Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-04-18 / 17. szám
anska Vrbica) 9 at ÍH°nti-H°ntfüzesgyarmates ^mcsak O EGY FALUJÁRÁS KÉPEI Bsö kép: Apró, fehér felhők futnak az égen. Egy falu és főutcája a képen, kiragadva. Süti a zsenge tavaszi nap Hontfüzesgyarmatot. Gömbölyű dombok kapaszkodnak fölötte, takarva északra a látóhatárt. Az utca közepén erecske kanyarog, kétoldalán házak, hosszan elnyúlva. Nem történik semmi. Mitől Patak ez a patak? — kérdezzük. Vize sárgás, zavaros, medre csupa fű, csupa gaz; csupa romlás. Eszembe jut, amit Duba Gyula irt róla: hogy régen kacsák és libák fürödtek benne, innen öntözték az út porát, itt mostak az asszonyok. Meszeléshez, festéshez a falusiak finom homokot ástak belőle — „zúgókat" építettek bele, és kőlépcsőket. „A hontfüzesgyarmati utcát az jellemzi, hogy ... egy kis patak folyik rajta végig. Az erecskének nincs neve, illetve mégis van: A Patak. A Patak a falu közepén: természeti jelenség az emberi civilizációban." — summázza Duba. Valót valóval mérj — gondolom tovább az idézetet. Csak nem tudom, a patak alapján mérjük föl a falu civilizációját, vagy a civilizáció alapján a patakot?! Az utcán semmi mozgás, beljebb megyünk. A meglóduló patak mentén mind több és több az elaggott ház és pusztuló udvar. Hát ennek sose lesz vége! — morogjuk. Amikor Duba Gyula jó húsz évvel ezelőtt megírta a „Vajúdó parasztvilág"-ot, Hontfüzesgyarmatról mint változó és az új rendbe beépülni készülő faluról tudósított. Ez alatt a jó húsz év alatt, ami a könyv megjelenése óta eltelt, a falu lakossága több mint a harmadával csökkent, eltűnt a faluból az értelmiség, eltűnt a magyar iskola, eltűnt a kultúra. Fölbecsülhetetlen kulturális és közösségi értékek mentek veszendőbe. Nincsen orvosa, nincsenek szolgáltatások; nincsenek feltételek és lehetőségek. Ezalatt a jó húsz év alatt a falu a településfejlesztés egyik igen finom módszerének lett az áldozata, amit úgy hívunk: körzetesítés. A „Vajúdó parasztvilág" igy folytatódik. Második kép: Pedig sajnálhatjuk a falut, mert szép. Szép a fekvése, határa felerészt síkság, felerészt dombvidék; akár átmenetként is fölfoghatjuk. Ugyanis túl a dombokon már hegyek gyúródnék, és a falvak szlovák ajkúak. Maga a falu is szép, népi építészetével, öreg házaival — csak ezek a házak majdnem össze dőlnek! Építészetük egyszerű, sok a megmaradt stiláris elem: egy házalja, egy boltív, egy sötétkék szegély, egy fekete rácsos ablak, egy régi hajlok az Eresztvényen ... De persze „skanzenben" élni nem lehet. Bízni a gyarmatiak esetleg a múltban bízhatnak, a jövőt nem várja a falu; a Jövő jön megállíthatatlanul és feltartóztathatatlanul. Az elhagyott, elaggott házakban uralkodó patkányok és görények is sejtik: az Idő nekik dolgozik. (Ha közben persze magasabb szinten el nem határozzák, hogy elöremutatóan viszszacsinálunk mindent. Mármint az apadó falvakat.) Harmadik kép: Szűcs Gizella néni gyarmati lakos. Gizella néni a hetvennyolcadik életévét tölti, de bizony még nem hallott az urbanizációs elméletekről. Nem tudja, miért nem korszerű és hatékony az ö faluja, miért nem kifizetődő az ő falujához hasonló régiókkal bajlódni. Ő csak azt tudja, hogy ide a zöldséges és hentes hetente kétszer jár, rádióját a „mozgó szerelő" hónapokkal később adja vissza; nincs orvos és nincs patika. s ha valamit intézni akar, buszra kell fölkapaszkodnia. Gizella néni azt mondja, ez már a „korral" jön. A „kor" hozza, hogy kevés új ház épül, hogy a fiatalok panelházakba mennek. A „kor" szava, hogy az iskolát körzetesitették, hogy a szülők nem adják magyar osztályba a gyerekeiket. Gizella néni tisztában van vele, az ö gyerekeinek senki nem mondta: Menj városra! Csak éppen megunták gyúrni a sarat, várni a buszokat, megunták a sok nincsen-t. Jobb viszonyokra vágytak. Szerettek volna vízvezetékes vizet inni, rendes úton járni, jól ellátott üzletben vásároni. Így aztán városra mentek. Gizella néninek még senki nem beszélt arról, hogy egyes elméletek szerint a falvak eltűnése a fejlődés természetes velejárója, az emberek javát, az ország kulturális integrálódását szolgálja. (Hogy Gizella néni javát — aki nem bírja a város zaját — miként szolgálja, arról az elméletek nem tesznek említést.) De még a faluban is kevesen tudják, minek alapján jelölték ki falujuk gazdasági „szerepkörét" és fejlesztési irányát. Miért nem érdemes — a „normativitás" jegyében — kifőzdét létesíteni az öregeknek; miért nincs például főállású könyvtáros, művelödésiház-igazgató. Miért kell hatékonysági okból elvinni iskolát, nem megnyitni napközit stb. Kevesen hallották, hogy azért kell Gyarmaton megszüntetni vagy eleve létre sem hozni intézményeket, infrastruktúrát, mert nincsenek kihasználva — körzetük nem eléggé népes. (Hogy esetleg azért nem népesek, mert nincs mit kihasználni, úgy tűnik, kizárólag a laikusokban merült fel szempontként.) így azután az emberek csak azt látják, a felsőbb szervek hogyan igyekeznek egy helyre tolni mindent: iskolát, óvodát, szövetkezetét, orvost. (Közben természetesen vigyázva arra, a körzetközpontok egybeessenek — míg másutt a világban épp ellenkező-TO1
