztem, hogy közelebb kell kerülnöm a zenéhez, énekelnem kell. Bekerültem az Ál­lami Népi Együttesbe. Itt azonban szóló­­éneklésről, önálló karrierről szó sem lehetett. Szerencsére átkerültem az Operába, a karba. Csak később értettem meg, hogy miért oly sokára, csupán hatodszori próbálkozásra, amikor is kicserélődött az igazgató, lehettem csak szólista. Kudarc? ... Annak kell elköny­velnem ... Az új igazgató azonnal felfigyelt rám, míg a régi idejében évekig hiába igye­keztem. Siker: — Mindjárt az első évben nagy szerepeket kaptam. Aki a szakma megszál­kedvemért vették elő, teljesen az én alka­tomra illik. Azt is mondhatnám, hogy testre szabott szerep. Az említett szerepeken kívül még sorolhat­nám az Aidát, az Álarcosbált, az Otellót, a Don Cariost. .. Minden évben vendégszere­pelek néhány nyugati országban. A Milnánói La Scala utazótársulatával. A Trubadúrt, a Toscát. az Álarcosbált adjuk elő. Most a bratislavai vendégszereplésem után Marseil­­les-ben énekelek a Don Carlosban, aztán az USA-ban Verdi Nabuccojában. Szakma : — Két dolgot kell róla el­mondanom: azt, hogy hivatás és azt, hogy kifejezőeszköz. Gyerekkoromban próbálkoz­tam a festészettel is. Ugyanis, ha az ember úgy érzi, hogy van mondanivalója a világ számára, nagyon sok esetben a két kifejező erő együtt lép fel. Nálam a zene volt az erősebb. És még egy mondanivalóm van a szakmá­ról, mivel egy zenemű több ember közös munkája, Így nagyon fontos a team, a cso­port. Én azokkal a karmesterekkel dolgozom szívesen együtt, akik a darab drámájára tapintanak rá, akiknek nem a piano, a forte vagy a tempo a legfontosabb (persze az is. Mis ura Zsuzsa NEM ÜSTÖKÖS lottja, az érzi magában, hogy bizonyos dol­gokat jobban meg tud csinálni, mint más. Az én — ha szabad ezt mondanom — szunnya­dó tehetségem is szárnyakat kapott, és rög­tön főszerepeket énekelhettem: a Turandot címszerepét, Verdi Ernanijából az Elvirát, Hunyadi Lászlóból a Szilágyi Erzsébetet és premierként a Trubadúrt. Ugyanebben az évben a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatához hívtak, ahol azóta is vendégszerepelek, és évente van egy pre­mierem. Az igazi nagy sikert a Lady Macbeth hozta meg, ami az operafesztivál szinte min­den diját elnyerte. Ekkor kaptam meg a Vaszy Viktor-díjat és a közönség díját. Tulaj­donképpen ekkor figyelt fel rám a szakma igazából, s a következő évben már Liszt-díjas lettem. Nagy kiugrás még 1988, amikor egy sze­reposztásban, tehát Magyarországon egye­dül kaptam meg a Trisztán és Izolda női főszerepét. Ennek a szerepnek köszönhetem az idei Székely-plakettet és a Bartók— Pász­­tory-díjat. Szerepek : — A legkedvesebb a Lady Macbeth. Úgy érzem, ezt a darabot a de csak mint „műszaki" rész), hanem ami a darab mögött van. Az utóbbi években Ober­frank Gézától tanultam a legtöbbet ezen a téren, de nagyszerű érzés volt Szimonowal dolgozni, és még sorolhatnám ... Kollégák : — Vannak Üstökösszerű pályák, és kitartó munkával elért lassú ered­mények. Merem remélni, hogy ez utóbbi közé tartozom. Példaképként Birgit Nelsont említeném, aki 65 évesen is egy tünemény. Rivalitás: — Úgy érzem, kifejezett ellenségem nincs, bár ebben a szakmában ez csoda lenne. Mivel későn kerültem szin­­padközelbe, megfogadtam az elején, hogy soha senkinek nem ártok, hogy korrektül csinálom, amit csinálok. És hát vannak hisz­térikus próbák, és vannak jó hangulatúak. Azt hiszem, az is mérvadó, hogy az enyé­imen senki nem izgul. Hírnév: — Nem ünnepletetem ma­gam, még az elárusító sem ismer az üzlet­ben, ahol húsz éve bevásárolok. A hentes sem kacsint rám, hogy „a művésznőnek van itt valami jobb." Köznapok : — Minden nap próba, és ez nagyon kimerítő, ha hozzá számítjuk, hogy szinte naponta színpadon vagyok. Tekintve, hogy mindent én csinálok a ház­tartásban, igyekszem úgy beosztani a házi­munkámat, hogy testileg, lelkileg frissen menjek az előadásra. Ha este fellépek, aznap nem foglalkozom más darabbal. Ha marad egy kis szabadidőm, szeretek varrni, kezdet­ben minden darabhoz megterveztem a jel­mezemet, és magam szoktam kiválasztani a kiegészítőket. Elismerés: — Elégedett vagyok ... Hosszú idő után végre ezt mondhatom! Be­jártam az egész világot. Japántól Amerikáig, Stockholmtól Nápolyig, elénekeltem sok-sok gyönyörű szerepet. De azért még mindig mohón szomjazom a premier után feldördü­lő tapsra. Álmok, vágyak: — Vágyom arra, hogy végre sikerüljön a pesti lakásunkat egy jobb levegőjű budaira kicserélni. Mivel az összes nagy Verdi és Puccini szerepet már elénekeltem, még van három dédelge­tett álomszerepem: Richard Strauss Árny nélküli asszonya, Ponchielli Giocondája és Bellini Normája. Barátok: — Nagyon sokat jelentenek számomra-számunkra. Ugyanis a férjemmel együtt közös „háztartás-barátaink” vannak, akikkel együtt szoktunk ünnepelni. A baráta­im nem szakmabeliek. Ezt ugye nem kell megmagyaráznom ? Vannak persze „szóló-barátnőim" is. Sze­rintem a legértékesebbek azok a kapcsola­tok, amelyek évekre, akár az egész életre szólnak, s objektív akadályok nem veszélyez­tetik. Például egy régi barátnőmmel, aki ma külföldön él, ma is oly intenzíven tartjuk a kapcsolatot, mintha csak naponta együtt volnánk, s ezt a barátságot a felmerülő nehézségek csak növelik, mélyítik, hiszen a barátság akkor erősödik, ha bajban vagyunk. Család: — Van egy külkereskedelmi üzletkötő férjem, akivel szintén a kórusban ismerkedtem meg, és van egy tizennégy éves fiam, Zoltán, akinek „Totyka" a beceneve. Nem tudom, hogyan alakul az életem, ha a siker rögtön, korábban jön, de gyereket min­denképpen akartam. Most, utólag, tudom, hogy jó volt, hogy előbb jött, mint a siker, mert volt időm felnevelni. Bármilyen bánat ér a szakmában, a megbízható családi háttér átsegít, és tovább tudok lépni, mert van egy gyerekem, akiért érdemes ... FOTÓ: PRIKLER LÁSZLÓ M. PLEVA ÉVA nő 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom