Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-04-25 / 18. szám

Hogy az olvasó a kifizetés melyik módját választja, az saját elhatározásá­tól függ, hosszú élet reményében elő­nyösebb számára a havi kiutalás (tulaj­donképpen ez a biztosítás célja is: havonta javítani a nyugdíjas bevételét). Az a biztosítási forma, hogy a mun­kahely fizeti meg a dolgozó biztosítá­sát, 1973-ban ugyan megszűnt de a dolgozók nyugdíj-kiegészítő biztosítása továbbra is létezik (maga a dolgozó fizeti), sőt azóta több újdonsággal is bővült. Ez év januárjától érvényes pél­dául, hogy a biztosítást már 18 éves korban (az eddigi 25 helyett) megköt­hetik. A biztosítási összeg havonta ne­gyed-fél évente, vagy évenként téríthe­tő, esetleg a fizetésből átutalható, A biztosítási dij összege attól függ, a dolgozó hány éves korában kötötte a biztosítást, illetve milyen összegre szól a kötvény.-zsebik-Kicsik és még kisebbek A kezek felemelték, és egy lendülettel felrepítették őt a három lépcsőfokon. Bizonytalanul, félelemmel telve álldo­most személyesen problémáikról kezdtek vallani. . . Mondanom sem kell, hogy visz­­szarévedve e nemrégi órákra arra gondo­lok. bizony nincs keserűbb pirula a szem­besülésnél, a hiábavalóságainknál... S a gyermeki léleknél nincs szigorúbb fokmé­rő. Mert csakhamar átpártoltak vendé­günkhöz, aki egyre szimpatikusabbá, egy­re fontosabbá vált számukra .. . Kisdi­ákokról szólok, akik a különböző szakkö­rökről — gyakran —- csak koraeste érkez­nek haza. A gáztűzhelyen megmelegítik a vacsorájukat, és utána tanulnak-olvasnak. Vagy szomonían a ceruzavéget rágva arra gondolnak, hogy szüleik vajon mikor ér­keznek haza. A gyermekek — minek szépítenénk, minek lódítanánk, minek hazudnánk! — két part közt az árral sodródnak. Kisdiákjaim az összejövetelekre nemrit­kán egy dobozka keksszel, zacskó cukor­kával. vagy öt-tíz dekányi csokival érkez­nek. Nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy a hét többi napján is megvásárolják a maguk édességadagját, éspedig a kiadós reggeli, vagy uzsonna helyett. „Nem volt időm reggelizni. . . Átszaladhatok a bolt­ba...? Veszek magamnak egy kis kek­szet. ..” — mondja egyikük-másikuk. Az édességben — vitathatatlan — kalória van. csakhogy vitaminhiányos. Különös taposónwlonvná válhat az élet. gált az egymást lökdöső emberek kö­zött. Nemsokára megérkeztek a táskák is, és egyszercsak arcához simult anyu kabátja. Ez jó volt. Keze a hátához ért, és a legközelebbi, még üresen álló szék felé tuszkolta. Szerette volna megnézni, hogy a többi néni is felszállt-e már, és azt is, hogy a sok gyerek között nincs-e ott Marci, az óvodás barátja... De anyu figyelme egy percre sem lankad, és így kénytelen lesz nyugton maradni. Felnézett. Felette sok-sok felnőtt állt. Mind abba a hosszú rúdba kapaszko­dott. amit neki talán sosem sikerül majd elérni, és ezért nagyon irigyelte őket. Ő? Hisz még csak az ablakig sem ér fel! Itt, a szék lábai között pedig nem talál semmi látni- vagy játszanivalót. Ráadásul ma anyu az új kabátot adta rá, a régi, amelybe este elrejtette a kisautót, most ott lóg a fogason ... na de hisz itt van a kesztyű! Anyu reggel nagyon sietett, és a liftben rosszul húz­ta fel a kezére. Ö még sosem próbálta egyedül felhúzni. Reggel sötét van, siet­ni kell. De most, most megteheti. A legjobb az lesz, ha mindegyiket külön­­külön húzom fel — gondolta, és a biztonság kedvéért minden ujjához hozzámérte a kesztyű ujjait, majd el­kezdte őket egyénként felhúzni. Mosoly ült ki az arcára... á, nem volt ez mosoly, hősies fennkölt vigyor lehetett, amivel elismerte a bizonyítást maga előtt. Fellelkesülve a sikertől, előhúzta a másik kesztyűt. Ez nehezebb lesz, mert a másik kezemet már nem fogom tudni ha azzá tesszük! A szülök mindent meg akarnak adni a gyermekeiknek, ezért túl­hajszolják magukat. A megkereseti pén­zen megvásárolható a drága ruha. az érté­kes játék, a téli és a nyári üdülés, és jut pénz a szakkörökre is (ha esetleg kell)! Ami viszont a bevételi forrásokkal fordí­tott arányban áll: a köznapi élet visszássá­ga ... A szülő hazaérve a munkából meg­látja engedetlen gyermekét: azzal fegyel­mezi. hogy eltiltja őt a legkedvesebb szak­körétől. Ha a gyermek nem éppen önálló, és esetleg egy vagy két tantárgyból „nem hozza” a kívánt előmenetelt, következnek a tiltások. Eközben a gyermeket senki sem kérdezi. A pedagógus nem képes makulát­lanul a szerepéi betölteni. A szülő pedig mikor kérdezzen ? Hétköznapokon, midőn egyik munkából a másikba „préseli ” ál magát? Vagy esetleg a nagyon foghíjas vasárnapokon, mikor pihenni vágyik a heti hajsza után ?! A gyermekek így maradnak magukra. Alkotóköröm húszvalahány 9—10 éves kisdiákja viszont minden visszásság ellené­re is kiváló tanuló. Az alkotóköri tevé­kenység jelentős hányadukra még serkentő hatással is van, hiszen itt olyasmi történik velük, ami a köznapi tanítási órákból — egyszerűen — kimarad... VAJ KAI MIKLÓS olyan ügyesen mozgatni — töprengett, de annál nagyobb buzgalommal látott hozzá az izgalmasabbnak tűnő új harci feladatnak... De mi történt? A busz hirtelen fékez. Az utasok — eltompulva a monoton búgástól — most ijedten összerezzennek, és szélsebesen kapnak minden után, ami mozog, ami csú­szik ... aztán már csak ők csúsznak a busz hátsó felébe. Egy kis idő után újra meglelik egyensúlyukat, és gyors moz­dulatokkal az ajtó felé terelik a gyereke­ket. Készülődnek a leszállásra. — Nézd anyu, felhúztam az egyik kesztyűt... már a másikat is majdnem sikerült! — kiált fel mamájához, de az, a többiek­hez hasonlóan éppen a táskák után kap, másik kezével megmarkolja a kis kezet, és húzza a kijárat felé. A kicsi továbbra is kiabál, hisz az ilyen újság nem várhat délutánig. Különben is jól tudja, hogy akkor nem lesz erre idő, mert becsuknának a boltok, és nem érnék el a buszt. Csakis most mondhat­ja meg neki. Anyja igyekszik kikerülni a buszról sodródó tömeget, és siet az óvoda felé, hogy időben a munkahelyé­re érhessen. Érzi a kis kezet, talán hallja is a kiabálást, de hát ez a gyerek már kora reggel ilyen élénk, ő meg ingerült, és nincs ideje foglalkozni vele ... Siet a mama, kis lábaival fut mellette a kicsi.. . mert sietni kell, mindig siet­ni... SZÁZ ILDIKÓ r Visszhang Ismét visszatérünk az Egy öreg iskola gondjai című. lapunk 10. számában meg­jelent cikkünkre (néhány javítást lapunk múlt heti számában közöltünk). PaedDr. Ondrej MatuSka, a Hallássérült Gyerekek Losonci (Luóenec) Intézetének igazgatója levelében többek között kifo­gásolja hogy a riporter írásában követke­zetesen csak logopédusokról beszél, jólle­het a hallásérült gyermekek gyógyítása elsősorban a szurdopédusokra tartozik. Az iskolában szurdopédusok tanítanak (né­hány szurdopédus logopédusi képzettség­gel is rendelkezik), és vannak az iskolában képesítés nélküli tanerők is. A szerző a riportban nem szói arról, hogy a szóban forgó „öreg iskolában" ugyanolyan körül­mények között tanulnak és élnek a szlo­vák iskola kötelékébe tartozó gyerekek is. A magyar iskola tanulói 1953-tól 1983-ig, vagyis 30 éven át — szerencsére — jobb feltételek között tanulhattak, mint szlo­vák anyanyelvű társaik. Mivel ennek a körülménynek a közzététele kimaradt a riportból, néhány olvasóban az az érzés támadhatott, hogy az öreg és az új épület­ben tanulók számára az iskola igazgatósá­ga differenciáltan teremti meg a tanítási és nevelési feltételeket és a hiányos tájé­koztatás félreértésre adhatott okot. Köszönjük a kiegészítéseket, beleértve azokat is, amelyeknek helyszűke miatt nem adhattunk helyet lapunkban. Meg­győződésünk, hogy hozzájárulnak azon kép teljességéhez, amelynek kialakítása célunk volt a riport közlésével. A szerkesztőség Figyelgetek Az ötéves Aranka összepakolta háti­zsákját, és elindult világgá. Szerencsére a kerti kapunál utolérte őt az anyukája, és eltérítette szándékától. Kérdésére, hogy miért akarja elhagyni szülei házát rövid feleletet kapott: „Csak...!" Mikor másodszor is elcsípték a kapu előtt. Aranka akkor sem volt hajlandó bővebb felvilágosítást adni. A harmadik alka­lommal anyuka már nem érte be ennyi­vel, val/atóra fogta. Ki bántotta? Kire haragszik. Miért okoz anyukájának bá­natot, hogy csak úgy kapja magát és megy? Végre belátta a kislány, hogy némi felvilágosítással mégiscsak tarto­zik, hát beismerte, azért megy világgá, mert a televízióban is világgá ment egy kislány. — No de annak a kislánynak bizonyá­ra volt rá oka... — jegyezte meg anyu­ka. — Volt — kapta a magyarázatot. — Azért ment világgá, mert az apukája meg az anyukája folyton veszekedtek, és ő azt nem bírta hallgatni. Anyuka elmosolyodott, és védte állás­pontját. — De hát mi soha nem veszekszünk apuval .. — Dehogyis nem! A múltkor is hara­gudtál mert későn jött haza... Meg egyszer veszekedett veled, mert nem volt készen a vacsora... — No de az nem volt veszekedés, az csak szemrehányás volt... Meg ideges is voltam... — De te sokszor vagy ideges... — De azért nem veszekszem mindig apuval... — Nem. Néha csak velem... Ezt anyuka is belátta, de nem tartotta megfelelőnek az alkalmat kislányával er­ről vitatkozni. Megtörtént tehát az „ideig­lenes" egyezség. Anyu azután türelme­sebb lesz, és Aranka nem megy világ­gá... Reméljük, szavukat mindketten meg­tartják, és anyunak is gondja lesz rá, hogy kislánya mit néz meg a televízi­óban ... nő 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom