Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-04-04 / 15. szám
TÁJOLÓ KÖNYV Apám Kitűnő könyv született egy nagy iró hétköznapi, „családi" életéről az egyik legmegbízhatóbb tanú, a leánya tollából. Kodolányi Júliát okkal és joggal biztatták, bátorították erre a munkára, hiszen mint az előszóban hitelesen írja apjáról, „közvetlen családi környezetén kívül zárkózottsága és szerénysége miatt senki nem ismerhette igazán". A könyv szerzője — bár nem hivatásos iró — felnőtt a nem akármilyen nehéz feladathoz, apjáról, családi-testvéri életükről nemcsak hiteles képet fest, hanem emberismeretéről és irnitudásáról is meggyőz. Egyáltalán nem sajnáljuk, hogy az író Kodolányin kívül a magánember, a családfő s körülötte a szerettei is megjelennek, maga az emlékeit lejegyző Júlia, bátyja, az ismert néprajztudós, s főleg az áldozatos életű, kedves, szerény feleség és édesanya, akiről meghatóan szép portré rajzolódik ki ezeken a lapokon. A Csőszi családról, az ősi ormánsági anyai ágú rokonokról adatokban gazdag leírást találunk Kodolányi Júlia könyvében, és nyíltan beszél az apjánál regényhősként is megjelenő Martinovich lla néni, a Püspökladányba költözött keserű sorsú rokon életéről is. Szóba kerülnek a Vajszkóba való későbbi visszautazások, köztük a leginkább megrázó utolsó, amikor már egy súlyos beteg ember akart elbúcsúzni gyermek- és ifjúkora földjétől. A kötet jó néhány, eddig ismeretlen levelet és dokumentumot tartalmaz, a levelek címzettjei között van például (a családtagokon kívül) Simándy Pál újságíró, a pécsi Fischer Béla, Illyés Gyula, Várkonyi Nándor, Szabó Lőrinc és Nagyklára néven emlegetett felesége és mások; először közölt naplórészletekkel is találkozunk, többek között Tamási Áron 1945-ös első pasaréti látogatásáról, amelyik igencsak árnyalja az Ábel-regények írójáról kialakult közkeletű képet. Betegségekről értesülünk, halálfélelmet árasztó aggódó leveleket olvasunk a könyv utolsó negyedében, de joggal írja Kodolányi Júlia, az író dolga az, „hogy ezeket művekben hagyja az utókorra". Őszinte, természetes akcentussal elmondott krónikáját adja egy keserves szenvedésekkel teli, mégis példaadóan fölemelő életnek, a záradékul közölt Képek című kis fotó-válogatás pedig fölidézi az Írót és a családját, barátait, akit és akiket szerettünk, emlékezetünkben tartunk. (A Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatban 1988-ban megjelent kötet nálunk is megvásárolható.) CSŰRÖS MIKLÓS A halottaknak nem fáj Életben maradni a háborúban, miközben az emberek körülötted úgy hullanak, mint a legyek, a bajtársaid és a szeretteid is mind meghaltak, nem éppen kellemes kiváltság, nem nagy öröm. Még akkor sem, ha a harcban abban a könyörtelen halálfélelemben a túlélésről, a majdani bosszúról álmodoztál, és végtelenül ragaszkodtál az élethez. Nem nagy öröm, különösen ha tudod, hogy a férgek is életben maradtak. Mert azok mindig, mindenhol megmaradnak, mert az aljasság sokkal erősebb mint a becsületesség. Nem csoda tehát, ha Vasziljevics alhadnagy, Vaszil Bikov belorusz iró A halottaknak nem fáj című regényének hőse húsz évvel a háború után is bosszúszomjat érez egy hadbíró iránt, akivel a véletlen hozta össze a háborúban, s aki, hogy a bőrét mentse, ártatlan embereket küldött a halálba. A regény a Népszava Kiadó Híres Könyvek sorozatában jelent meg immáron második kiadásban (az első kiadás 1966-ban volt). Méltán került ez a Bikov-regény a híres könyvek közé, hiszen a lenyűgöző drámai történet magával ragadja az olvasót. Szerkezetileg a legújabb Bikov-mühöz, A kőbányához hasonló; a jelenből a múltba tekint vissza a főhős. Egy megrázó esemény kapcsán idézi fel életének válságos szakaszát: húsz évvel a háború után találkozik a hadbíróval! (Csak zárójelben jegyzem meg, minthogy az író is csak a regény végén adja tudtunkra: nem az igazi hadbíróról van szó, hanem egy másikról, bár ez épp oly aljas, mint amaz volt). E várt és mégis véletlen találkozás ad az írónak ürügyet arra, hogy elmondhassa a háborúban történteket, de a hős jelenlegi érzéseivel, szorongásaival is megismerkedünk. 1942—43 telére megyünk vissza, amikor a szovjet csapatok nagy erejű támadást indítanak, de az ellenállás erős. Ide csöppenünk, no nem a lövészárokba, nem igazi csatába, hadműveletbe, hanem egy szervezetlen, véletlenszerű csetepatéba, bár ez csaknem lényegtelen, hiszen itt is katonák állnak katonákkal szemben, itt is golyók röpdösnek, és hullanak az emberek. Háború ez a javából, csakhogy ez egy fejvesztett háború, hiányzik a vezéregyéniség, a parancsokat adó katona. Itt bukkan fel a hadbíró százados, aki halálfélelmében parancsolgatni kezd, és másokat küld a halálba maga helyett. Amikor pedig a németek kezébe kerülnek, elsőként ajánlja fel szolgálatait az ellenségnek. Vasziljevics alhadnagy véletlenül marad életben (mint ahogy A kőbánya hőse is), a német ugyanis elmulasztotta megadni neki a kegyelemlövést. Megmentik, de a fél lába odavan. S nemcsak ezt a sebet hordozza a hős: az egész háború súlyát, a bajtársaknak tett ígéreteit, mindannyiuk ártatlan halálát ott hordozza a fél lábában, s a jelen szennyét is sokszorosan érzi. A legnagyobb átok: a tehetetlenség. Mert csak egy ember, egy fél lábú ember ö. Rokkant. Az az erő élteti, hogy ha összetalálkozik a hadbíróval, megbünteti. S amikor a véletlen összehozza vele, megzavarodik. És ez a bizonytalanság, ez a habozás is fáj neki. Mert az élőnek mindej fáj — a múlt a jelen, még a jövő is. A halottaknak már semmi se fáj. Lezárult az életük. Az ö súlyos örökségüket és ártatlanságukat is az élőkre hagyták. A vélt hadbíró éppoly erőszakos és éppúgy a hatalom képviselője, mint az másik, ott, a háborúban. Egy tőről fakadnak. Az alhadnagy roppant indulatában nem tud dönteni, nem tud cselekedni, és csak egy pofonnal bünteti öt. Bikov regénye a mához szól, ezért volt érdemes másodszor is kiadni. A háborút, a sokszorosan felnagyított erőszakot ítéli el. de általa minden erőszakot. Mert az iró látja, hogy húsz évvel a háború után — egy más életben, egy más szinten — az erőszak tovább él. Könyörtelenül fájdalmas írás ez, bár a végkicsengés némi optimizmust sugall. A fiatalok, akik élni szeretnének, keresik a jobb utat. Az ő lelkűket még nem szennyezi a háború, és a súlyok sem nyomták még őket bele a sárba. A helyüket keresik, s az íróval együtt gondoljuk: talán meg is találják. MÉSZÁROS KÁROLY „Muzsikáló” Magyar Konyha A gasztronómia „pápája", a XVIII. században élt Brillat Savarin, máig felülmúlhatatlan klasszikus művében, az ízlés fiziológiájában említést tesz a zene és az evés szoros kapcsolatáról. Az asztal örömeinek történetével foglalkozó fejezetben ez olvasható: „Az asztal örömeihez hozzáadták a zene varázsát, a hangszerek zengését." Giacchino Rossini, múlt században élt neves olasz zeneszerző, akinek emlékét harsány vigoperáin kívül egyébként számos á la Rossini-finomság is őrzi, az alábbi költői elragadtatással beszélt az evés tudományáról: „Ami a szívnek a szerelem, ugyanaz a gyomornak az étvágy. A gyomor az a karmester, amely szenvedélyeink nagy zenekarán uralkodik és azt működésbe hozza. Az üres gyomor megérzékítése a fagottnak, vagy a kis fuvolának, amint az rosszkedvében dörmög vagy vágyakozástól sikong. A tele gyomor ellenben a lármás hangszer, az élvezet nagy örömharsonája." Való igaz, hogy a zenével foglalkozó művészek többnyire maguk is szoros kapcsolatban állnak a gasztronómiai örömökkel. Valószínűleg ez adta az ötletet a közel száz oldalon megjelenő ismert folyóirat, a Magyar Konyha szerkesztőinek, hogy „muzsikálósra" vegyék az idei első számot. Mi sem természetesebb hát, hogy a folyóirat állandó rovatának, az Édesanyám főztjének a vendége ezúttal zeneszerző. A népszerű Petrovics Emil gyermekkori alapélményei között szerb népi ételek izeit őrzi. Afelöl semmi kétségem, hogy a nagy operaénekesek közül nemcsak fényes, csengő hangjával, hanem tekintélyes testtömegével is kitűnő Luciano Pavarotti. a világ egyik leghiresebb tenoristája nem veti meg a kulináris örömöket. Az azonban őszintén meglepett, hogy a szikár, aszkétikus kinézésű Bartók Béla milyen részletezően és érzékletesen számolt be édesanyjának és feleségének írott leveleiben az utazásai során tapasztalt étkezési szokásokról, fogadások étrendjéről, szállodai kosztokról... Más: gazdag múltú hagyomány például nálunk az asztali zene, amely azonban kiveszni látszik mai életünkből. Egykor a Nikláról nehezen mozduló Berzsenyi a mi tájainkról indult Bihari János miatt utazott föl a főváros egyik vendégfogadójába, ahol étkezés és italozás közben azt mondta: „Te pedig Bihari, húzd! Énnekem a’ muzsika csak magyar legyen, igen tetszik." De igen sok más színes írást is elolvasásra ajánlhatnék a „muzsikáló" Magyar Konyhából; szinte mindegyikből az derül ki, hogy a világ nagy muzsikusai rendszerint az asztalnál is a műfaj nagyjai. A klasszikusokról (Strauss, Hacsaturján, Rubinstein, Gigli stb.) szólván ezt valahogy természetesnek veszi is az ember. Az azonban már kedves felfedezés, hogy a populáris műfaj néhány ismert képviselője (a Tolcsvay-fivérek, a bájos Katona Klári) milyen invenciózusan eligazodnak az étkek világában. Nem szaporítom tovább a szót. Ez idő tájt éppen fogyókúrázom. Egészségügyi, de — minek tagadnám — hiúsági okokból is. Okkal kérdezhetné tehát valaki: akkor miért foglalkozom éppen egy ilyen folyóirattal? Egyszerű: evés után a második legjobb dolog — beszélni róla! BERECK JÓZSEF KIÁLLÍTÁS Dagmar Hochová Prágában, a Kőharangnál lévő házban, amelyben hosszú szünet után tavaly nyitotta meg termeit a Fővárosi Galériák Vállalata a cseh szürrealistákat bemutató tárlattal, februárban és márciusban annak a Dagmar Hochovának a fotográfiái voltak közszemlére téve, aki müveivel nemcsak hogy feliratkozott a hatvanas évek cseh hullámának nagyjai közé. hanem képes volt arra is, hogy szellemi frissességét, formalizmustól mentes szemléletét, s amit ugyancsak értékelni kell, alkotói függetlenségét megőrizze. Gyanítom, kevés fotóművész illetve esztéta kedveli az ő képeit, amelyekkel nemegyszer fityiszt mutat a kompozíció klasszikus szabályainak, a fény, illetve a megvilágítás funkciójának, s rámutat az úgynevezett esztetizáló, „szép" fotográfia bárgyú hamisságára, önámító félrevezető jellegére. Sosem állítja be, sosem pózoítatja hőseit, mert őt a hamisítatlan ember, a saját helyzetét mindig méltósággal vállaló ember érdekli. Nem sérti alanyai személyiségét azzal, hogy megmondja, milyenek legyenek, mit csináljanak a fényképen, ellenkezőleg, masinájával arra ösztönzi őket, legyenek hűek önmagukhoz — már amennyire ez lehetséges a fotózás perceiben. Két témában rendkívül erős képeinek belső ereje: a gyermekek, illetve az öregek ábrázolásában. Merő véletlen, hogy a Fotó című budapesti folyóiratban éppen e prágai tárlat idején jelent meg a müncheni születésű Akinbode Akinbiyi esszéje — egy. Kelet-Európából 16 fotós bemutató gyűjtemény bevezetőjének készült —, amelyben igy fogalmaz: „Franz Kafka regényében azt irta, hogy a gyerekeket meg kell kímélni mindentől, ami a felnőtteket foglalkoztatja. Ártatlan játékaik maradjanak csak ártatlanok. Dagmar Hochová képein azonban a gyerekek dohányoznak, szerepet játszanak, háborúznak. Az ártatlanság valószínűleg sohasem volt más, mint fikció." Ez utóbbi mondat szinte letapinthatóvá lesz a prágai fotóst öreg veteránokat bemutató fotósorozatában, amelynek találóan a „Kor ereje" címet adta. A tényt, hogy nem vagyunk ártatlanok, felkiáltósítja a szellemi fogyatékosok intézményében készült képsora, ahol az apácák megértő, türelmes, a jóvátehetetlenséget azonban csak fölerösítő jelenléte arról a szolidaritásról vall, amelyről az öregedő Örkény azt nyilatkozta, hogy ez a legnagyobb érték, amit egyik ember a másiknak adhat. Dagmar Hochová fotográfiái nem idealizálnak, nem heroizálnak, ám nem is becsmérelnek. Azt mondják: látod, ilyen (is) vagy, miközben arra intenek, ha egyáltalán szabad ilyesfélét tulajdonítani képeinek, hogy őrizd meg méltóságodat. SZIGETI LÁSZLÓ nő 18
