Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-03-07 / 11. szám
Gáffomé Magyar Hona zongoraművész Bartók-tanitvány, a Szlovák Zeneszerzők és Előadóművészek Szövetségének tagja, főként a kortárs szlovák kamarazene megismertetésében szerzett múlhatatlan érdemeket. 1954-től a zeneművészeti Jöiskola korrepetitora, sok-sok előadóművész felkészítésében vett részt. A szlovák főváros szívében, Stefin utcai lakáséiban abból az alkalomból kerestük fel, hogy sokéves szorgalmas tevékenységéért az idei nőnapon átveheti az SZNSZ KB aranyérmét. „A papa földrajz—történelem szakos tanár volt a magyar és a német nyelvű reálgimnáziumban. Mi már akkor is itt laktunk harminc méterre az iskola épületétől, amely ma az Iparművészeti Szakközépiskolának ad otthont. Fölváltva jártunk iskolába a német gyerekekkel, három nap délelőtt és három nap délután mert akkor még a szombat is tanítási nap volt. Édesapám a burgenlandi Felsőlövön tanított. Édesanyám osztrák. Borzasztóan mamás lettem, talán azért nem voltam elég önálló, hiányoztak, ha hosszab időre távol kellett élnem tőlük. Négyen voltunk testvérek. Az egyik nővérem huszonöt éve halott, a másik Burgenlandban él, a bátyám pedig a magyarországi Örkényen ügyvédeskedett. Már ö sem él, de emlékszem, amikor joghallgató korában haza-hazarándult Budapestről, mindig hozta a legfrissebb slágereket, amelyeket én rögtön lelkesen ' előadtam a zongorán. Emlékszem arra is, pontosan hároméves voltam, és már két kézzel játszottam mindenféle melódiát. Nem is lehettem más, egyedül zongorista ... A papa Németh-Samorinsky Istvánnál fizetett számomra órákat, vizsgázni viszont a városi zeneiskolába jártam, amelynek az a nemes lelkű Albrecht Sanyi volt az igazgatója, akinél Bartók pozsonyi itt-tartózkodásakor lakott, s akinek Ján Albrecht nevű fia napjaink egyik legmegbízhatóbb szlovák zenekritikusa. Aztán négy éven keresztül a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatója voltam. Ezt követően két út lehetősége tárult föl előttem, a művészképzőé és a tanárképzőé. Németh a tanárképzőt ajánlotta, azért 1935-ben Pestre költöztem, s a Mester utca végéről jártam be naponként a Tanárképző Főiskolára. Természetesen a zongorától sem szakadtam el, sőt! Németh beajánlott Bartókhoz, aki akkor már nem tanított a főiskolán, főként a gyűjteményével és zeneszerzéssel foglalatoskodott. Sokan mondták, hogy Bartók nem szeretett tanítani. Ezt nem vettem észre soha. Mert nemcsak hogy elöjátszott, de minden taktust kidolgozott és újra megmutatott. Szíwel-lélekkel a tanulást szolgálta. Van egy levelem és három lapom tőle. Mindegyikben rendkívül udvarias hangnemben írt: „Igen tisztelt Magyar kisasszony!" Mi voltam hozzá képest én, a húszéves lány? És a szeme? Flát a szeme az külön fejezet! Az igazi fényét, az igazi melegségét nem látni a fényképeken. Ha valamit rosszul csináltam, nem dorgált meg, bár szigorú volt, mindig fölöttébb ud-Annyit még hadd mondjak el, hogy mindennek ellenére nem vagyok, sosem voltam a zongora rabszolgája. Sosem' ültem napi hat-hét órát mellette, ahogy azt a maiak többsége teszi. Már-már görcsös igyekezettel. Jutott idő a magánéletemre is, sőt szerepet játszott nálam. Ma már egyedül élek, de nem érzem a magányt. Sok a munkám. Az a napi huszonnégy óra szinte semmire sem elég. Nappalaimat elviszi a főiskola meg a magánórák, továbbá, ha jut rá idő, az ebéd utáni nyelvtanulás, este fél nyolctól, a híradó kezdetétől pedig a tévé. A nyelvtanulásra visszatérnék, mert az csodálatos dolog. Mondhatnám, az a hobbim. A reálgimnáziumban már volt hat év franciánk. Itthon magyarul beszéltünk, s mert osztrák édesanyám a papától tanult meg magyarul, németül is mindent értek. Most pedig, azaz már nyolcadik éve, angolul tanulok. Két angoltanárom van, és nem is megy rosszul. Mondtam is: százévesen majd kínaiul kezdek tanulni. A nyelvtanuláson kívül, mert franciául is tanulok, nehogy elfelejtsem, ha futja az időmből, könyvért nyúlok. Nemrég megjelent magyarul a Zsivágó doktor, de nagyon nehézkesen jutottam túl az első százhúsz oldalon. Abban bízom, este a tévében megnézem a regény filmváltozatát, hogy ezután majd könnyebb olvasata lesz. A nyelvtanuláson, a könyveken és a televíziózáson túl itt van még a zene. Vagy inkább előttük. Bach nélkül nem tudok élni. Nekem ö a levegő. Fuldoklóm ha nem hallom. Gyér^százévesen majd kínaiul." varías. Annak előtte már Némethnél is ugyanezzel találkoztam. Hamvainak tavalyi hazahozatalakor voltam Bartók temetésén, s mint egykori tanítványt, megszólaltattak a Magyar Rádióban. Ott is elmondtam, milyen fantasztikus ember volt. És kiváló zongorista! Szerintem pedig keveset gyakorolhatott, nem maradt rá ideje, mégis fantasztikusan játszott. Bartókot hallgatni, hm . .. Sokszor töprengek azon, miként lehetséges, hogy ötven esztendő távlatából is annyira friss bennem minden, amit Bartók óráin Budán, a Csalán utcában megéltem? Bizonyára személyiségének varázsa teszi ezt velem ... De mert mint mondtam, borzasztó mamás voltam, a budapesti Tanárképző Főiskolára csak 1935/36-os évfolyamban jártam. Egész iskolaévben gyötört a honvágy, ezért jobbnak láttam otthagyni a tanárképzőt és hazaköltözni, ebbe a kétszobás, biztonságot nyújtó lakásba. Innen aztán az 1936/37-es tanévben kéthetenként utaztam Budapestre, Bartókékhoz, mert ha a tanárképzőtől el is váltam, Bartók óráiról nem tudtam lemondani... Zenei körökben tudják, hogy Bartók-tanitvány voltam, de ez sem előnnyel, sem hátránnyal nem jár. Bizonyos, hogy nem ezért, hanem az elvégzett munkámért értékelnek és szeretnek. 1930 óta szerepelek a rádióban és különféle koncerteken, szinte megállás nélkül, noha a koncertek száma mára alábbhagyott, amin azért nem szabad csodálkozni, mert hiszen már régtől nyugdíjas vagyok. 1954 előtt magántanárként tanítottam, sok diákom volt, 1954-től azonban a Szlovák Zeneművészeti Főiskola korrepetitora vagyok, s mert a főiskola a kezdet kezdetétől rengeteg munkát adott, közben sem a magánéletről, sem a vidéki és az esetleges külföldi koncertekről sem mondtam le, fel kellett hagynom a magánórákkal. Jó múltkor számolgattam, mert semmiféle statisztikám nincsen erről, harmincöt év alatt legalább százötven tanítványom volt. Akik a mai zenekarokban ülnek, azok szinte valamennyien az én kezem alatt is keresztülmentek. Hegedűsök és mélyhegedüsök, csellósok és nagybőgősök, fuvolások, és oboások egész nemzedékeit korrepetáltam. Mivel ma sok a korrepetitor, vagyis rengeteg a fiatal zongorista, meg aztán nyugdíjas is vagyok, már csak a fuvolásokkal és az oboásokkal dolgozom együtt, természetesen óradíjasként... S hogy nem dolgozhattam olyan nagyon rosszul, azt talán az is bizonyítja, hogy mai napig több országhatárainkon túl is elismert szlovák művészt kísértem és kísérek zongorán, s olykor csemballón is játszom. Lemezek sorát készítettem velük, bár szólólemezem sosem készült. Volt egy kvartettünk több lemezfelvételünket ismerheti a komolyzenét kedvelő közönség de az utóbbi esztendőkben valahogy az is szétmorzsolódott. Kialudt. A tavaly megjelent Hummel-lemez volt a legutóbbi lemezszereplésem ... mekkorom óta Schumann a kedvenc zeneszerzőm, mert mintha magam komponáltam volna a müveit, annyira az enyéim. Tényleg! És hű vagyok hozzá! Természetesen csak a zongoraművekről beszélek. Viszont nem szeretem a kezdetleges hangszerekre, az úgynevezett eredeti hangszerekre írt műveket. Nem szeretem hallgatni az olyan típusú zongorát, amire még Beethoven komponált, bár most nagy divatja van, kiváltképp Bécsben. Mégsem állhatom, nem hangzik olyan nemesen, kifinomultan a mű, mint napjaink hangversenyzongoráján. Az experimentumokat pedig végképp nem kedvelem. A Beatlest vagy az elektromos zenét, jaj, abba egy nap alatt beleőrülnék. A sanzont viszont igen, ó. A sanzonokat a nővérem is kedveli. Az utóbbi években nála szoktam tölteni két nyári hónapot, Ausztriában. Nála is van zongora, de keveset játszom rajta. Pihenek, szórakozunk, beszélgetünk, így telnek a kedves nyári burgenlandi napok. És néhanapján emlékezéssel, aminek mindig az a végeredménye: nem bántam meg, hogy erre a pályára léptem. Én ugyanis először énekelni tudtam, csak később tanultam meg beszélni ..." SZIGETI LÁSZLÓ KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELE nő 17
